„Gemini–11” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
225. sor:
A probléma meglepett mindenkit, mivel Gordon [[Eugene Cernan|Gene Cernannel]] és [[Mike Collins (űrhajós)|Mike Collins-szal]] is tapasztalatot cserélt és felkészültnek gondolták a nehézségeket illetően. A mérnökök már csak egyetlen dolgot találtak az ötletek sorában, ami a sorozatos kudarcból kiránthatta a NASA-t, az űrhajót sokkal több kapaszkodóval és lábtartóval felszerelni. Az előző repülések tapasztalatai alapján az űrséta extrém módon igénybe vette az űrhajósokat, ezért az azt követő időszakra könnyű, pihentető tevékenységeket terveztek be a páros számára. Fényképezés, étkezés, orvosi ellenőrzések következtek, majd megkapták a következő manőverhez, az Agena hajtóművével való gyorsításhoz az adatokat. Ezek után aludni tértek.<ref name="OTSoT_ch15_3"/>
A következő fontos feladat a hozzájuk kapcsolt Agena főhajtóművével való gyorsító manőver volt. Felkelés után a két űrhajós inkább átugrotta a reggelit és nekikezdtek az űrhajó és saját maguk felkészítésére a manőverhez. Mindent rögzítettek a kabinban, majd beöltöztek űrruhába. Amikor az Agena rendszereinek ellenőrzőlistájához értek, azt észlelték, hogy az nem fogadja elég hamar a begépelt parancsaikat, mindig eltelik némi idő, mire visszajelzést kapnak. Conrad megkérdezte a jelenségről az irányítást, de a telemetria szerint rendben ment minden. Ez a saját műszerfalukra terelte a gyanút, hogy ott működik valami hibásan. Az irányítás mindenesetre megadta az engedélyt. A 26. keringésben beindították az Agena hajtóművét, amely 279,6 m/s sebességet adott hozzá addigi keringési sebességükhöz. az űrhajósok ezt egyfajta szenzációként élték meg, mivel az Agena velük szemben kapcsolódott a Geminihez, ezért a gyorsítás az ő szemszögükből hátra, „tolatva” történt. Legnagyobb pályamagasságuk 1372 km magasra került és megfigyelhették, ahogy a Föld gömbjének látványa zsugorodni kezd. A csúcsmagasságot elérve fényképezési feladatokhoz látott a páros és áttekintő fotókat készítettek a kitágult látómezőről, akár egyszerre a képeken tudott lenni [[Afrika]], [[India]] és [[Ausztrália]]. A legnagyobb magasság elérését úgy tervezték meg, hogy azzal kikerüljék a [[Van Allen sugárzási öv]]et, nehogy nagyobb sugárzás érje az űrhajósokat (a [[Föld]]et körülvevő sugárzási öveket csak alig korábban fedezték fel és nem voltak tisztában teljesen a mibenlétével és elhelyezkedésének esetleges változásaival, ám Ausztrália felett alacsony sugárzást mértek, így ide jelölték ki az űrhajósok pályamagasság emelését). Összesen két ilyen magasabb pályán vezetett keringést tettek meg és a harmadik körben az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]] fele járva egy 23 másodperces manőverrel 280 m/s sebességcsökkenést értek el, lényegében visszatérve az eredeti pályájuk paramétereihez.<ref name="OTSoT_ch15_3"/>
Ezután az űrhajósok beszúrták a műveletek közé a korábban elmaradt étkezést, hogy utána végrehajthassák a második űrsétát. A 29. körben ismét kinyitották a kabinajtót (éppen [[Madagaszkár]] felett járva) és hozzákezdtek az előző repülésekről ismert ún. „felállva végzett űrsétához” (SEVA – Stand-up Extra Vehicular Activity). Ehhez egy rövid pányvával a padlóhoz kötötték az űrhajóst, aki így nem lebegett ki az űrbe, de nem is kellett kapaszkodnia, ezért mindkét keze szabad maradt. Gordon feladata a fényképezés volt, [[Ibolyántúli sugárzás|ultraibolya]] kamerájával [[csillagkép]]eket fényképezett. Amikor Gordon befejezte a műveletet, visszaült az ülésébe, de Conrad döntése szerint nyitva maradtak az ajtók és az Egyesült Államok felett tovább fotózták a felszínt a nyitott ajtókon keresztül. Miközben ez a „tevékenység” zajlott, hirtelen az elcsendesedő űrhajósok egyike azzal a jelentéssel törte meg a csendet, hogy „elnézést, de ő elszundított kicsit”, amit a többiek tréfával ütöttek el, hogy „ez is egy elsőség...először aludt valaki vákuumban”.<ref name="OTSoT_ch15_3"/>
| |||