„Gemini–5” változatai közötti eltérés

333 bájt hozzáadva ,  2 évvel ezelőtt
a (→‎Gemini kezdetek: helyesírás)
A Mercury-programhoz hasonlatosan az új űrhajó és rakéta követelményeknek megfelelését ember nélküli, automata üzemmódban végrehajtott tesztekkel kívánták elvégezni, igaz eltérően az előző programtól, nagyon kevés indítás is elegendőnek látszott az eszközrendszer űrbeli alkalmazásának igazolására, ahogy kimaradtak az állatkísérletek is. Mindössze két fő komponenst kellett igazolni: egyrészről a rakéta működőképességét, az űrhajó repülőképességét és a két eszköz összeszerelt állapotban történő repülésének paramétereit, másrészről az űrhajó légköri visszatérési képességeit. A két cél mentén a teszteket ketté bontották és két külön repülésen ellenőrizték a célok teljesülését. Ezen tesztek sikeressége volt az előfeltétele, hogy a program továbbléphessen az emberes repülésekre, majd a bonyolultabb műveletekre.
 
A program első felszállása a [[Gemini–1]] volt, amelyre [[1964]]. [[április 8.|április 8]]-án került sor. Ezen a repülésen először tesztelték a [[Gemini űrhajó]] és a [[Titan hordozórakéta|Titan II]] rakéta integritását, illetve az együtt repülési kondícióit. A kabin ezúttal nem volt egy teljes értékű űrhajó részben amiatt, hogy magának az űrhajónak a fejlesztése elhúzódott és még nem állt készen egyetlen példány sem a repülésre, részben amiatt, hogy főként csak mérési eredményekre volt szükség és nem valós repülési eredményekre. Ezért az űrhajó inkább csak egy üres héj volt, amelyet műszerekkel töltöttek meg. A repülés tervezők nem terveztek irányított visszatérést, mindössze három Föld körüli keringésig rögzítették az űrhajó adatait, amelyek mindenben kielégítő eredményt hoztak. A repülést magát úgy tervezték, hogy az űrhajó nagyjából három és fél nap elteltével a felső légkör természetes fékező hatására magától visszasüllyedjen a sűrűbb légrétegekbe és elégjen. Ennek elősegítésére a mérnökök négy lyukat fúrtak a hőpajzsba. Végül a rakéta 7 másodperces továbbműködése miatt a tervezettnél kissé magasabb pályára állt a Gemini–1, így a tervezett három és fél nap helyett négy nap múlva zuhant vissza Földre az űrjármű [[1967]]. [[április 12.|április 12]]-én, a déli [[Atlanti-óceán]]on [[Dél-Amerika]] és [[Afrika]] között, minden repülési célkitűzést hibátlanul teljesítve.<ref name="OTSoT_ch9_2">{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4203/ch9-2.htm|title=Az elfeledett program:On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - The First Flight|author=Barton C. Hacker és James M. Grimwood|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2019-01-23}}</ref>
 
A második automata tesztrepülésre viszonylag sokat kellett várni, egészen [[1965]]. [[január 19.|január 19]]-ig. A csúszásra egyrészt az elhúzódó fejlesztések adtak okot, mivel ezúttal egy teljes értékű űrszerelvényt tervezett indítani a NASA. Másrészt [[1964]]. [[december 9.|december 9]]-én egy sikertelen startra is sor került, amikor az utolsó másodperben (a rakéta hajtóműve már járt, de a leszorító tartócsavarokat még nem robbantottak le) a beépített Üzemzavar Érzékelő Rendszer jelzett és leállította a hajtóműveket. A hibák elhárítása után a tervek szerint startolt el az űrhajó, amelyet azonban nem terveztek Föld körüli pályára állítani, hanem csak egy [[űrugrás|szuborbitális]] repülés keretében bocsátottak fel, hogy az a lehető legnagyobb sebességre gyorsulva 3422 kilométerre a starthelytől csobbanjon az óceánba és közben leteszteljék az űrhajó biztonságos leszálláshoz szükséges részegységeket, különös tekintettel a hőpajzsra. Az űrhajó ismét tökéletesen teljesített, leszámítva két kisebb rendszer nem számottevő hibáját). A leszállás után a [[USS Lake Champlain]] repülőgép hordozó halászta ki a kabint 26 kilométerre a tervezett leszállási ponttól.<ref name="OTSoT_ch9_2"/>
 
===Voszhod–program===