„Harmadik átmeneti kor” változatai közötti eltérés

A '''harmadik átmeneti kor''' [[Az ókori Egyiptom|Egyiptom]] történelmében a XXI. dinasztiától számítódik. A korszak végének jelölésében a források nem egységesek. A {{MNL}} szerint a Kr. e. 656-ig uralkodó XXV. dinasztiabeli [[Tanutamon]] a kor utolsó fáraója. A XXIV. dinasztia utolsó királyával, [[Pije]] fáraóval Kr. e. 712-ben zárja ezt az érát. Allesandro Bongioanni: Ókori civilizációk. Egyiptom c. munkája i. e. 664-re, [[Taharka]] (Taharkó) uralkodásának végére teszi ennek az átmeneti korszaknak a befejezési időpontját. Szabó R. Jenő: Egyiptom című könyvében pedig nem is különíti el a [[későkor]]tól mint önálló történelmi időszakot, mivel a korszakot – ellentétben az első és a második átmeneti korral – nem követte egy fellendülési periódus. De valamennyi forrás egyetért abban, hogy Egyiptom hanyatlása a XXI. dinasztiával, i. e. 1069/1070-től kezdődött. Ekkor [[Szmendész]] lett a fáraó, aki felesége révén formálhatott jogot a trónra. Szmendész a fővárost áthelyezte Per-Ramszeszből [[Tanisz]]ba (ma Szan el-Hagar ) és erőfeszítéseket tett ugyan az egységes hatalom helyreállítására, de Thébában [[Ámon (isten)|Ámon]] főpapja, [[Herihór]] vezetésével a papság ragadta meg a hatalmat és terjesztette ki fennhatóságát a [[Nílus]]-völgyben el-Híbától [[Asszuán]]ig. A fáraók a Deltában gyakorolhatták csak tulajdonképp a jogaikat. Tanisz korábban nem számított jelentős központnak, s a fáraó székhelyének átköltözését a vízi utak eliszaposodása is indokolhatta. A korszakban a hatalmi helyzetet bonyolította a líbiai tábornokok befolyásának erőteljes növekedése is, akik közül e korszakban több fáraó is kikerült. A harmadik átmeneti kor eseményeinek általános jellemzője volt a thébai Ámon-papság és a fáraók küzdelme a tényleges hatalomért, e harcban Egyiptom mint hatalmi tényező fokozatosan gyengült és elvesztette politikai befolyását a szomszédos országokban.

Az i. e. 8. század vége felé Egyiptomban a két legfontosabb, egymással szemben álló csoport egyike a XXIV. dinasztia, melynek tagjai akkor a Delta nyugati részén fekvő [[Szaisz]] helyi uralkodói voltak. A másik csoportok a XXV. dinasztia tagjai alkották. I. e. 730 körül összecsaptak, amelynek oka talán az lehetett, hogy a szaiszi befolyás átterjedt Théba hagyományosan kizárólagos felségterületére, a Nílus-völgyre, egy olyan területrészre, melynek fő igénylői a XXV. dinasztia tagjai voltak. Pije, aki i. e. 750 és i. e.740 között lett valamikor fáraó hadjáratot indított, s elfoglalta Thébát is. A Nílus mellett tovább haladva egészen Memphiszig hatolt. A Delta vidéken legalább négy királyi család uralkodott a maga területén. Közülük a szaiszi [[I. Tefnaht|Tefnaht]] kísérelte meg Egyiptom egyesítését. A Deltában nem találkozott különösebb ellenállással. Közép-Egyiptomban azonban már útját állták a núbiai csapatok. Pije hadjáratának célja ezért az volt, hogy a helyi uralkodókat, s különösen a szaiszi Tefnahtét meghódoltassa. Erről az epizódról a napatai Amon-templomban felállított hatalmas [[sztélé]] tudósít, melynek feliratai és domborművei egyaránt rendkívül érdekesek. A [[relief]] négy, [[kartus]]okban megnevezett királyt ábrázol, amint hódolatukat fejezik ki Pijének. Elméletileg Tefnahte (aki nem nevezte magát királynak) is meghódolásra kényszerült, személyesen azonban nem jelent meg Pijénél. Az egész ügy közvetlen hatása csekély volt, ugyanis Pije beérte igénye teljesítésével, és anélkül, hogy Egyiptom egyeduralkodójává tette volna magát, visszatért Napatába, s államának székhelye Napata maradt. Pije feliratában önmagát az egyiptomiaknál is egyiptomibbnak állítja be, a hadjáratot pedig szinte az ország tévelygéseinek helyreigazítását célzó szent küldetésként értelmezi. Ez annyiban igaz, hogy Napata volt az Amon-kultusz ősi centruma, Pije azonban ezt egy politikai lépés vallásos igazolására használta fel.