Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette: halála előtt arra kérte barátait, hogy halála után [[Aszklépiosz]]nak (aaz gyógyításéberség istenének) mutassák be a kakas-áldozatot! Szókratész elutasítja a [[hedonizmus|hedonista]] felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő [[Haszonelvűség|utilitarizmust]] (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista [[relativizmus]]t is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta ''eudaimonisztikus'' erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a ''daimonion''-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta, hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az e világi eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta). Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. [[Etika (filozófia)|Etikai]] intellektualizmusa szerint „senki sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.
Szókratész híres mondása volt:''Gnoti se auton'' („ismerd meg önmagad”). Ezért mondta, hogy az igazi tudás erény és – a tudatlanság gonoszság. Nála a tudás nem észbeli ismeretet jelentett, hanem jóra való képességet vagy képtelenséget. Azt hirdette, hogy a boldogság az erényben van, és a boldogtalanság a gonoszban. Az erény nem eszköz a boldogság elérésében, hanem maga a boldogság.
