A kiegyezés rendszere mindvégig népszerűtlennek bizonyult. Az új politikai rendszert óvatosságból nem azonnal, hanem csak [[1869]]-ben, az [[1869-es választások]]on mérettették meg először. Ekkor a képviselői helyekért három párt indult; a kiegyezés párti (és egyben azt tető alá hozó) [[Deák Párt]], a kiegyezés ellenzői pedig álláspontjuktól (részleges, avagy teljes elutasítás) függően a [[Balközép Párt]], vagy a ''[[1848-as Párt|Szélsőbal]]'' jelöltjeként mérettették meg magukat. Bár országos szinten (legalább) ez a három párt létezett, a képviselőválasztások mégis a [[Deák Párt]] és a mérsékelt ellenzéki [[Balközép Párt]] között dőltek el és Deák Párt abszolút győzelmével zárultak (a mandátumok 55,95%-át szerezték meg). AzEz az [[1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság]]ig bebiztosította a dualista államberendezkedést. A pártszerkezet minden átalakulása után is az ellenzék váltig közjogi ellenzék maradt. A dualizmus rendszerének elvileg a lényegét tagadó, ezért az adott rezsimen belül kormányképtelennek tartott függetlenségi ellenzékkel szemben leválthatatlan egységes párt kormányzott, amelynek vezetését a parlamentarizmus formális megtartásával a választási rendszer, a nyílt közigazgatási nyomásgyakorlás és a választók korrumpálásának szokásszerűvé vált eljárása támogatta. A kormányzó elit önértelmezése szerint épphogy az ország érdeke, az egyetlen nemzetmegtartó erő, a hagyományos magyar politikai vezető réteg parlamentarizmusának védelme tette létfontosságúvá az egységes párt uralmát. A szűkös választójog fenntartását, az egységes párt tartós uralmát épp a felelősnek vélt kormányzás érdekében, a magyar állam működőképességének, területi egységének és civilizációs küldetésének megőrzése, az alkotmányos szabadelvű kormányzás megtartása miatt tartották nélkülözhetetlennek annak képviselői és támogatói.<ref>JAKAB András, GAJDUSCHEK György, szerk: A magyar jogrendszer állapota. 2016. 18. 0.</ref>
