„Apollo–14” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Második holdséta: részletek |
→Második holdséta: részletek |
||
205. sor:
* G1 állomás: 150 méterre a holdkomptól a North Triplet (Északi Hármas) kráter mellettről származik újabb egy zsáknyi minta és a szokásos panorámafotó
* H állomás: az utolsó állomás 70-80 méterre a holdkomptól, ahonnan az utolsó minták és az utolsó panorámafotók származnak
Shepard és Mitchell az Antarestől indultak és a céljuk a Cone kráter elérése volt, ahol a [[geológia]]ilag legérdekesebb mintákat várták a tudósok. A Fra Mauro formáció az elmélet szerint egy óriási anyagkidobódásból álló folt, egy törmeléktakaró volt, amely a Mare Imbrium – a [[holdtörténet]] egyik meghatározó eseményeként értékelt becsapódással létrejött [[holdtenger]] – keletkezésekor kilökődött anyagból állt, amely az ősi holdfelszínt takarta be. Ezen a felszínen ütött egy krátert egy viszonylag kicsi becsapódó test, amely mintegy friss mélyfúrást jelentett a kb. 300 méteres Cone kráter képében. Ez a mélyfúrás különböző [[kőzet]]eket hozhatott fel a mélyből, amely akár az Imbrium becsapósból, akár az alatta húzódó ősi holdfelszínből ígért mintákat. A két űrhajós feladata ezek begyűjtése volt. És a legénység választás már ezen a ponton megmutatta a hibás döntést (igaz ez csak később, a minták kiértékelésekor derült ki). Shepard kissé kivagyi egoja, valamint a katona mentalitása felülírta a célokat. Ő kevésbé törődött a geológiával és azzal, hogy a helyre jellemző kőzeteket szedjen fel, helyette a mintagyűjtés háttérbe szorult és szinte sportteljesítményként élték meg az űrhajósok, hogy elérjék a Cone krátert.Az odaúton ezügyben azonban nehézségekbe ütköztek.
Az első 650 méteren sík terepen mozogtak az űrhajósok és a leszálláskor meghatározott, a síkságból dombként kiemelkedő kráter felé mentek. A pontos navigáció Mitchell dolga volt, aki a [[Lunar Orbiter]] által készített fotók alapján próbált tájékozódni. Az alacsonyan álló, az űrhajósok szemszögéből pontosan szembe sütő [[nap]] azonban elmosta a felszín részleteit és a fotótérképeken látott formációk egyszerűen eltűntek, olyannyira, hogy az űrhajósoknak lényegében fogalmuk sem volt hol vannak (természetesen a napfényben fürdő és a szürke tájon fényes, színes ékszerként tündöklő holdkomp a hazautat mindenkor tisztán mutatta). Aztán a dombon felfelé kaptatva elkezdett emelkedni a terep, amely lelassította az űrhajósokat, akiknek az egekbe szökött a pulzusa a megerőltetéstől. Egy idő után már a pehelykönnyű MET húzása is megpróbáltatásba fordult. Sőt a peremhez közeledve egyre több kő, szikla pettyezte a felszínt, a kráter anyagkidobási takarója és végül a MET-et már [[saroglya]]ként át kellett emelni a köveken, nem lehetett elhúzni közöttük. Végül, amikor felértek a meredély tetejére, ahol váarkozásai szerint a kráter várta őket, csak egy lapos dombtető fogadta őket (a kráter pereme itt magasabban futott, mint másutt, így nehezebbé téve, hogy bele lehessen nézni a kráterbe), amelyen legalább már a mozgás könnyebnek bizonyult, de a tájékozódásukat vesztett űrhajósok képtelenek voltak megpillantani a kráter gödrét. Némi céltalan bolyongás és ugyanilyen céltalan mintavétel után úgy döntöttek - az irányítással karöltve –, hogy a feladat teljesítése nélkül inkább visszaindulnak a holdkomphoz. Később, már a Földön az elemzésekből kiderült, hogy mindössze 20 méterre voltak a kráterperemtől, csak nem tudtak róla.
A visszaút nem az odaúton, vagy azzal párhuzamosan húzódott, hanem egy másik útvonalon, egy hurkot leírva közelítettek az űrhajósok az Antareshez. Ezen az úton is még 7 helyen álltak meg és vettek mintákat (tudományos szempontból továbbra is az odaút hatékonyságával), ám a fáradtság és a feladat elvégzetlenül maradása felett érzett csalódás erősen rányomta a bélyegét erre az időre. Összesen 45,3 kg kőzet és talajmintát sikerült szedniük, amely bár mennyiségét tekintve rekordnak számított, minőségét tekintve rendkívül szegényes lett, olyannyira, hogy a későbbi értékelések hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan azt a következtetést vonták le, hogy az Apollo–14 egy elfecsérelt lehetőség maradt és a NASa így feleslegesen áldozott végül két repülést is ennek a formációnak a felfedezésére.
Visszaérve a holdkomphoz, az űrhajósok visszaszállhattak és bepakolhatták a magukkal hazahozandó anyagokat, eszközöket a holdkompba. Ám ezt még megelőzte egy kisebb performansz a parancsnok részéről. Shepard hatalmas [[golf]]rajongó volt és a Holdra felvitt személyes tárgyai között az űrruha egyik zsebében ott lapult egy golfütő fej (egy acél 6-os) és egy könnyű kis [[golflabda]]. Az ütőfejet felerősítette egy univerzális szerszámnyélre, majd megpróbálta elütni a golflabdát, hogy ő lehessen az első ember, aki golfozott a Holdon. Az űrruha adta korlátok között nem lehetett szó szabályos golfütésről, csak amolyan egykezes lengőről, amellyel elsőre „luftot is ütött” a parancsnok, hogy aztán másodszorra eltalálva a labdát a pártucat méterre repüljön (bár Shepard úgy kommentálta, '''„Csak száll, száll, mérföldekre!”'''). Ezt követően a zokásos fordított sorrendben előbb Mitchell, majd Shepard visszamásztak az Antaresbe, hogy hazainduljanak a Földre.
== Küldetés paraméterek ==
| |||