„Vizelethajtó gyógyszerek” változatai közötti eltérés

Ozmotikus diuretikumok azok a hatóanyagok, amelyek az [[ozmózis]] fizikokémiai jelenségét felhasználva csökkentik a vesetubulusokból történő víz-visszaszívódást, ezzel növelve a vizelet mennyiségét. Elvileg nagy számban léteznek vizelethajtó elektrolitok (K⁺, Ca²⁺, Mg²⁺, SO4^2-), melyeknek kielégítő ozmotikus hatása klinikai felhasználást tesz lehetővé, és amelyeket a [[20. század]]ban előszeretettel használtak. Ma azonban a korszerű klinikai alkalmazásban a nem elektrolit természetű anyagok (mannit, glicerin, szorbit, karbamid) használatosak, amelyek nem zavarják meg a beteg elektrolit háztartását.<ref>Katzung B. G.: ''Basic and Clinical Pharmacology.'' Norwalk, Connecticut, Appleton & Lange 1995. 6. kiadás, 242–243. oldal, {{ISBN|0-8385-0619-4}}</ref> A nem elektrolit típusú ozmotikus diuretikumokat intravénásan, többnyire infúzióban alkalmazzák. A keringés a vese glomerulusaiba juttatja őket, ahol szabadon filtrálódnak és kerülnek a tubulusokba, ahol megváltoztatják az elővizelet fiziológiásan normális ozmotikus viszonyait. Előnyük, hogy a tubulusokban nem reabszorbeálódnak (nem kerülnek vissza a keringésbe), hanem az elővizeletben maradva annak ozmolaritását növelik., Ezzelezzel csökkentik a víz visszaszívódását, és növelik a vizelet mennyiségét., Végülvégül a vizelettel ürülnek., Továbbátovábbá, a tubuláris vízvisszatartás a Henle-kacs leszálló szárában erőteljesen csökkenti a Na⁺ visszaszívódását, vagyis növeli a kiürülő nátrium mennyiségét. Az ozmotikus diuretikumok legfőbb klinikai alkalmazási területe a fennálló vagy fenyegető akut [[veseelégtelenség]], amely súlyos traumás sérülések vagy műtéti beavatkozások következtében alakulhat ki, mint: égési sérülések, mérgezések, szívműtétek, stb. Az ozmotikus diuretikumok jól bevált szerek mérgezésekben is, például barbiturátok, szalicilátok a vizelettel való gyorsabb kiürülésének céljára.<ref name="BR"/>