„Mihail Szergejevics Gorbacsov” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
143. sor:
==== Az unió válsága: 1990–1991 ====
[[Fájl:Gorbachev (cropped) 186420.jpg|bélyeg|Gorbacsov 1990-ben]]
1990 januárja nemzetiségi forrongással kezdődött. Az [[azeriek]] erőszakos tüntetéseket szerveztek, katonákkal kellett a rendet helyreállíttatni; a [[moldávok]] tömegesen demonstráltak a [[Nicolae Ceaușescu|Ceausescu]] utáni [[Románia|Romániával]] való egyesülés mellett; folytatódtak a litván tüntetések is. A hónap egyik fontos fejleménye volt, hogy Örményország megerősítette jogát az Uniós jogszabályok megvétózására, ezzel erősítve a „jogszabályok harcát” a köztársaságok és Moszkva között. <ref name=Memoirs/>
 
Nem sokkal ezután az [[SZKP]], amely ekkorra már veszített hatalmából, Gorbacsov egyre mélyülő politikai reformja következtében tovább gyengült. A februári [[Az SZKP Központi Bizottsága|központi bizottsági]] ülés többpárti választásokat szorgalmazott; a február–márciusi helyi választások ismét nagyszámú függetlenség-párti jelölt győzelmét hozták. Márciusban a Duma módosította a szovjet alkotmányt, eltörölte a 6. paragrafust, amely biztosította az SZKP kizárólagosságát az ország politikai életében. A politikai reformfolyamatot tehát egyszerre kezdeményezték felülről és alulról, egyre jelentősebb lendületet vett, ami csak erősítette a köztársasági nacionalista törekvéseket. Nem sokkal az alkotmánymódosítás után [[Litvánia]] kikiáltotta függetlenségét, és [[Vytautas Landsbergis]]t államelnökké választotta. <ref name=Memoirs/>
 
A Legfelsőbb Tanács március 15-én Gorbacsovot – egyetlenként a Szovjetunió történetében – megválasztotta [[A Szovjetunió elnöke|a Szovjetunió elnökévé]], majd ő maga választott egy 15 tagú [[Elnöki Tanács (Szovjetunió)|Elnöki Tanácsot]]. Ekkor Gorbacsov saját politikai bázisa kiépítésével volt elfoglalva, amelynek segítségével függetleníthette volna magát az SZKP keményvonalas frakciójától és a radikálisabb reformerektől is. Az új első számú vezetői posztot úgy alakították ki, hogy kellő súlya legyen a reformfolyamat irányítására, és [[a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa]] valamint a [[Duma]] már februárban közel elnöki hatalommal ruházták fel Gorbacsovot. Ez a lépés újabb kritikákat gerjesztett a reformoldalon. Hatalmának nyilvánvaló növekedése ellenére Gorbacsov mégsem volt képes megállítani az önállósodási törekvéseket. Áprilisban a szovjet történelem újabb szégyenteljes tényei váltak ismertté, amikor a kormány elismerte, hogy az [[NKVD]] különítménye hajtotta végre a véres [[katyni vérengzés]]ként ismert cselekményt, lengyel katonatisztek kivégzését a második világháború idején; a SZU korábban a [[Nemzetiszocialista Német Munkáspárt|náci Németországot]] vádolta a gaztett elkövetésével. Gorbacsov helyzetére azonban sokkal nagyobb hatással volt Borisz Jelcin vitathatatlan előretörése a hierarchiában, amikor májusban megválasztották az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökévé, ''de jure'' az [[Oroszország|Oroszországi Föderáció]] első számú vezetőjévé vált. Az orosz parlament júniusban még egy nagy fejfájást okozott Gorbacsovnak, amikor kijelentette, hogy az oroszországi törvények elsőbbséget élveznek az Unió jogszabályaival szemben. <ref name=Memoirs/>
 
Gorbacsov helyzete folyamatosan változott. Az SZKP XXVIII. Kongresszusán, júliusban, Gorbacsovot megerősítették a párt főtitkári posztján, de ez a poszt már teljesen független volt a kormánytól, a [[Politikai Bizottság]]nak nem volt beleszólása az ország irányításába. Gorbacsov tovább gyengítette a párt hatalmát, amikor ugyanebben a hónapban rendeletet hozott a tömegkommunikációs eszközök pártfelügyeletének megszüntetéséről. Ezzel egy időben Gorbacsov saját elnöki hatalmának megszilárdításán fáradozott, e folyamat csúcspontja kétségtelenül a Legfelsőbb Tanács által részére biztosított rendkívüli jogosultság, amellyel személyi rendelettel avatkozhatott be a gazdaság átstrukturálásába, és léptethette érvénybe a piacgazdaságra való áttérés akciótervét. a Legfelsőbb Tanács azonban nem tudott megegyezni abban, hogy melyik tervet fogadják el. Gorbacsov tovább folytatta politikai reformját, az új szovjet kormány megalakításáról szóló javaslatát, amelyben mind a 15 tagköztársaság képviselői jelen lettek volna, a Legfelsőbb Tanács novemberben fogadta el. Decemberben Gorbacsov ismét rendkívüli végrehajtói hatalmat kapott a Legfelsőbb Tanácstól, mondván, hogy azért van rá szükség, hogy a „nacionalizmus sötét erőinek” ellenállhasson. Ezek a mozzanatok vezettek végül [[Eduard Sevardnadze]] lemondásához; Gorbacsov egyik fő támasza „egy küszöbön álló diktatúra” kialakulására figyelmeztetett. A lemondás hatalmas csapást mért Gorbacsov reformtörekvéseire, de személyesen is mélyen érintette. <ref name=Memoirs/>
 
Közben Gorbacsov folyamatosan teret vesztett az önállósodás-párti politikusokkal szemben. 1990 októberében megalakult a DemoRosszija nevű orosz nacionalista párt; néhány nappal később [[Ukrajna]] és Oroszország egyöntetűen kinyilvánították saját jogszabályaik fensőbbségét a Szovjetunió törvényei fölött. A „törvények harca” nyílt csatává vált, amelyben a Legfelsőbb Tanács megtagadta a két köztársaság döntésének elismerését. Gorbacsov novemberben nyilvánosságra hozta saját új uniós egyezménye tervezetét, amely az unió folytatását tűzte volna ki célul Szuverén Szovjet Köztársaságok Szövetsége néven, de 1991-re Gorbacsov tetteit egyre növekvő mértékben tették irrelevánssá a nacionalizmus egyre komolyodó erői. <ref name=Memoirs/>
 
1991. januárban és februárban további zavargásokra került sor a Baltikumban. Január 10-én Gorbacsov ultimátum-szerű követelést adott ki<ref>A DR Rádió január 12-én 13.00 órai hírműsorában jelentette, hogy az Ultimátumra három napon belül választ kellett adni.</ref> a Litván Legfelsőbb Tanács részére, amelyben a Szovjetunió alkotmányának helyreállítását követelte Litvániában, és minden alkotmányellenes litván törvény azonnali hatállyal történő visszavonását. ''Emlékirataiban'' Gorbacsov megerősítette, hogy január 12-ére összehívta a Szövetségi Tanácsot, ahol a vérontás megelőzéséhez szükséges politikai döntéseket határoztak el, köztük egy a SZT tagjaiból álló tényfeltáró misszió kiküldését [[Vilnius]]ba. Mielőtt azonban a delegáció megérkezhetett volna, a helyi KGB és a hadsereg egymással együttműködve elfoglalták a vilniusi TV-tornyot. Gorbacsov mind a KGB, mind a Hadsereg parancsnokait kérdőre vonta, hogy vajon ők hagyták-e jóvá az akciót, de arra már semmilyen bizonyíték nincs, hogy akár ők, akár Gorbacsov jóváhagyták volna az akciót. Gorbacsov művében az Oroszországi Szocialista Szövetségi Köztársaság főügyészségén fellelhető dokumentumra hivatkozik, amely „bizonyos vezetők” általi engedélyezésről tesz említést. <ref name=Memoirs/>
 
Az ''Alpha – a KGB szupertitkos egysége'' című könyv is azt valószínűsíti, hogy a „KGB a hadsereggel egyeztetett manőverét” a [[KGB]] ''Alpha Csoportja'' hajtotta végre. <ref name=Alpha>Boltunov, M., ''Alfa – Szverhszekretnij Otrjad KGB'', 1992, (Moszkva: Kedr)</ref> [[Archie Brown]], ''A Gorbacsov-faktor'' című művében Gorbacsov környezetének és a szovjet nómenklatúra felső rétegeinek nagyszámú résztvevője által írt visszaemlékezésekre támaszkodva vádolja meg [[Valentyin Varennyikov]] és [[Viktor Acsalov]] tábornokokat, akik később mindketten részt vettek az augusztusi puccskísérletben. Ezeket a személyeket úgy jellemezte, mint akik „Gorbacsov elnöki pozícióból való alkotmányellenes eltávolítására esküdtek össze”, és „nagyon is képesek és készek voltak néhány hónappal korábban a katonai erő felhatalmazás nélküli bevetésére a nacionalista mozgalmak ellen”. Brown kritizálja Gorbacsovot, mert „tudatosan kedvezményeket tett a konzervatív erőknek, akiket folyamatosan meg kívánt tartani az egyre törékenyebb koalícióban”, és akik később elárulták őt. Azt is szemére veti könyvében, hogy „a litvánokkal szemben kemény vonalat képviselt és túlfűtött szavakat használt a támadást megelőző napokban, és végül lassú volt az erőszak elítélésében”, bár elismeri, hogy semmilyen beavatkozást nem hagyott jóvá és mindvégig a politikai megoldáson fáradozott. <ref name="Brown">Brown, A., ''The Gorbachev Factor'', 1996, (New York: Oxford University Press). {{ISBN|0-19-288052-7}}</ref>
 
A folytatódó erőszak Vilniusban végül legkevesebb 14 halálos áldozatot és 600 sérültet követelt az 1991. január 11-1311–13 közötti időszakban. A Nyugat kemény reakciója valamint a demokratikus orosz erők akciói egyre fokozódó nyomást gyakoroltak a Szovjetunió elnökére és kormányára, különösen azután, hogy a litván törekvéseket egyre hangosabban kezdték támogatni a nyugati demokráciák. Hasonló helyzet alakult ki a [[lettország]]i [[Riga|Rigában]], ahol január 20-2120–21-én az OMON (különleges rendeltetésű belügyi erők) négy embert ölt meg. Archie Brown elismeri, hogy ebben a helyzetben Gorbacsov helyesebben reagált az eseményekre, amennyiben azonnal elítélte a kegyetlen tetteket, kifejezte részvétét, és halványan utalt rá, hogy az elszakadás megvalósulhatna, amennyiben a szovjet alkotmányban lefektetett folyamatok betartásával zajlana. Sahnazarov (Gorbacsov tanácsadója) szerint, ahogy az Brown könyvében olvasható, Gorbacsov kezdte elfogadni a Baltikum elkerülhetetlen elveszítését, bár minden politikai eszközt fel kívánt használni az Unió egyben tartására. Brown úgy hitte, hogy „ezzel közvetlen veszélybe került”, ami a keményvonalas, elszakadás-ellenes vezetők által ellene végrehajtott puccs lehetőségét illeti. <ref name=Brown/>
 
Gorbacsov időközben folytatta a szövetség új alapjait megteremtő egyezmény előkészítését, amely egy önkéntes részvételen alapuló szövetséggé változtatta volna a demokratikusabbá váló Szovjetuniót. Az új egyezmény kitartó támogatói voltak a [[közép-ázsia]]i köztársaságok, akiknek saját boldogulásuk érdekében szüksége volt a Szovjetunió gazdasági erejére és a piacokra. A radikálisabb reformerek (elsősorban [[Borisz Nyikolajevics Jelcin|Borisz Jelcin]] [[Oroszország|orosz]] elnök) egyre inkább a piacgazdaságba való gyors átmenetet szorgalmazták, és ezt a célt akár az Szovjetunió gyors felbomlása árán is el kívánták érni. Márciusban azután [[népszavazás]]t rendeztek a Szovjetunió jövőjéről (párhuzamosan Oroszországban az elnöki pozíció létrehozásáról), amely a részt vevő kilenc köztársaságban 76,4%-os támogatást hozott, a felnőtt lakosság 80%-ának részvétele mellett. <ref name=Brown/> [[Észtország]], [[Lettország]], [[Litvánia]], [[Örményország]], [[Grúzia]] és [[Moldova]] nem vettek részt a referendumon. Áprilisban Gorbacsov és a 9 köztársaság vezetője Novo-Ogarjevoban tartott értekezletén nyilatkozatot adtak ki az új Uniós szerződés létrehozásának felgyorsításáról. Majd 1991. június 12-én, a szavazatok 57,3%-ával, 74%-os részvétel mellett, [[Borisz Nyikolajevics Jelcin|Borisz Jelcint]] az [[Oroszország|Oroszországi Föderáció]] elnökévé választották. <ref name=Memoirs/>
 
==== Az 1991 augusztusi puccs ====