„Járókelő-effektus” változatai közötti eltérés

→‎Kutatások: pontosítás
(lektor)
(→‎Kutatások: pontosítás)
A járókelő-effektust [[Kitty Genovese meggyilkolása|Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása]] után kezdték el vizsgálni.<ref>{{cite journal |last=Darley |first=J. M. |lastauthoramp=yes |last2=Latané |first2=B. |year=1968 |title=Bystander intervention in emergencies: Diffusion of responsibility |journal=[[Journal of Personality and Social Psychology]] |volume=8 |issue= |pages=377–383 |doi=10.1037/h0025589 |url=http://www.wadsworth.com/psychology_d/templates/student_resources/0155060678_rathus/ps/ps19.html |accessdate=2014-12-01 |archiveurl=https://web.archive.org/web/20130507023426/http://www.wadsworth.com/psychology_d/templates/student_resources/0155060678_rathus/ps/ps19.html |archivedate=2013-05-07 }}</ref> A New York Times "37-en látták a gyilkosságot, de senki sem hívta a rendőrséget" (37 Who Saw Murder Didn’t Call The Police,) című cikke szerint, amikor Kitty Genovese azon a márciusi kora reggelen munkájából hazafelé tartott, lakásának kapuja előtt megtámadták. Támadója többször megszúrta, de Genovesének sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Miközben a környező lakásokban fények gyulladtak, támadója visszatért és újra szúrt. Végül a támadás kezdete után több mint fél órával Kitty Genovese meghalt. A nyomozás kiderítette, hogy legalább harmincnyolc ember hallotta segélykiáltásait vagy látta a támadás részleteit, de senki sem értesítette a hatóságokat. 2004-ben Jim Rasenberger megcáfolta, hogy ennyire megkésve reagált volna a közösség a támadásra, melyet pár évvel később többen is megerősítettek.<ref>{{Cite web |title=Kitty Genovese |url=https://www.history.com/topics/crime/kitty-genovese |work=HISTORY |accessdate=2019-07-09 |language=en |first=History com |last=Editors}}</ref> Egyben bebizonyította, hogy a Newyork Times cikke a valóság hatásvadász elferdítése.
 
EnnekAz újságcikk hatására [[John Darley]] és [[Bibb Latané]] (1968) számos kísérletet végzett annak megértésére, miért nem segítenek az emberek a rászorulóknak.<ref>{{Cite journal|last=Fischer|first=Peter|last2=Krueger|first2=Joachim I.|last3=Greitemeyer|first3=Tobias|last4=Vogrincic|first4=Claudia|last5=Kastenmüller|first5=Andreas|last6=Frey|first6=Dieter|last7=Heene|first7=Moritz|last8=Wicher|first8=Magdalena|last9=Kainbacher|first9=Martina|title=The bystander-effect: A meta-analytic review on bystander intervention in dangerous and non-dangerous emergencies.|url=https://dx.doi.org/10.1037/a0023304|journal=Psychological Bulletin|volume=137|issue=4|pages=517–537|doi=10.1037/a0023304|pmid=21534650}}</ref> Azt gyanították, hogy a szomszédok passzivitása a többi szemtanú jelenlétére vezethető vissza, ami befolyásolta döntésüket abban, hogy a segítségnyújtás az ő felelősségük-e vagy sem. Darley és Latané megkezdték laboratóriumban vizsgálni a segítségnyújtás ezen aspektusát.
 
Az ilyen kísérletekben általában megjátszottak valamilyen vészhelyzetet, és mérték, hogy a kísérleti alanyok mennyi idő után avatkoznak be (ha egyáltalán); az első, 1968-as kísérletben az alanyok azt hitték, hogy az egyetemi élet problémáival kapcsolatos csoportvitára jelentkeznek résztvevőnek. Mindegyik kísérleti személyt egy-egy külön kabinba ültették be, mely fel volt szerelve a kommunikációt lehetővé tevő szerkezetekkel. Minden egyes alkalommal csak egy igazi kísérleti személy vett részt, de mindegyikük úgy vélte, hogy legalább egy, kettő vagy öt másik csoporttag is jelen van még. A kísérleti személyek hallották, hogy az egyik "csoporttagnak" epilepsziás rohama lett, segítségért kiáltozott, majd hirtelen elhallgatott. A kísérletek rendre azt találták, hogy ha a kísérleti alanyon és az ál-áldozaton kívül mások is jelen voltak, az jelentősen lassította a válaszidőt.<ref>{{cite journal |last=Hudson |first=James M. |lastauthoramp=yes |first2=Amy S. |last2=Bruckman |title=The Bystander Effect: A Lens for Understanding Patterns of Participation |journal=[[Journal of the Learning Sciences]] |volume=13 |issue=2 |year=2004 |pages=165–195 |doi=10.1207/s15327809jls1302_2 }}</ref> A kísérleti személyek reakciói attól függtek, hogy mások hallották-e a segélykérést. Minél több résztvevő volt jelen a kísérleti személy tudomása szerint, annál kisebb valószínűséggel érezte úgy, hogy segítenie kell.<ref>Smith, E. R. & Mackie, D. M. ''Social Psychology'' Worth Publishers, New York, 1995</ref> Például Latané és [[Judith Rodin]] 1969-es kísérletében az alanyok 70%-a ment oda segíteni egy nőnek, aki látszólag elesett és megsérült, ha csak ketten voltak a teremben; de csak 40%-uk, ha mások is voltak ott.<ref name="Meyers">{{cite book|last=Meyers|first=D. G.|title=Social Psychology (10th Ed)|year=2010|publisher=McGraw- Hill|location=New York|isbn=978-0-07-337066-8}}</ref>
425

szerkesztés