Főmenü megnyitása

Módosítások

belső hivatkozások
'''Vincenzo''' Salvatore Carmelo Francesco '''Bellini''' ([[Catania]], [[1801]]. [[november 1.]] – [[Puteaux]], [[1835]]. [[szeptember 23.]] ) olasz [[zeneszerző]].
 
[[Szicília|Szicíliában]] született, régi muzsikus családból származottcsaládban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően.<ref name="Rosselini18-20">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=18-20|chapter=A young southerner}}</ref>[[1819]]-től a [[nápoly]]i San Sebastiano konzervatóriumban tanult [[Nicolò Zingarelli]] tanítványaként.<ref name="Rosselini24-26"/> Első jelentős szerzeménye az ''[[Adelson és Salvini]]'' című [[opera (színmű)|opera]] volt, amelyet vizsgaelőadásként [[1824]]-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában.<ref name="Rosselip30">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=30|chapter=A young southerner}}</ref> Ezt követte ''[[Bianca és Fernando]]'' című operája, amelyet a [[Teatro di San Carlo]] számára írt.<ref name="Roseli30-35">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=30-35|chapter=A young southerner}}</ref> Ennek sikere nyomán meghívást kapott [[Milánó]]ba, hogy a [[Teatro alla Scala|La Scala]] számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, [[Felice Romani]]val. Első közös művük, ''[[A kalóz (Bellini)|A kalóz]]'' ([[1827]]) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában.<ref name="Rosseli4650">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=46-50|chapter=Storming La Scala}}</ref> Ezt követték további nagy sikerű művei: ''[[Az idegen nő]]'', a ''[[Rómeó és Júlia (opera)|Rómeó és Júlia]]'', ''[[Az alvajáró]]'', a ''[[Norma (opera)|Norma]]'' és a ''[[Beatrice di Tenda]]''. A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A ''Norma'' után összeveszett szövegírójával is.<ref name="JR FS">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=115-117|chapter=False steps}}</ref> Bellini [[1833]]-ban [[Párizs]]ba költözött, [[Gioachino Rossini|Rossini]] és [[Heinrich Heine|Heine]] barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra [[London]]ba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. [[1834]]-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a párizsi [[Théâtre-Italien]] számára megírta ''[[A puritánok]]'' című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak.<ref name="auto_8YqtLIUTekQTZxL7nD6kXQ">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=115-117|chapter=Paris and death}}</ref> Az ifjú kora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában.<ref name="JR146147">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=146-147|chapter=Paris and death}}</ref>
 
Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül a vígopera egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül [[Mihail Ivanovics Glinka|Glinkára]], [[Giuseppe Verdi|Verdire]] és [[Richard Wagner (zeneszerző)|Wagnerre]] volt a legnagyobb hatással.<ref name=HS221225>{{cite book|last=Schonberg|first=Harold|title=A nagy zeneszerzők élete|pages=221-225|chapter=Rossini, Donizetti és Bellini}}</ref>
=== Fiatalkora ===
[[Fájl:Catania - Cortile della casa natale di Vincenzo Bellini. Foto Giovanni Dall'Orto.jpg|250px|bélyegkép|Bellini szülőháza Cataniában]]
Vincenzo Bellini [[1801]]. [[November 3.|november 3-án]] született a [[szicília]]i [[Catania|Cataniában]], egy nappal később keresztelték meg. Mivel a későbbiekben korának egyik legjelentősebb zeneszerzője lett, ugyanakkor Szicília művészeti életének legjelesebb képviselője, szülővárosában rengeteg legenda keringett róla, így például születésének körülményeiről is. A helyiek sokáig úgy tartották, hogy Vincenzo születésekor anyjának égi hang csendült meg fülében, és csodával határos módon a város összes harangja egy időben megkondult. Ugyancsak a szóbeszéd tárgya volt a későbbiekben, hogy zeneszeretete keresztelőjére vezethető vissza, mivel az egynapos csecsemőt meghatották a templomi orgona hangjai. További legendák szólnak arról, hogy tizennyolc hónapos korában képes volt [[ária|áriát]] énekelni, illetve arról, hogy háromévesen írta meg első teljes [[partitúra|partitúráját]]. Mindezen legendák arról tanúskodnak, hogy Catania lakosai nagy tiszteletben tartották a város talán legjelesebb szülöttjét.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=14|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Vincenzo Bellini muzsikus családban született. Nagyapja, Vincenzo Tobia Bellini az [[Appenninek|Abruzzók]] vidékéről származott, aki – miután [[Nápoly]]ban elvégezte zenei tanulmányait – Cataniába költözött, ahol a befolyásos Biscari herceg udvarában kapott orgonista állást. Biscari volt a helyi művészi élet központi alakja, valamint a helyi [[Szabadkőművesség|szabadkőműves]] páholy vezetője. Valószínűleg Vincenzo Tobia is szabadkőműves volt, ám erről nincsenek bizonyosbiztos adatok. Egyházi zenét írt különféle ünnepi alkalmakra. Sikere beárnyékolta fiának és egyben asszisztensének, Rosario Bellininek a karrierjét. Rosario középszerű művész volt. Feleségével, Agata Ferlitóval, aki hivatalnokcsaládból származott, rossz viszonyban élt. Egy Catania központjában álló nemesi palota szűk lakosztályában laktak, itt született meg első gyermekük, Vincenzo. További három fiú- és három leánygyermek születése után, 1813-ban egy olcsóbb lakásba költöztek. Anyagi helyzetüket rontották a [[napóleoni háborúk]] idején kirótt magas adók is. Pénz- és lakáshiány miatt a fiatal Vincenzo nagyapjához költözött.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=15-18|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Az ifjú Vincenzo zenei neveltetésében fontos szerepet játszott nagyapja, aki magánúton tanította. Ennek eredményeként született meg első zenei műve, a ''Tantum ego''. Ekkor mindössze hétéves volt. Ugyancsak gyerekkorában ismerkedett meg az [[Etna]] lejtőin élő emberek népzenéjével. Ebből három dolog befolyásolta a későbbiekben karrierjét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai [[Duda (hangszer)|duda]] zeneisége. Bellini egyéb tanulmányairól keveset tudni. Otthon tanult, általában papok és magántanítók felügyelete mellett, egyes korabeli források szerint [[filozófia|filozófiát]], [[ógörög nyelv|görögógörög]] és [[latin nyelv]]et, azonban felnőtt korábanfelnőttkorában ennek semmiféle eredménye nem fedezhető fel. Gyenge irodalmi tanulmányai miatt az irodalmi [[olasz nyelv]] írását sem uralta. Soha nem tett említést arról, hogy operalibrettókon kívül bármit is olvasott volna. Ennek a fő oka abban kereshető, hogy egész élete olyan környezetben zajlott, amelynek meghatározó eleme a zene volt: gyermekkorában nagyapja mellett, tanulmányai során a nápolyi zenekonzervatóriumban, a későbbiekben pedig [[Liszt Ferenc]] és [[Hector Berlioz]] mellett.<ref name="Rosselini18-20"/>
 
Már fiatal korábanfiatalkorában is arra törekedett, hogy beférkőzzön a helyi [[arisztokrácia]] kegyeibe. Kiváló modorának, ápolt és kellemes külsejének köszönhetően ezt el is érte. Gyakran vett részt a helyi nemesség báljain. Egy alkalommal, amikor fellépett egy Cassano herceg által rendezett összejövetelen, megismerkedett a herceg lányával, aki egyben Sanmartino hercegének feleségévelfelesége volt. A herceg, aki 1818-tól Catania kormányzója lett, neje közbenjárására a fiatal Bellinit egy négy évre szóló ösztöndíjjal jutalmazta. Bellini úgy érvelt az ösztöndíj megszerzése mellett, hogy családja túlságosan is szegény nápolyi tanulmányainak finanszírozásához. Az ösztöndíjat adományozó egyetlen kikötése az volt, hogy tanulmányai után vissza kell majd térnie a városba, különben vissza kell fizetnie a rendelkezésére bocsátott pénzt. Ennek azonban sohasem szereztek érvényt.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=20-21|chapter=A young southerner}}</ref>
 
=== Nápolyi tanulmányai ===
[[Fájl:Brogi, Giacomo (1822-1881) - n. 5658 - Napoli - Porta Capuana.jpg|250px|bélyegkép|Nápoly a 19. század közepén]]
Bellini 1819. június 5-én indult útnak [[Nápoly]]ba. Rövid ideig [[Messina|Messinában]] időzött apai nagynénjének családjánál. Bellini ekkorEkkor még úgy vélte, hogy nagyapjának nyomdokaiba lépve visszatér majd Cataniába. Elhatározására utal az is, hogy 1822-ben sikerült elérnie, hogy 1826-ig meghosszabbítsák ösztöndíját. Tanulmányai során mindössze egyszer látogatott haza, 1824-ben vagy 1825-ben.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=21|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Nápolyba magával vitte addigi kompozícióit is, abban a reményben, hogy tanárait azok majd meggyőzik különleges adottságairól. Csalódnia kellett azonban: a kezdők csoportjába sorolták be. Nápoly ebben az időben Itália zenei központjának számított, az [[opera (színmű)|opera]] és az [[oratórium]] fellegvárának. Az opera virágzása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a [[Nápolyi Királyság|nápolyi király]] nagy összegekkel támogatta a királyi színházat, a [[Teatro di San Carlo|San Carlót]]. A színház kaszinónak is otthont adott, amelynek bevételeiből finanszírozhatta a látványos előadásokat. A San Carlo ekkor a világ legnagyobb operaháza volt, és egyben a legvonzóbb mind az énekesek, mind a zeneszerzők számára. Többek között [[Gioachino Rossini|Rossininek]] is lehetőséget nyújtott, hogy színre vigye költséges nagyoperáit.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=22-24|chapter=A young southerner}}</ref>
 
A San Carlo mellett a város zenei életének másik meghatározó eleme a konzervatórium volt., Aamelyből a városban tulajdonképpen négy konzervatóriumis működött,. ezeketEzeket az egyházi rendek tartották fenn. Bellini a San Sebastiano konzervatóriumban<ref group="j">Ma már nem létezik, lebontották.</ref> élt és tanult majdnem nyolc évig. A tanítási módszerekről keveset tudni. Annak ellenére, hogy központosított vezetésű intézmény volt csoportokkal, a diákok mindegyikének saját tanára, felügyelője volt. A tanárok munkáját erre kinevezett diákok ''(maestrini)'' segítették. Bellini is hamarosan maestrino lett. A diákok énekelni és hangszeren játszani tanultak. Elsősorban a híres nápolyi zeneszerzők ([[Domenico Cimarosa]], [[Giovanni Paisiello]], [[Francesco Durante]]) munkássága volt a követendő, de a zenei igazgató [[Nicolò Zingarelli]] bevonta a tananyagba [[Wolfgang Amadeus Mozart|Mozart]] és [[Joseph Haydn|Haydn]] zenéjét is. Bellini oktatói Giovanni Furno, Giacomo Tritto, valamint az autokrata Zingarelli voltak. Mindhárman nagy népszerűségnek örvendtek abban az időben. Bellini saját bevallása szerint a legjobban Zingarellit tisztelte, aminek oka az volt, hogy 1824-ben ő nevezte ki az ifjú tanoncot ''primo maestrinó''nak, illetve ugyancsak neki köszönhető, hogy Bellinit kérték fel a diplomaosztó ünnepségre szánt opera megírására.<ref name="Rosselini24-26">{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=24-26|chapter=A young southerner}}</ref>
 
A nápolyi konzervatórium másik jeles tanára [[Girolamo Crescentini]], a híres [[Kasztrált (énekes)|kasztrált]] énekes volt. Éneklést tanított, és mivel ugyanakkora fizetéssel volt alkalmazva, mint Zingarelli, a kettejük közötti ellenségeskedés érthető volt. Nem tudni, hogy mindebből Bellini mit érzett, tény, hogy Crescentini Bellini operájának bukását jósolta. A két neves tanár egy dologban egyetértett, mégpedig [[Gioachino Rossini|Rossini]] zenéjének elítélésében. Az akkor karrierje csúcsán járó zeneszerzőnek felrótták az eltúlzott [[hangszerelés]]t, feldolgozott témáinak egyszerűségét és nem utolsósorban vulgaritását. Zingarelli, aki az [[1800-as évek]] elején harmincnyolc [[opera seria|opera seriát]] írt, megvetően tekintett Rossini munkájára, és fiatal tanítványát a negyed évszázaddal korábban, [[Giovanni Paisiello|Paisiello]] által fémjelzett zenei stílus szellemében oktatta, amely a [[pátosz]]ra fektette a hangsúlyt, melodikája gyengéd és méltóságteljes volt. Noha a fiatal Bellini mestere Rossini-ellenes tanításainak szellemében érlelődött, mégis hamarosan felfedezte művészetének újító vonásait, és hamarosan példaképének tekintette a zeneszerzőt. Rossini műveivel a San Carlóban ismerkedett meg, ugyanis ''primo maestrinóként'' heti két belépőjegyet kapott az operaházba. Rossini operái mellett megismerte [[Simon Mayr|Johann Simon Mayr]], [[Gaspare Spontini]], [[Saverio Mercadante]], [[Michele Carafa]], [[Giovanni Pacini]] és [[Gaetano Donizetti]] műveit is. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy [[mise (zenei műfaj)|misét]], tucatnyi kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat nyitányt és egy oboaconcertót[[oboa]]concertót. Több munkájának részletei is fennmaradtak, de valószínűleg ennél sokkal többet komponált, csak a kéziratok az idők során elvesztek.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=26-29|chapter=A young southerner}}</ref>
 
Mindezen zeneszerzői próbálkozások mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen a vizsgaelőadása is volt. Az ''Adelson és Salvini''t mindössze huszonhárom évesen írta. Az ''[[opera semiseria|opera semiseriát]]'', ahogyan Bellini nevezte művét, 1825. február 12-én mutatták be a konzervatórium színházában. Librettóját [[Andrea Leone Tottola]] írta [[François-Thomas-Marie de Baculard d’Arnaud]] ''Épreuves du Sentiment'' (Érzelmes mesék) című regénye alapján. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság köreibenkörében, és egy éven át minden vasárnap előadták. A mű sikerének köszönhetően figyelt fel az ifjú zeneszerzőre a San Carlo impresszáriója, [[Domenico Barbaja]].<ref name="Rosselip30"/>
 
A ''Bianca és Fernando''<ref group="j">Eredetileg ''Bianca e FernandoGernando'', de mivel a trónörökös [[II. Ferdinánd nápoly–szicíliai király|II. Ferdinánd]] születésnapján adták elő, meg kellett változtatni a főszereplő nevét.</ref> szövegkönyvét [[Domenico Gilardoni]] írta [[Carlo Roti]] ''Bianca e Fernando alla tomba di Carlo IV, duca di Agrigento'' (Bianca és Fernando IV. Károly, Agrigento hercege síremlékénél) című műve alapján. A nagy sikerű bemutató előadásra 1826. május 30-án került sor a San Carlóban. A sikernek köszönhetően Bellini átköltözött a [[San Pietro a Majella Zenekonzervatórium (Nápoly)|San Pietro a Majella konzervatórium]] egyik patinás lakosztályába. Magánéletéről és hétköznapjairól keveset tudni. Megismerkedett befolyásos személyiségekkel, többek között Noja hercegével, aki a városi színházak főintendánsa volt. Ugyancsak kapcsolatba került a francia-nápolyifrancia–nápolyi Cottrau zenekiadó családdal, valamint barátságot kötött a San Carlo karmesterével, Giuseppe Festával. Mindig is hiányolta a családját, ezért megpróbált bensőségesebb kapcsolatokat kialakítani nápolyi családokkal. A legközelebb az Andreana családhoz került. Kapcsolatának megromlását velük valószínűleg az okozta, hogy megkérte leányuk kezét, viszont az erre utaló adatok zavarosak. Tény viszont, hogy hosszú ideig udvarolt egy Maddalena Fumaroli nevű nápolyi leánynak, aki végül kikosarazta. Legjobb barátja viszont, akivel egy életen át tartó kapcsolatot ápolt, Francesco Florimo volt. Az egy évvel idősebb iskolatárs egy [[calabria]]i kisvárosból származott. Bellini távozása után Florimo Nápolyban maradt, a kettejük közötti intenzív levelezésből ismert Bellini életének számos momentuma: problémái műveivel, szerelmi ügyei stb.<ref name="Roseli30-35"/>
 
=== A La Scala meghódítása ===
[[Fájl:XIX century print, Piazza della Scala, Milano.jpg|250px|bélyegkép|A Teatro alla Scala a 19. század közepén]]
A ''Bianca és Fernando'' sikerének köszönhetően Bellini szerződést írt alá Domenico Barbajával egy, a milánói [[Teatro alla Scala|La Scalában]] bemutatandó operáról. A neves operaház felügyelőbizottsága kezdetben vonakodott egy pályakezdő zeneszerzővel leszerződni, de Barbaja támogatásának köszönhetően és [[Felice Romani]] szövegkönyvíró beszervezésével sikerült megkötnimegkötnie a szerződést. Bellini 1827 áprilisában érkezett meg [[Milánó]]ba. ''A kalóz'' bemutatójáig (október 27.) eltelt időszakról keveset tudni.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=36-41|chapter=Storming La Scala}}</ref>
 
A Bellini–Romani kettős sikeresnek bizonyult. Egy kivételével Romani írta az összes Bellini-opera szövegkönyvét. [[Pietro Metastasio|Metastasióval]] példaképeként, Romani különös figyelmet szentelt a verselésnek és a Rossini-operákra jellemző semmitmondó szöveg helyett a librettóba [[filozófia]]i töltetet öntött. Nagy hibája volt, hogy rendszerint túlvállalta magát, így szinte mindig késett a szövegkönyv befejezésével, ezt Bellini is többször a szemére vetette. A librettókat Bellinivel szorosan közreműködve írta, ellentétben például [[Gaetano Donizetti|Donizettivel]] (akivel szintén együtt dolgozott), s aki jóval kevesebb módosítást követelt tőle, szabad kezet biztosítva neki. Az opera cselekményét rendszerint Bellini vázolta fel, majd közösen dolgozták össze a zeneszámokat. Romani feladata volt a szöveg zenéhez való illesztése, amit saját bevallása szerint ''kínzásnak'' tartott.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=41-46|chapter=Storming La Scala}}</ref>
 
''A kalóz'' szövegkönyve [[Charles Maturin]] ''Bertram'' című részben [[gótika|gótikus]], részben [[romantika|romantikus]] drámája alapján íródott. A bemutató előadás 1827. október 27-én azonnali siker volt. Ez arra késztette a zeneszerzőt, hogy Milánóban maradjon. A siker által megnyíltak előtte a nemesi szalonok kapui, és lehetősége nyílt bemutatni a ''Bianca és Fernandót'' is a La Scalában. Híre eljutott [[Genova|Genovába]] is, ahol szintén bemutatták mindkét művét. ''A kalózban'' már saját hangján szól a zeneszerző, Rossini korábbi csodálata csak apró nyomokban jelentkezikmutatkozik. A kritikusok szerint visszatért a ''szép egyszerűséghez''. Ebben az operában jelentkezik először a műveire jellemző kevéssé díszített, de annál kifejezőbb, a zenekar által evokatívan támogatott deklamációs zenei vonalvezetés. A [[recitativo|recitatívók]], amelyek [[arioso|ariosókká]] alakulnak át, hatalmas drámai töltetet kapnak, mint például Imogene őrülési jelenetében.<ref name="Rosseli4650"/>
 
Zingarelli közvetítésével ismerkedett meg Milánóban Francesco és Marianna Pollinivel. A hatvanas éveibenéveikben járó zenész házaspár gyermektelen volt, így befogadták Bellinit, aki számára hamarosan a családot jelentették. Ugyancsak Milánóban ismerkedett meg [[Giuditta Pasta]] neves [[szoprán]]nal és férjével, Giuseppével. Giuditta lett a későbbiekben Bellini hősnőinek legkiválóbb előadója. A házaspárnak egy leánya volt, Clelia, aki iránt évekkel később Bellini szíve is fellángolt, és komolyan fontolgatta a házasságkötést. A Pasta- házaspáron keresztül ismerkedett meg 1828 áprilisában Giuditta Turinával, valamint férjével, Ferdinandóval, aki egy selyemszövödét birtokolt [[Casalbuttano|Casalbuttanóban]]. GiudittaAz asszony 1833-ig Bellini szeretője volt. Az ifjú zeneszerző rengeteg időt töltött Turináék házában, de a nő csak 1832-től kísérte el útjaira. Bellini levelezéséből kiderültkiderül, hogy jó viszonyt tartott fenn a mit sem sejtő férjjel, de az is kiderült, hogy a házasság gondolata is foglalkoztatta, hiszen nem egyszer ''Signora Bellini''ként említette szerelmét. A helyzet gyakori volt a [[19. századiszázad]]i társadalom felső és középső rétegeiben. Giudittának, aki tizenhat évesen ment feleségül (valószínűleg érdekből), nem sikerült megegyeznie férjével, a válás lehetetlen volt. Ferdinando és a család a botrány elkerülése végett valószínűleg inkább úgy döntött, hogy szemet huny az asszony és Bellini kapcsolata fölött.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=50-57|chapter=Storming La Scala}}</ref>
 
Operája sikerének köszönhetően Bellini művészete egyre keresettebb lett. Felkéréseket kapott [[Velence (Olaszország)|Velencéből]], [[Torino|Torinóból]] és [[Nápoly]]ból is, de június 16-án mégiscsak a Scalával írt alá egy újabb szerződést a következő karneváli[[karnevál]]i szezonra. A szövegkönyv témáját augusztusban választotta ki, Romanival karöltve. Ezúttal [[Charles-Victor Prévot, vicomte d’Arlincourt]] francia gótikus regényére ''(L'étrangère)'' esett a választása. Romani szokásához híven késett a szövegkönyv írásával, így a bemutatóra csak 1829. február 14-én került sor. ''Az idegen nő'' fogadtatása felülmúlta Bellini korábbi sikereit is. Az opera a nagy siker ellenére a szerző halála után eltűnt a repertoárról, ezt kusza és néhol lehetetlen szövegkönyvének tulajdonítják.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=57-61|chapter=Storming La Scala}}</ref>
 
=== További sikerei ===
Mindössze egy hónappal előző operájának bemutatója után Bellini újabb szerződést kötött a [[Teatro alla Scala|La Scalával]], 10&nbsp;000 frankért, ami duplája volt annak, amit [[Gioacchino Rossini|Rossini]] kapott 1823-ban a ''[[Szemiramisz (opera)|Szemiramisz]]'' című operájáért. Bellini mindig is ragaszkodott magas fizetéséhez, s többek között emiatt hiúsult meg egy [[london]]i opera terve. Miután a szigetországban nem sikerült kiegyeznie az impresszáriókkal, [[Párizs]] felé fordult, pontosabban a [[Théâtre Italien]] felé, ahol Rossini is nagy sikereket aratott. Kortársaival ellentétben Bellini lassan dolgozott, és mindaddig nem komponált, amíg az általa kért díjakat meg nem kapta. Külön figyelemre méltó, hogy még ''Zaira'' operájának bukása (1829) után is sikerült érvényt szereznie eme törekvéseinek.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=62-41|chapter=The Champion}}</ref>
 
A ''Zaira'' szerződését [[1828]] novemberében írta alá, a ''La stanierastraniera'' bemutatója előtt. A művet a [[parma]]i operaház rendelte tőle, amely a [[Parmai Hercegség]]ben uralkodó [[Mária Lujza francia császárné|Mária Lujza]] fennhatósága alá tartozott. Bellini visszautasította a helyi cenzorok javaslatát egy [[Marcus Antonius]] és [[VII. Kleopátra|Kleopátra]] szerelmét bemutató opera írására, és inkább [[Voltaire]] ''Zaïre'' című tragédiájának megzenésítése mellett döntött. A szövegkönyv elkészítésével ismét Felice Romanit bízta meg. Mivel Romani ezúttal is késett a librettóval, Bellininek mindössze egy hónapja maradt a mű megkomponálására, s ez okozta annak csúfos bukását [[1829]]. május 16-án.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=66-67|chapter=The Champion}}</ref>
 
Bellini következő szerződése [[Velence (Olaszország)|Velencéből]] érkezett. Mivel [[Giovanni Pacini]]nak nem sikerült teljesíteni egy felkérést, így a [[La Fenice]] Bellinit kérte fel, hogy írjon operát a karneváli szezonra. Ez ismét azt jelentette, hogy rövid idő, mindössze egy hónap alatt kellett megkomponálnia a zenét. Mivel szövegkönyv sem állt a rendelkezésére, engedélyt kért Romanitól, annak öt évvel korábban elkészült, [[Rómeó és Júlia (színmű)|Rómeó és Júlia]] történetét feldolgozó librettója felhasználására. Ugyancsak az idő rövidsége miatt a ''Zaira'' zenéjének közel egyharmadát is átvette új művébe. A ''Rómeó és Júlia'' bemutatója [[1830]]. március 11-én hatalmas siker volt.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=67-68|chapter=The Champion}}</ref>
 
A megfeszített munka és a hideg velencei tél miatt Bellini egészsége megromlott: emésztési zavarokra panaszkodott, majd miután áprilisban visszatért [[Milánó]]ba, ágynak esett [[hastífusz|hastífusszal]], de ezek valószínűleg már az [[amőbiázis]] első jelei voltak, amiamely évekkel később aztán halálát is okozta. A Pollini házaspár gondoskodásának köszönhetően gyorsan felépült, a nyarat pihenéssel töltötte a [[Comói-tó]] partján.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=71|chapter=The Champion}}</ref>
 
1830 augusztusában újabb szerződést írt alá két opera megírására, ezúttal Giuseppe Crivelli impresszárióval, aki ebben az időben a La Scalát és a La Fenicét is vezette. Egy gazdag milánóiakból álló művészetpártoló kör úgy döntött, hogy külön évadot szerveznek a [[Teatro Carcano|Teatro Carcanóban]] és megvásárolták Bellini szerződését 10&nbsp;440 frankért.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=72-73|chapter=The Champion}}</ref>
=== Karrierjének csúcsán ===
[[Fájl:Sonnambula atto 3.jpg|250px|bélyegkép|Rajz ''Az alvajáró'' harmadik felvonásának utolsó jelentéről]]
[[1830]] nyarán, a [[Comói-tó]] partján döntött úgy [[Felice Romani]]val közösen, hogy [[Victor Hugo]] ''Hernani'' című romantikus drámáját zenésíti meg, amelyet hónapokkal korábban botrányos körülmények között mutattak be [[Párizs]]ban. Az ötletet támogatta barátja, Florimo is, valamint Giuditta Pasta is, aki a főszerepet énekelte volna. Romani ismét megkésett a szövegkönyv írásával, novemberben Bellini arról panaszkodott, hogy még egyetlen hangjegyet sem tudott emiatt leírni. Mikor azonban 1830 végén a szövegkönyvet benyújtották jóváhagyásra a cenzoroknak, váratlan akadályokba ütköztek. Noha a [[Lombard–Velencei Királyság]] ítészei a legméltányosabbak voltak Itália-szerte, mégis kifogásolták, hogy a mű végkifejlete egy öngyilkosság. Abban az időben a moralitás és a vallás sokkal inkább foglalkoztatta a cenzorokat, mint például koronás fők meggyilkolásának története. Valószínűleg sikerült volna meggyőznie őket, de Bellini végül mégiscsak elállt a mű megkomponálásától. A visszalépés oka valószínűleg az volt, hogy ebben az időben mutatta be riválisa, [[Gaetano Donizetti]], nagy sikert hozó ''Anna Bolena'' című operáját, amelynek végkifejlete nagyon hasonló volt. Mivel a szerződésben vállalt határidő február eleje volt, Bellini rohamléptekkel komponálta meg ''Az alvajáró'' zenéjét, amelynek librettóját Romani írta [[Eugène Scribe]] azonos című [[balett]]je alapján. A bemutató előadás 1831. március 6-án a [[Teatro Carcano|Teatro Carcanóban]] hatalmas sikert aratott.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=80-84|chapter=At the height of his powers}}</ref>
 
''Az alvajáró'' márciusi sikere és a ''[[Norma (opera)|Norma]]'' decemberi bemutatója között eltelt időről keveset tudni. A nyarat az előző évek szokásához hasonlóan Pastáék villájában töltötte a [[Comói-tó]] partján, és ekkor merült fel benne az ötlet, hogy megkéri leányuk, Clelia kezét, ezáltal megrontva kapcsolatát Giuditta Turinával. Új operájának témáját július 27-én választotta ki közösen librettistájával. A ''Norma'' szövegkönyve [[Alexandre Soumet]] drámája nyomán készült, és augusztus végén kapta kézhez Romanitól. Visszatért [[Milánó]]baMilánóba, ahol bő három hónap állt a rendelkezésére, hogy megkomponálja a zenét. A bemutató december 26-án siker volt, annak ellenére, hogy az énekesek gyengén teljesítettek, főleg az első felvonásban. Carlo Visconti herceg közbenjárásának köszönhetően, aki a zeneszerző jó barátja volt, az előadásról nem jelentek meg vitriolos hangvételű kritikák. Az első előadás felemás sikere ellenére a ''Norma'' gyorsan meghódította a közönséget, és minden évadban 30–4030-40 alkalommal bemutatták. Sikerét bizonyítja az is, hogy a következő években [[Európa]] szinte minden nagyobb operaházában bemutatták. Bellini szerint a legemlékezetesebb az [[1832]]. augusztus 23-i [[Bergamo|bergamói]] előadás volt, amelyen Giuditta Pasta ''könnyeket csalt a szemébe''.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=89-92|chapter=At the height of his powers}}</ref>
 
=== A ''Norma'' ===
A harmincéves zeneszerzőben tudatosult, hogy a ''Normával'' maradandót alkotott és különösen imponált neki, hogy zenei lapok és kritikusok [[Gioacchino Rossini|Rossini]] után a második legnagyobb olasz zeneszerzőnek titulálták. Úgy tervezte, hogy idejekorán visszavonul, de operái a kalózváltozatok elterjedése miatt nem hoztak számára kellő jövedelmet. Rossini példájára úgy döntött, hogy [[Párizs]]banPárizsban és [[London]]ban próbál szerencsét. [[1828]]-ban ''A kalóz'' bemutatója után tárgyalásokat folytatott a londoni King’s Theatre impresszáriójával, de nem tudtak dűlőre jutni a fizetséget illetően. Emiatt inkább a francia fővárosban próbált szerencsét.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=102-103|chapter=False steps}}</ref>
 
[[1832]]-ben úgy döntött, hogy Giuditta Turinával hazautazik [[Catania|Cataniába]], de a kedvezőtlen időjárás miatt csak [[Nápoly]]ig jutottak. Itt hat hetet töltöttek, közben Giuditta megbetegedett, így szülővárosába a zeneszerzőt végül nápolyi barátja, Francesco Florimo kísérte el. Bellinit [[Szicília|Szicíliában]] nemzeti hősnek kijáró ünnepléssel fogadták, s noha utolsó művei még nem értek el a szigetország operaházaiba, a ''Rómeó és Júlia'' és ''A kalóz'' című operáit hatalmas sikerrel játszották [[Palermo|Palermóban]] és [[Messina|Messinában]]. Nápolyba visszatérve találkozott [[Bourbon Mária Izabella nápoly–szicíliai királyné|Mária Izabella anyakirálynéval]], aki királyi akadémikusi címmel ruházta fel. Ugyancsak Nápolyban meglátogatta tanárát, Zingarellit, és tárgyalásokat folytatott egy, a San Carlóban bemutatandó opera megírásáról. A szerződés végül nem jött létre, mivel úgy látta, hogy az operaház nem tud kellő felkészültségű énekeseket biztosítani számára.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=103-105|chapter=False steps}}</ref>
 
Hírnevének köszönhetően Bellini megengedhette magának, hogy válogasson a felajánlott szerződések között. Így került ismét kapcsolatba [[1832]]-ben a [[Velence (Olaszország)|velencei]] [[La Fenice|La Fenicével]], amely egy opera megírására szerződtette az [[1833]]-as karneváli évad idejére, garantálva ugyanakkor, hogy a főszerepet Giuditta Pasta énekli majd. Ez azonban hibás döntésnek bizonyult. Az [[operaház]] impresszáriója ugyanaz az Alessandro Lanari volt, aki a ''Rómeó és Júlia'' megírására szerződtette korábban, de nem volt hatalma az operaház felett, a vezetést ugyanis egy mecénásokból álló bizottság felügyelte. A bizottság kifogásolta Giuditta Pasta kifejezetten magas javadalmazását (1000 frank/előadás), és csak úgy fogadta el Lanari szerződését, ha ő maga teremti elő az előadások költségeit fedező pénz nagyobbik részét. Mivel Lanarinak más pénzforrása nem volt, kénytelen volt megemelni a belépőjegyek árát, ami általános nemtetszést váltott ki az operalátogatók körében. A helyzetet súlyosbította, hogy Bellini szövegkönyvírója ismét késett a librettóval, így a zeneszerzőnek megintcsak rövid idő, mindössze hét hét állt rendelkezésére a komponálásra. Az új mű a ''Beatrice di Tenda'' címet viselte és [[Id. Alexandre Dumas|idősebb Alexandre Dumas]] [[Krisztina svéd királynő]]ről szóló trilógiájára épült. Romani késése miatt a február elejére kitűzött bemutatót egy hónappal elhalasztották. Bellini és Romani kapcsolata ekkor romlott meg, a zeneszerző folyamatosan hibáztatta librettistáját a be nem tartott ígéretekért. Az új opera sikerét beárnyékolta, hogy a karneváli szezont megnyitó ''Norma'' előadása, szintén Pastával a főszerepben, Bellini szavai szerint ''irtózatosra'' sikeredett. A velenceiek ellenérzését kiváltva nem csoda, hogy a március 16-ai bemutató bukás volt, amiért Bellini természetesen Romanit hibáztatta.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=105-110|chapter=False steps}}</ref>
 
Áprilisban Bellini visszautazott [[Milánó]]baMilánóba és azon gondolkozott miként tudná helyreállítani kapcsolatát Romanival. Egy színházi impresszárión keresztül levelet küldött neki, de Romani, aki időközben elfoglalta új állását egy [[Torino|torinói]] újságnál, csak hónapokkal később válaszolt és jelét sem mutatta a megbékülésnek, így kapcsolatuk örökre megszakadt.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=114|chapter=False steps}}</ref>
 
Ugyanebben az időszakban romlott meg kapcsolata Giuditta Turinával, aminek oka Bellini féltékenységében volt keresendő, ugyanis meggyanúsította a nőt, hogy egy évvel korábbi [[nápoly]]i tartózkodásuk idején titokban flörtölt valakivel. Nem tudni pontosan mikor szakítottak, de egy augusztusi [[Bergamo|bergamói]] ''Norma'' előadáson Turina már a férjével jelent meg. A nő szerint kapcsolatuk 1832–33 telén romlott meg, amikor Bellini tudomására jutott, hogy Milánóban egy férfi szerelmével ostromolta. Az eset férjének fülébe is eljutott, aki ezt szóvá tette, és elküldte a házából. Giuditta visszatért a családjához. Bellini már [[Párizs]]ban volt, amikor értesült a történtekről. Egyes feltételezések szerint [[Genf]]ben találkozott szerelmével, hogy esetleges közös jövőjüket megtárgyalják, de erre nincs bizonyíték. Giuditta visszaemlékezései szerint Bellini folyamatosan ostromolta bocsánatkérő leveleivel, de a nő soha nem bocsátotta meg féltékenységét. Amikor Giuditta súlyos betegen 1834–35-ben ágynak esett, barátai segítségért fordultak Bellinihez, de a zeneszerző elutasította a kérést, szerelme már teljesen kihűlt.<ref name="JR FS"/>
 
=== Utolsó évei ===
[[Fájl:Catania BW 2012-10-06 11-55-16.jpg|200px|bélyegkép|Síremléke a cataniai székesegyházban]]
[[Párizs]] rendkívül vonzó volt a meggazdagodni vágyó zeneszerzőknek, ugyanis a francia szerzői jog sokkal jobban védte munkájukat, ezért sokkal nagyobb jövedelemre tehettek szert, mint Itáliában. Ugyancsak vonzó helynek számított [[London]], ahol busásan megfizették a zeneszerzőket. Bellini 1833 áprilisában a brit fővárosba utazott, ahol a mindössze négy hónapig tartózkodott, az olasz operai idény idejénoperaidényben. Elképzelései azonban nem valósultak meg maradéktalanul, ugyanis a helyi olasz társulat jelentős adóssággal küszködött, és Bellininek haláláig nemsem sikerült megkapnia a szerződött összeg felét. Sikereket inkább társadalmi téren könyvelhetett el, hiszen művészetét a helyi kritikusok hidegen fogadták. A ''Morning Chronicle'' például zajosnak és unalmasnak nevezte a ''Normát''.<ref name="auto_8YqtLIUTekQTZxL7nD6kXQ"/>
 
Augusztusban Párizsba utazott, hogy új operát írjon. Nem szándékozott huzamosabb ideig a francia fővárosban maradni, ennek oka részben gyenge nyelvismerete volt, inkább a gyors jövedelemszerzés reménye vezérelte. Szeptemberben az [[Opéra|Opérával]] tárgyalt, de nem sikerült megegyezésre jutnia. A telet Párizsban töltötte, remélve, hogy mégiscsak sikerül szerződést kötnie valamelyik francia nyelvű operaházzal. Közben a [[Théâtre Italien]]ben bemutatták ''A kalózt'' majd a ''Rómeó és Júliát''. Ezek sikerei eredményeképpen januárban egyezett meg az operaház vezetőségével az ''IA puritanipuritánok'' opera megírásáról. A szövegkönyvet [[Carlo Pepoli]] írta [[Jacques-François Ancelot]] és [[Joseph Xavier Saintine]] ''Têtes rondes et Cavaliers'' című műve alapján. Időközben felvette a kapcsolatot az [[Opéra Comique]]-kal is, tőlük is szerződést remélve. Megismerkedett [[GioacchinoGioachino Rossini|Rossinivel]], akitől szintén segítséget remélt. Közben aláírt egy szerződést három opera megírására a nápolyi [[Teatro di San Carlo|San Carlóval]], és mindeközben feleséget is keresett. Noha londoni ismeretségeinek köszönhetően sikerült bekerülnie a francia [[arisztokrácia]] köreibe, hiányos francia nyelvtudása megakadályozta komolyabb kapcsolatok kialakításában. Korabeli feljegyzésekből ismert, hogy a szalonok látogatói kellemesen szórakoztak Bellini francia tudásánfranciatudásán, és ugyanakkor kifogásolták gyerekes viselkedését.<ref name="auto_8YqtLIUTekQTZxL7nD6kXQ"/>
 
Megfeszített programja miatt [[1834]] február–márciusában ágynak esett, valószínűleg [[amőbiázis]]a újult ki. Egy évvel később betegsége miatt kénytelen volt búcsút mondania a párizsi szalonok vidám életének, és a városszéli [[Puteaux]]-ba költözött. Innen utazott be a Théâtre Italienbe felügyelni az ''Il sonnambulaAlvajáró'' próbáit, és itt írta meg új és egyben utolsó operáját, ''A puritánokat''. A [[puteaux]]-i házat párizsi szomszédja, a zsidó Solomon Levy bocsátotta rendelkezésére, aki szeretőjével (bizonyos Mme Olivier) együtt többször is meglátogatta. Levy kétes banki üzletekből szerzett magának vagyont, sőt Bellini pénzének egy részét is befektette spanyol kötvényekbe. Szeretője másodrangú énekesnő volt párizsi színházakban, és feltételezhető, hogy egyben Bellini szeretője is volt ebben az utolsó időszakban.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=128-129|chapter=Paris and death}}</ref>
 
Tovább próbálkozott az Opéránál és az Opéra Comique-nál, de mindkét intézményben alapkövetelmény volt, hogy a mű francia nyelvű legyen. Egy ideig úgy tűnt, hogy az olasz operák iránt fogékonyabb Opéra Comique-kal sikerül szerződést kötnie, de mivel időközben ''A puritánokat'' is be kellett fejeznie, kevés ideje maradt volna az új mű megkomponálására. Bellini – korábbi tapasztalatain okulva – ezt nem vállalta. [[1835]]-ben felvetődött, hogy dolgozza át francia nyelvre a ''Normát'' az Opéra számára, a többi művét pedig az Opéra Comique számára. Rossini tanácsára úgy döntött, hogy előbb megpróbálja minden művét elhelyezni az Opérában, elvégre az intézmény [[Európa]] vezető operaházának számított abban az időben.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=130-131|chapter=Paris and death}}</ref>
 
Rossini tanácsait megfogadva [[1834]] végén készen állt ''A puritánok''. A bemutatóra [[1835]]. január 24-én került sor a Théâtre Italienben. Rossini támogatása garancia volt a sikerre, de az opera ettől függetlenül is időtállónak bizonyult, és még az [[1860-as évekbenévek]]ben, a [[Richard Wagner (zeneszerző)|Wagner]]-őrület idején is folyamatosan repertoáron volt. Az opera nagy sikert aratott a későbbiekben [[ Egyesült Királyság|Nagy-Britanniában]] is, [[Viktória brit királynő|Viktória királynő]] kedvenc operája volt.<ref>{{cite book|last=Rosseli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=131-132|chapter=Paris and death}}</ref>
 
Bellini 1834. június elején ágynak esett, orvosai hastífuszt diagnosztizáltak. A betegségből gyorsan felépült, és csak 1835 nyár elején léptek fel ismét a tünetek. Egy július 24-én keltezett levelében arról írt, hogy egészsége tökéletes, de aggasztja a [[Provence]]-ban gyorsan terjedő kolerajárvány[[kolera]]járvány, ami megakadályozza, hogy hazatérjen Itáliába. Szeptember 2-án enyhe hasmenésre panaszkodott, 11-én már dizentériáról írt, de remélte, hogy néhány napon belül felépül. Szeptember 23-án délután elhunyt. KórlapjaKórleírása szerint minden bizonnyal az amőbiázis végzett vele, amely akkoriban még ismeretlen betegségnek számított.<ref name="JR146147"/>
 
A párizsi [[Père-Lachaise temető]]ben helyezték örök nyugalomra, majd földi maradványait 1876-ban átszállították a cataniai székesegyházba.
[[Fájl:Catania BW 2012-10-06 11-11-06.jpg|250px|bélyegkép|Teatro Massimo Catania]]
[[Fájl:NapoliPiazzaBellini.jpg|250px|bélyegkép|A nápolyi Piazza Bellini, a központban a zeneszerző szobrával]]
[[GioacchinoGioachino Rossini]] és [[Gaetano Donizetti]] mellett Vincenzo Bellini volt a [[bel canto]] harmadik meghatározó alakja. Az ő operáikban az énekesek, az éneklés volt a legfontosabb, leplezetlenül szórakoztatni akartak. Ahogyan [[Hector Berlioz]] fogalmazta: ''Az olaszok számára a zene nem több érzéki örömnél. A szellem magasrendű megnyilatkoztatásait alig becsülik többre a szakácsművészetnél. Olyan zenét akarnak, amelyet – mint egy tál makarónit – gondolkodás, sőt odafigyelés nélkül, azonnal be tudnak fogadni.'' A [[bel canto]] operák nagyrészt egy kaptafára készültek és nagyon erősen a [[cavatina]] és a [[cabaletta]] eszközére támaszkodtak. A lassú és lírai cavatina arra szolgált, hogy az énekes megcsillogtathassa dallamformálását, megmutathassa, hogy a hosszú hangot milyen szépen, érzékenyen és árnyaltan tudja kitartani. A gyors cabaletta az énekes virtuozitását volt hivatott bemutatni. A nyitó kórust gondosan adagolt [[ária|áriák]] követték, amelyek katonás sorrendben sorakoztak. A felvonásokat hangzatos kórusok zárták. Bellini – aki nem rendelkezett Rossini és Donizetti ''úgyis minden összejön'' könnyedségével és komolyabban vette a művészetét – ha csak kicsit is, de szakított a hagyományokkal.<ref name=HS221225/>
 
Bellini különleges helyzetét a nápolyi iskola szerzőinek sorában mindenekelőtt rendkívüli dallaminvenciójának köszönheti. Anélkül, hogy felbontotta volna a hagyományos formákat, keze alatt az [[ária]] érzékenyebb, finomabb jellegűvé vált (ez jellemezte a későbbiekben [[Giacomo Puccini]] művészetét is).<ref name="ZeneLex">{{ZeneLex|21|222}}</ref>
 
Zenei szerkesztésmódja nem tekinthető ugyan [[szimfónia|szimfonikusnak]], visszatérő [[vezérmotívum|motívumtechnikája]]technikája azonban szorosan összekovácsolja az egyes művek számait, megelőlegezve ezzel a halála után kibontakozó [[zenedráma|zenedrámák]] szerkesztési módját. Együtteseiben a korabeli szokásoknak hódolt, viszont a szerelmi kettősök tekintetében elindította azt a formát, amelyet aztán [[Giuseppe Verdi]] fejlesztett tovább, azaz a kettős terc- és szext-parallelekben halad, majd finoman kromatikus kadenciákban találkozik a [[szoprán]]- és a [[tenor]] szólam.<ref name="ZeneLex" />
 
Jelentős szerepe volt a szokványos [[recitativo]] megújításában, ugyanis kiemelte azt az addig megszokott ''secco''-technikából és átkomponálta azt. Utolsó művében, ''A puritánokban'' ötvözte a nápolyi operaiskola és a francia nagyopera hagyományait.<ref name="ZeneLex" />
 
Első – inkább kísérleti jellegű – operájától eltekintve, nem érdekelte az [[opera buffa]] műfaja és mindössze egyetlen [[opera semiseria|opera semiseriát]] írt, az ''Az alvajáró''-t. A mű ugyan figyelemfelkeltő, de a ''Norma'' és ''A puritánok'' sokkal jellemzőbbek művészetére. Mindkettő tele van a Bellini művészetének lényegét jelentő áriákkal – hosszú, nagy ívű és lassú dallam, [[arpeggio]]szerű [[basszus]]kísérettel. Bellini számára a dallam volt a legfontosabb. Egyszer, [[Giovanni Battista Pergolesi|Pergolesi]] ''Stabat Mater''-ét játszva, ezt mondta a barátjának, Florimónak: ''Ha ilyen szép dallamot tudnék írni, nem bánnám, ha olyan fiatalon halnék meg, mint Pergolesi.'' Még [[Richard Wagner (zeneszerző)|Richard Wagner]] is értékelte a ''Normát'', pedig köztudottan nem tartotta sokra az olasz operákat, különösen a bel cantót. Bellini operáiról a következőképpen nyilatkozott: ''mind csupa szív, szavakba öntve''. Kortársai, Rossini és Donizetti is írtak hosszú, lassú dallamokat, de Bellini sajátos intenzitása nélkül. Rossini melódiái klasszikus beállítottságúak, Bellini dallamvilága azonban [[romantika|romantikus]]. Művészetéhez legközelebb [[Frédéric Chopin|Chopin]] [[Nocturne|noktürnjeinek]] dallama és basszuskísérete áll közel. Már korai operáiban (''A kalóz'', ''Az idegen nő'') is hallható ez az új, hosszú lélegzetű, kissé érzelgős hang. [[Giuseppe Verdi|Verdi]] lelkendezve említette Bellini ''hosszú-hosszú dallamait, melyekhez hasonlót nem írtak eddig''.
 
Bellini zenéje még a Rossiniénál is jobban vonzotta a nagy énekeseket: megérintette őket a Bellini-áriákban megbúvó romanticizmus ([[Giuditta Pasta]], [[Maria Malibran]], [[Marietta Alboni]], [[Giovanni Battista Rubini]] stb.). A ''Normát'' tekintik Bellini legnagyobb művének, habár ''A puritánokbanpuritánok''ban több a ragyogás. Ütemről ütemre építkező, kiegyensúlyozott, végtelen hosszú dallama – mint a ''Casta diva'' a Normából – tökéletesen arányos, szemérmes, mégis szenvedéllyel teli. A ''Norma'' nem könnyű szerep. Rendkívül hajlékony drámai [[szoprán]]t igényel. Egy későbbi német szoprán, [[Lilli Lehmann]], azt mondta, hogy inkább énekel sorban három Brünnhildét,<ref group="j">[[Richard Wagner (zeneszerző)|Richard Wagner]]: [[A Nibelung gyűrűje]] főhősnője</ref> mint egy Normát. A ''Norma'' az egyetlen Bellini-opera, amely folyamatosan műsoron van. Úgy tartják, benne testesül meg a bel canto hagyomány lényege.<ref>{{cite book|last=Schonberg|first=Harold|title=A nagy zeneszerzők élete|pages=232-234|chapter=Rossini, Donizetti és Bellini}}</ref>
 
== Öröksége ==
Vincenzo Bellinit az egyik legnagyobb olasz zeneszerzőként tartják számon. Különösen [[Dél-Olaszország]]ban és [[Szicília|Szicíliában]] népszerű: tereket, épületeket és intézményeket neveztek el róla, ezek közül a legjelentősebb a [[catania]]i operaház (Teatro Massimo Bellini). Művészete halála után feledésbe merült, és csak a [[20. század]] első felében fedezték fel ismét, amikor is világszerte reneszánszát[[reneszánsz]]át élte a [[bel canto]]. Műveinek népszerűsítéséhez hozzájárultak olyan neves énekesnők is, mint [[Maria Callas]] vagy [[Renata Tebaldi]].
 
Életrajza levelezéséből is nyomon követhető. Leveleinek első teljes gyűjteményét Luisa Cambi adta ki 1943-ban ''Epistolario'' címmel. Ő volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy Florimo utólag jelentősen módosította egyes levelek tartalmát, illetve újakat írt annak érdekében, hogy jobb fényben tüntesse fel a zeneszerzőt. Florimo indítékai nem ismertek, csak találgatások léteznek. Az első tulajdonképpen teljesnek mondható Bellini-életrajzot Francesco Pastura írta 1959-ben ''Bellini secondo la storia'' címmel.<ref>{{cite book|last=Rosselli|first=John|title=The Life of Bellini|pages=175-177}}</ref>
 
== Jegyzetek ==
{{jegyzetek}}
<references group="j" />
 
== Hivatkozások ==