„Aral-tó” változatai közötti eltérés

Már az [[1870-es évek]]től sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátakat építettek a Szir-darjára és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek. A mezőgazdasági termelés javát szolgáló csatornázás veszélyeire már a 19. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (például A.Alekszandr I.Ivanovics Vojejkov klimatológus). Ennek ellenére a [[Szovjetunió|szovjethatalom]] éveiben további csatornákat építettek, s a második világháborút követően megszületett a terv a Golodnaja-sztyepp és [[Türkmenisztán]] rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer kiépítésére. Az Amu-darját a [[Kara-kum]] sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1300 kilométeres [[Türkmén-főcsatorna]] (vízfelvétele 8–14&nbsp;km³/év), valamint az Amu–buharai-csatorna (10&nbsp;km³/év) az [[1950-es évek]] végére készült el. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, és az első jelek 1961-től megmutatkoztak, a későbbi időszakban további csatornák épültek: Déli-Golodnaja-csatorna (11&nbsp;km³/év), Karsi-csatorna (5&nbsp;km³/év). Az öntözött területek nagysága [[1970]]-re elérte a 74 ezer km²-t, de az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott.<ref>http://www.cotton.org/econ/cropinfo/cropdata/rankings.cfm. A régió humánföldrajzához: Zavialov 2005. 8–10.</ref>