„Fulkó jeruzsálemi király” változatai közötti eltérés

II. Balduin jeruzsálemi király [[1131]]. [[augusztus 21.|augusztus 21]]-én hunyt el. Halála előtt a színe elé rendelte vejét, lányát és kettejük gyermekét, az ekkor egyesztendős [[III. Balduin jeruzsálemi király|Balduin herceget]]. A jeruzsálemi pátriárka és egyéb főpapok, illetve a királyság nemeseinek jelenlétében a király rájuk bízta országát.{{refhely | Türoszi 2014 | XIII., XXVIII. }} Balduin herceg megnevezése örökösként azért lényeges, mert II. Balduin király így próbálta biztosítani, hogy Melisenda gyermeke révén a trón az ő leszármazottjaié legyen, és ne kerülhessen Fulkó gróf korábbi házasságából származó utódjaihoz.{{refhely| Mayer 1972 B | 86. oldal }} A jeruzsálemi bárók „gondolkodás nélkül” elfogadták az anjoui grófot uralkodójuknak.{{refhely| Runciman 1999 | 415. oldal }} Fulkót és Melisendát [[szeptember 14.|szeptember 14]]-én szentelte fel és koronázta meg a jeruzsálemi [[Szent Sír-templom]]ban a [[Vilmos jeruzsálemi pátriárka|jeruzsálemi pátriárka]].{{azonos|TürosziXIV.II}}

Az uralkodóváltás lehetőséget teremtett a régóta önállóságra törekvő északi keresztes frank fejedelmeknek, hogy fellépjenek a jeruzsálemi király hűbérúri mivolta és fennhatósága ellen. A zendülőket II. Balduin király második leánya, az özvegy [[Aliz antiókhiai fejedelemné|Aliz antiochiai fejedelemasszony]] vezette, aki kiskorú gyermekét félreállítva magának akarta megszerezni az Antiochia feletti uralmat.{{refhely| Runciman 1999 | 415–416. oldal }} [[1132]] nyarára a fejedelemasszony maga mögött tudta a [[Pons tripoliszi gróf|tripoliszi]] és az [[II. Joscelin edesszai gróf|edesszai grófot]], valamint a fejedelemség déli vidékén élő legnagyobb bárókat. A fejedelemasszony ellenzői azonban értesítették a tervről Fulkó királyt, aki haladéktalanul elindult seregével Antiochiába; minthogy a tripoliszi gróf nem engedélyezte a hadsereg áthaladását birtokain, az utat tengeren kellett megtenni.{{refhely| Runciman 1999 | 416. oldal |azonos=Runciman416 }} [[Chastel Rouge]] mellett a jeruzsálemi király legyőzte a tripoliszi gróf vezette lázadókat. Ellenfeleit nem büntette meg: az ütközetben elfogott katonákat szabadon engedte,{{refhely| Türoszi 2014 | XIV., V. }} sógornője [[latakia]]i özvegyi birtokán maradhatott, az antiochiai báróknak és a két keresztes fejedelemnek – akik közül az edesszai gróf nem harcolt a csatában – megbocsátott. Nem bizonyos, hogy a két gróf letette-e a hűségesküt a királynak.{{azonos|Runciman416}} A béke megszilárdításának érdekében a király hosszasan időzött Antiochiában, továbbá magára vállalta a fejedelemség régensségét, noha a közvetlen irányításért Mazoir Rajnald antiochiai fővezér felelt.{{azonos|Runciman416}}

I. Hugót elhagyták egyiptomi szövetségesei. Fulkó király kész volt megostromolni Jaffát, a jeruzsálemi pátriárka közbenjárására{{azonos|Michaud314}} azonban a jaffai gróf letette a fegyvert, és harc nélkül feladta a várost.{{azonos|Runciman418}} Szintén a pátriárkának köszönhetően{{refhely| Hamilton 1978 | 149. oldal }} A királyság megosztottságától tartók közbenjárására Fulkó király nem rótt ki szigorú büntetést: a grófot három év száműzetésre ítélte azzal, hogy a megszabott idő leteltével visszakaphatja birtokait. Ez enyhébb büntetés volt az eredetileg kiszabott birtokelkobzásnál, a gróf hiába tetézte közben bűneit azzal, hogy az ellenséggel szövetkezett.{{refhely| Mayer 1972 B | 88. oldal |azonos=Mayer1972B.88}} Elutazása előtt azonban egy breton lovag megkéselte a jaffai grófot. A királyra terelődött a gyanú, hogy ő bérelte fel a lovagot riválisa megölésére; Fulkó király azonban „gyorsan és megfontoltan cselekedett”:{{refhely | Runciman 1999 | 419. oldal |azonos=Runciman419 }} a breton lovagot bíróság elé állíttatta, ahol halálra ítélték. A lovag a bíróság előtt, majd a nyilvános kivégzésen megismételt vallomásával tisztázta a királyt a jaffai gróf elleni merénylet vádja alól.{{refhely| Pörtner 1985 | 391. oldal }} A sebesüléséből felépülő Hugó gróf itáliai száműzetésbe vonult, de még a kiszabott hároméves időtartamon belül meghalt, jaffai birtokai így véglegesen a jeruzsálemi koronához kerültek.{{refhely| Mayer 1972 A | 103. oldal }}

A gróffal történtek után a király és legfőbb emberei hónapokon keresztül féltették az életüket a mélységesen felháborodott Melisenda királynőtől és híveitől.{{azonos|Runciman419}}{{refhely| Hamilton 1978 | 150. oldal |azonos=Hamilton150}} A házastársak második fiuk, [[I. Amalrik jeruzsálemi király|Amalrik herceg]] [[1136]]-os születése előtt békültek ki;{{azonos|Hamilton151}} és Türoszi Vilmos szerint ezután a király „semmibe, még apró-cseprő ügyekbe sem fogott bele anélkül, hogy arról [a királynőnek] ne lett volna tudomása”.{{jegyzet | {{CitLib|szerző= Edbury, Peter W. |szerző2= Rowe, John Gordon |cím= William of Tyre: Historian of the Latin East |kiadás= illusztrált, újranyomás, átdolgozott kiadás |hely= Cambridge |kiadó= Cambridge University Press |év= 1991 |sorozat= Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: Fourth Series |sorozatszám= 8. kötet |isbn= 0 521 26766 8 |oldal= 81–82. oldal }} |azonos=Edbury }} Hans Eberhard Mayer történész ebből arra következtet, hogy Fulkó király társuralkodó felesége nélkül, egymaga próbált uralkodni, és az húzódott tényleges okként a jeruzsálemi udvar kettészakadása és a jaffai gróf engedetlensége mögött, hogy Melisenda hívei nem nyugodtak bele a királynő félreállításába.{{refhely| Mayer 1972 A | 106–108. oldal }} Mayer megjegyzi, hogy a grófot a nemesség jelentős része támogatta, és „[…] vazallusai meg voltak győződve ügyének igazáról, mert kitartottak mellette mindaddig, míg el nem követte azt a végzetes hibát, hogy a szaracénokkal szövetkezett.”{{azonos|Mayer1972B.88}} Feltételezése mellett szól, hogy a közvélemény, illetve a jeruzsálemi pátriárka vezetésével az egyház is Melisenda királynő pártját fogta, ami a királynő házasságtörése esetében nehezen lenne elképzelhető.{{azonos|Hamilton150}} Fulkó király kénytelen volt meghátrálni: az általa jeruzsálemi királyként kibocsátott okleveleken rendre feltüntették, hogy azok Melisenda királynő, [[1138]]-tól fogva pedig Melisenda királynő és Balduin királyfi beleegyezésével íródtak.{{refhely| Mayer 1972 A | 113. oldal }}