„Marcus Terentius Varro” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a {{Latin írók}} eltávolítása (WP:BÜ), apróbb javítások |
|||
105. sor:
Az egész mű jellege jól megítélhető az 1. könyv bevezetéséből. Felesége, Fundania vásárolt egy birtokot, s neki kíván tanácsokat adni arra nézve, hogyan lehet nyereséggel gazdálkodni. Sietve írta meg művét, mert „az ember olyan, mint a buborék, annál inkább, ha öreg. A nyolcvanadik esztendő ugyanis arra figyelmeztet, hogy szedjem össze a csomagjaimat, mielőtt távoznék az életből” (1, 1; fordította Kun J.). Mivel az istenek is segítik az igyekvőket, nem a Múzsákat hívja segítségül, mint Homéros és Ennius, hanem a tizenkét tanácsbeli istent, Iuppitert és Tellust, a Napot és a Holdat, Cerest és Libert, Robigust (gabonarozsda) és Florát, Minervát (olajfa) és Venust (kertek), s végül a Vizet (Lympham) és a Jó Eredményt (Bonum Eventum), mert e kettő nélkül eredménytelen a művelés. Ezután mintegy 50 görög szerzőt sorol fel, akik hasonló témáról írtak, majd megjegyzi, hogy mindezeket fölülmúlta a karthágói Mago, akinek 28 könyvből álló munkáját kisebb terjedelemben többen is lefordították görögre. Ő maga rövidebben kívánja kifejteni témáját, mint a görög szerzők, akiknek művein kívül munkájában felhasználta saját tapasztalatait és a hozzáértők tanácsait.
Sajátosan római ez a munka abban a tekintetben is, hogy célratörő, a tárgyra összpontosít minden tekintetben. Az első dialógus éppen a vetés ünnepén kezdődik, amikor is Tellus templomában lenne fontos tanácskozásuk a résztvevőknek, Varrónak, apósának, Fundaniusnak és másoknak, azonban a templomfelügyelőt elhívatja a praetor, ezért kénytelenek a templom előtt vesztegetni az idejüket, de mivel a római nem tud tétlen maradni, még „ülve is győz” (Romapus sedendo vincit 1, 2, 2), Varro azt javasolja, hogy beszélgessenek valami okos dologról. Erre leülnek a templom előtt található padokra, és Agrasius felteszi a kérdést: ismernek-e olyan földrészt, amely jobban meg van művelve, mint Itália. Fundanius válaszában kifejti, hogy Itália éghajlata ideális a földművelés szempontjából, ezért Itáliában minden megterem, mégpedig a legjobb minőségben: „Viszont melyik az a hasznos dolog, amely Itáliában nemcsak hogy meg ne teremne, hanem egyenesen kiváló ne lenne? Melyik tönkölyt hasonlíthatnám össze a campaniaival? Melyik búzát az apuliaival? Melyik bort a falernumival? Melyik olajat a venafrumival? Nincs-e Itália úgy beültetve fákkal, hogy az egész egyetlen gyümölcsöskertnek látszik?” (1, 2, 6; fordította Kun J.). Itália dicséretéből hazaszeretet árad, s ez is tipikusan római, s nem véletlen, hogy [[Publius Vergilius Maro|Vergilius]]
Varro a mezőgazdaságot nemcsak mesterségnek (ars), hanem tudománynak (scientia) is tekinti, mely két célra törekszik: a hasznosságra és a gyönyörködtetésre (ad utilitatem et voluptatem 4, 1), de hangsúlyozza, hogy fontosabb az, ami hasznos, mintsem az, ami gyönyörködtet. Hogy mennyire figyelembe vette Varro a piac igényeit, továbbá modern művelési módszereivel, madár- és haltenyészetével milyen óriási haszonra tett szert, azt a szakirodalom már tisztázta (vö. Maróti E., 1971, 75. skk.). A gyönyörködtetést is fontosnak tartja Varro, mert egy jól és szépen művelt birtok esztétikailag is szép látványt nyújt, de ha ez a törekvés fényűzésbe csap át, az már erkölcsileg káros, s erre Varro több helyen is felhívja a figyelmet, például: „Hát nem jogosan?” - jegyeztem meg én. - „Birtokai ugyanis gondozottságuk következtében kellemesebb látványul szolgálnak sokak számára, mint mások királyi módra feldíszített épületei, amikor elmennek megnézni gazdasági épületeit, nem úgy, mint Lucullusnál, hogy képtárát lássák, hanem gyümölcstárolóit” (1, 2, 10). Elítélő megjegyzéseinek olykor irodalomtörténeti jelentősége is van. Cicero például amikor Brutusában ismerteti Hortensius szónoki karrierjét, megjegyzi, hogy az consulsága után felhagyott a kemény gyakorlással, „és fényűző bőség közepette kívánt boldogabban” élni; le is hanyatlott művészete (320). Az olvasó azt gondolhatná, hogy ezt Cicero talán az idősebb vetélytárs iránti féltékenységből állítja. Hogy igazat mond, azt megerősíti Varro leírása, aki a jól gondozott vadaskertek ismertetésekor így festi le Hortensiusét: „Én pedig” - jegyezte meg ő -, „amikor Qu. Hortensiusnál voltam Laurentum környékén, azt láttam, hogy ott ez inkább thrák szokás szerint történik. Mert volt ott egy erdő, amint mondotta, több mint 50 iugerum, falkerítéssel körülvéve, ezt nem nyúltenyészetnek, hanem állattenyészetnek nevezte. Ott volt egy magasabb hely, ahol elhelyezve az ebédlőasztalt, ebédeltünk; ide hívatta Orpheust. Amint megérkezett stólában, és parancsot adtak neki, hogy lantkísérettel énekeljen, belefújt egy kürtbe, s akkora tömeg szarvas, vaddisznó meg másfajta négylábú állat özönlött körül bennünket, hogy nem kevésbé nagyszerű színjátékot láttam, mint akkor, amikor a Circus Maximusban az aedilisek afrikai vadállatok nélkül rendeznek állatviadalt” (3, 13, 2-3., fordította Kun J.). Ez a jelenet bizony már Trimalchio „fényűző” trükkjeit juttatja az olvasó eszébe.
| |||