|
A XX. század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál és A Nap című napilapnál. Mesekönyveit – amelyekkel megteremtette a magyar műmesét – saját maga illusztrálta. [[Harsányi Zsolt]]tal közösen írta [[Kodály Zoltán]] ''[[Háry János (opera)|Háry János]]'' (1926) című daljátékának szövegét. Megalapítója, szervezője és rendezője volt a népi hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult [[Gyöngyösbokréta mozgalom]]nak (1931). Szerkesztésében jelent meg a Bokrétások Lapja. Népies táncjátékokat is írt.
(Forrás: <nowiki>https://kuruc.info/r/8/90856/</nowiki>)[[Fájl:Baj057.JPG|thumb|bélyegkép|jobbra|200px|Baj – Paulini Béla emléktáblája az óvoda épületének falán]] ▼Paulini Béla és felesége öngyilkos lett. Az ismert művész házaspár tragikus halálára érdemes még egyszer visszatérni, mert szomorú esetükben az egész nemzet tragédiája tükröződik. Pauliniék, amikor a szovjet csapatok meglepetésszerűen betörtek az országba, visszavonultak a Baj község mellett fekvő szőlőhegyre, ahová évekkel ezelőtt kis házat építettek maguknak, hogy legyen öregségükre egy nyugodalmas hajlékuk. Mint egy cukordoboz, olyan volt ez a ház. A kis szőlő közepén épült házat maga a művész házaspár tervezte, magyaros volt annak minden díszítése és a berendezés mind csupa emlék azokból az időkből, amikor még Paulini járta a magyar falvakat, és gyűjtötte a népművészet legszebb alkotásait.
Érdekes, szép élet volt ez. Budapesten, a csillogó világvárosban talán nagyon kevesen tudták, hogy a magyar népben mennyi ősi művészi ösztön, tudás rejtőzik. Amikor Paulini az első Gyöngyös-bokrétát felvitte Budapestre, elámult a világváros népe a népi kincsek csodálatos látványába. De elámult az egész világ. Paulininak, ha olykor támadták is, nagy érdeme, hogy megmutatta ezeket a kincseket elsősorban a magyarságnak, másodsorban pedig a világnak.
Aztán következtek a megpróbáltatás napjai. Pauliniék összeszorult szívvel figyelték a rádiót a baji kis zsalugáteres házban, hogy először vandálcsordák taposták le a Székelyföld virágait, aztán Kalotaszeg színpompás kertje következett, majd tovább, egyre tovább Mezőkövesd és a többiek. Az örökké mosolygó Paulini arca egyre komorabb lett. Aztán elkövetkezett az is, hogy az ágyúdörgés már elhallatszott a baji szőlőhegyre. Paulini és felesége egymásra nézett. Aztán végignéztek a sok-sok gyöngyös-bokrétás emléken, életük művén, amelyet ez a kis ház annyira visszatükrözött. Elhatározták, hogy nem menekülnek.
Amikor az első szovjet hadfi „hősiesen” bezúzta géppisztolyával az ajtót, a ház lakói látták, hogy elvégeztetett. Ezek az emberek – anatómiai szempontok miatt embereknek kell neveznünk őket! – nem kegyelmeznek senkinek és semminek. Akiben egy csepp emberi érzés volt, annak meg kellett volna hajolnia a művészet e kicsiny fészke előtt. De az első ajtó feltörését követték a többiek. Élelmet, pénzt, ékszert, fémtárgyakat kerestek, közben törtek, zúztak. Az öreg házaspár szeméből patakokban ömlött a könny. Mindent összetörlek, elraboltak, de ezzel nem végeztek.
Az egyik bolseviki nekiesett a ház asszonyának és a férje szeme láttára megbecstelenítette, majd röhögve távozott azzal, hogy még mások is teszik tiszteletüket. Azután más katona jött. A többit már egy szőlőmunkás mondotta el Kassai Ferenc miniszternek. Amikor a vörös katonák befejezték borzalmas munkájukat, Paulini és felesége sírva panaszolta el a szomszédos szőlőmunkásnak, hogy min kellett keresztül menniük. – Ha még egyszer visszajönnek ezek a bestiák – mondotta a művészházaspár, – akkor mi már nem élünk. A méreg készen van erre a célra, az Úristen meg fog bocsátani nekünk. Azután arra kérte Paulini a szőlőmunkást, hogy ha meghalnak, a szőlősben lévő diófa alá temessék el őket.
Másnap pedig ismét megjelentek a bolsevista katonák, s abban a pillanatban, amikor a kaput betörték, Paulini és felesége bevette a mérget, úgyhogy amikor a katonák beléptek, már görcsökben fetrengett mind a kettő. A vörös katonák nem illetődtek meg a tragédia láttán, hanem lábánál fogva rángatták az asszonyt, s amíg a férj és feleség haláltusáját vívta, összeszedték a még megmaradt élelmiszert és italt, és ott helyben elfogyasztották. A két holttest ott maradt a felszabadító csapatok megérkezéséig. A szoba egyik pamlagán feküdt Paulini Béla, a pamlag előtt az asszony holtteste. Eredetileg ő is az ura mellett feküdt, de a vörös katonák elrángatták mellőle.
Kassai Ferenc miniszter intézkedett, hogy utolsó kívánságuknak megfelelően, a házaspárt temessék a diófa alá, ahol annyiszor ültek szép nyugodt nyári esteken egymás kezét fogva Paulini Béláék.
▲(Forrás: <nowiki>https://kuruc.info/r/8/90856/</nowiki>)[[Fájl:Baj057.JPG|thumb|bélyegkép|jobbra|200px|Baj – Paulini Béla emléktáblája az óvoda épületének falán]]
== Művei ==
|
