„Bécsi udvar” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
9. sor:
Kevés uralkodó volt a magyar történelemben, aki olyan nehéz körülmények között vette volna át az ország kormányzását, mint az 1526. december 17-én a [[pozsonyi országgyűlés|pozsonyi diétán]] királlyá választott Habsburg Ferdinánd. Az a középkorban sem volt ritkaság, hogy egyik uralkodójelölt fegyverrel küzdött meg a másikkal, de az egész történelmünkben páratlan, hogy az országnak közel másfél évtizedig egyszerre két törvényesen megválasztott királya volt. Mind Szapolyai Jánost, mind Ferdinándot – a legitimációhoz szükséges három feltételnek megfelelõen – a Szent Koronával, Székesfehérvárott, és mindkét esetben az [[esztergomi érsek]]et helyettesítõ rangidõs [[nyitrai püspök]] (1505–1530), [[Podmaniczky István]] kente fel uralkodóvá. Segítségére [[I. János magyar király]] 1526. november 11-i koronázásakor a mohácsi csatában elesett [[Szalkai László]] érsek (1524–1526) halála miatt volt szükség. Az egy esztendõvel késõbb, 1527. november 3-án tartott újabb ceremónián viszont azért kellett ismét neki közremûködnie, mert a Szapolyai által idõközben kijelölt esztergomi érsek (1526–1549), [[Várday Pál]] nem lehetett jelen. Pontosabban szólva: nem tudott, de nem is kívánt a szertartáson részt vállalni, hiszen akkor még János király híve volt.
Habsburg Ferdinánd – még bátyja, V. Károly császár árnyékában is – sokkal nagyobb katonai-anyagi erõforrásokkal rendelkezett, mint magyarországi vetélytársa. Ennek ellenére õ már nem, majd csak utóda,
I. Ferdinánd elõtt magyarországi céljainak elérésében a Lajtán túl és innen ugyanis egyaránt jelentõs akadályok emelkedtek. Az éppen létrejött Habsburg Birodalom – még fejlõdésének legfényesebb idõszakában is – hemzsegett a szinte leküzdhetetlen problémáktól. A rendkívül gazdag, de politikai, gazdasági és nyelvi szempontból egyaránt igen széttagolt nagyhatalmat az oszmánok a Földközi-tenger medencéjében is fenyegették, miközben Itáliában is még egy évtizedig véres harc dúlt a franciákkal. A német fejedelemségekben pedig hamarosan a reformáció gerjesztett fegyveres tûzfészkeket. V. Károly számára ezért a magyarországi frontvonal – érthetõen – az oszmánok ellen csak harmadik, általában véve pedig kényszerbõl mellõzött hadszíntérnek számított. Katonai segítség így csak viszonylag szerényebb mértékben érkezhetett Magyarországra. Sõt az 1540-es évek második felében a magyar huszártisztek egy része a császár zsoldján a schmalkaldeni vallásháborúban teljesített szolgálatot.13 Károly császár ugyanakkor az észak-afrikai és mediterráneumi front megnyitásával jelentõsen korlátozta az oszmán hadvezetés magyarországi mozgásterét.
A [[Spanyolország]]ban nevelkedett Habsburg Ferdinándnak a földrajzilag ugyan egy tömbben fekvõ, de politikai hagyományaikat és gazdasági fejlettségüket tekintve egymástól igen eltérõ országai és tartományai rendjeivel is óriási problémái támadtak. Így volt ez a központi területeknek számító osztrák örökös tartományokban, mindenekelõtt Alsó-Ausztriában is. A rendek – a középkor végi Európa többi területéhez hasonlóan – itt is igen komoly erõt képviseltek. A fõhercegnek ezért ausztriai hatalomátvétele után kemény fellépéssel kellett megreguláznia a központi hatalom megerõsítése ellen fellázadt nemeseket, valamint az engedetlenkedõ Bécs városát. 1522-ben [[Bécsújhely]]en a lázadók néhány vezetõjének és a [[bécs]]i polgármesternek a feje porba hullott. Sõt az új uralkodó a leendõ császárváros kiváltságait is jelentõsen megnyirbálta. Ennek ellenére még korántsem köszöntött békesség tartományaira. 1523-tól – a tiltó rendelkezések dacára – a [[reformáció]] egyre nagyobb hullámokban terjedt át Ausztriára is. Ráadásul két esztendõ múlva [[Tirol]]ban heves parasztfelkelések robbantak ki, amelyek a többi tartományra is hamar átterjedtek. A központi hatalom még meg sem birkózott ezek leverésével,
Ferdinándnak azonnal lépnie kellett a magyar trón elnyerése érdekében. Egyrészt a dinasztia tagjainak gondolkodásába – [[III. Frigyes]] uralkodása (1440–1493) óta – a magyar trón megszerzésének és a Duna menti monarchia megteremtésének célja teljességgel beivódott. Sõt Miksa császár alatt, a világhatalommá válással ezek a törekvések csak tovább erõsödtek. (Nem sok kétségünk van afelõl, hogyha Miksa 1490-ben vagy 1506-ban megszerzi a magyar trónt, az ország kora újkori története valószínûleg sokkal kedvezõbben alakul.) Másrészt Ferdinándnak nem volt nehéz felismernie, hogy Magyarországra tartományainak védelme érdekében alapvetõ szükség van. Ebben megerõsítették I. Miksa törökellenes törekvései, valamint rokona, II. Lajos ismétlõdõ segélykérelmei. A Krajnát és Karintiát fosztogató szpáhi-portyák tetemes pusztításairól befutó jelentések szintén ugyanerre sarkallták.17
| |||