„Negyedidőszak” változatai közötti eltérés

A [[Brit-szigetek]] a pleisztocén végéig összefüggtek [[Európa|Európával]]. A [[Balti-tenger]] medencéjét a jégtakaró teljesen kitöltötte, így ez csak a jég végleges elolvadása után vette fel mai formáját, miközben a [[Balti-tó]], a [[Schonen-félsziget]]en át megnyílt tengeri összeköttetése révén, a [[Yoldia-tenger]]nek adott helyet. Később ennek lezárulása miatt, az [[Ancylus-tó]] alakult ki. Ezt követte a [[Littorina-tenger]], mely a dán szigetek közti csatornák kialakulásával jött létre. (Az utóbbi három a rájuk jellemző [[Yoldia]], [[Ancylus]], illetve [[Littorina]] nevű [[puhatestűek]]ről kapta a nevét.)

 

 

A negyedidőszak [[vulkanizmus]]a a harmadidőszakinak korlátozottabb, de helyenként erőteljes folytatása. Az [[Atlanti-hátság]] folytatásába eső [[izland]]i hasadékvulkánok ismétlődő bázisos lávaömléseit [[glaciális]] és [[interglaciális]] üledékek választják el egymástól. Vulkánok működtek azonban a [[Francia-középhegység]]ben, [[Morvaország]]ban, [[Szilézia|Sziléziában]] és a [[Hargita (hegység)|Hargitában]] is. A [[pleisztocén]]ben még működtek a [[Nápoly]] melletti [[Campi Flegrei]] vulkánjai, és már folytak a [[Vezúv]] és az [[Etna]] kitörései. Különösen heves kitörések kísérték az [[Égei-tenger]] lesüllyedését ([[Szantorini]]).

* '''Idősebb Dryas-szakasz''' (15 000-12 000 év): a [[Legutóbbi jégkorszak|würm]] utolsó nagy eljegesedését több kisebb felmelegedés követte. A belföldi jégtakaró ilyenkor észak felé, az alpi-kárpáti [[gleccser]]ek, a magasabb térszín irányában húzódtak vissza. A jégtakarók helyét erdőtlen [[tundra]] váltotta fel. A tundra legjellemzőbb növénye a ''[[Dryas octopetala]]'' volt. A szakasz nevét erről kapta. Az [[üröm (növénynemzetség)|ürömfajok]] ''(Artemisia)'' szintén gyakoriak voltak, a mai sarkkörüli tundrákon oly gyakori [[hangafélék]] azonban ritkák. A jégtakarótól távolabb a [[törpenyír]] ''(Betula nana)'' és a [[törpefűz]] ''(Salix herbacea)'' szerény, fás vegetációt alkotott.

* '''Allerød-szakasz''' (12 000-10 800 év): a további gyors felmelegedés az [[erdeifenyő]]- és a [[szőrösnyír]]erdők nagy elterjedéséhez vezetett. Megjelent az Alpoktól északra a [[rezgőnyár]] és [[mogyoró]]. A magashegységekben a fahatár 400 m-rel alacsonyabban volt, mint ma.

* '''Preboreális szakasz''' (10 200-9 000): ez a szakasz a tulajdonképpeni [[holocén]] bevezető része. Az erdeifenyő és a nyír ismét előretört. Közép-Európában a fenyő-nyír erdőkben alárendelten a [[rezgőnyár]]fák is megjelentek, majd a meleg fokozódásával a síkvidéki területeken elterjedt a [[szil (növénynemzetség)|szil]], a [[tölgy]] és a [[mogyoró]]. Az Alpokban a [[lucfenyő]] hódított teret.

* '''Boreális szakasz''' (9 000-7 500 év): a preboreális szakasz után a felmelegedés fokozódott, és a csapadék csökkent. A nyár a jelenleginél lényegesen melegebb volt. A klíma a [[mogyoró]]nak különösen kedvezett és Nyugat-Európában háttérbe szorította a fenyőt és a nyírt. A szárazabb területeket sztyepp borította. Az Alpokban az erdőhatár a mainál 400 m-rel magasabbra tolódott fel. A lucfenyő elterjedési területe az Alpokban kiszélesedett. A boreális fázis második szakaszában a felmelegedés tovább fokozódott. A nyírfaerdők helyébe ugyanazon a területen erdeifenyők, azok helyébe mogyorók, majd szil- és tölgyerdők léptek.

{{Geokronológia|fanerozoikum|kainozoikum}}

{{Nemzetközi katalógusok}}

{{DEFAULTSORT:Negyedido~szak}}

[[Kategória:Földtörténeti időszakok]]