„2SZ4” változatai közötti eltérés

3 433 bájt hozzáadva ,  9 hónappal ezelőtt
 
== Történet ==
A [[második világháború]]t követően a [[Szovjetunió]] két típusú nehéz gyalogsági [[aknavető]]t fejlesztett ki 160 és 240 mm-es űrméretben, melyek hagyományos, ámbár hátultöltős kivitelűek voltak. Nagy méretük, súlyuk és nehéz lövedékeik miatt (kifejezetten az [[M−240]]) ezek az aknavetők nem funkcionálhattak a harcmezőn gyalogsági fegyverként, mivel nem voltak egyszerűen üzemeltethetőek, gyorsan bevethetőek vagy mozgékonyak. A mozgékonyság kérdésének megoldására a katonai vezetők felvetették ezen fegyverek önjáró lánctalpas alvázra történő felhelyezését, amelyekre az aknavetőt a páncéltesten kívülre szerelnék fel, nem pedig zárt felépítménybe vagy toronyba. Tüzeléshez az aknavetőt a jármű hátuljánál leeresztik a földre, amely nagyméretű visszarúgást elnyelő talplemezen nyugszik a talajon. Ez a kialakítás leegyszerűsítette a fegyver tervezetét, illetve az alapjármű méretét és súlyát. A tervezők eredetileg a [[2SZ1]] Gvozgyika önjáró tarack alvázát kívánták felhasználni az azonban nem bizonyult elég robusztusnak a jelentős visszarúgás elviselésére.
 
A munkálatok megkezdésére 1967. július 4-én írták alá hivatalosan a szerződést, viszont azokat már 1966-ban elkezdték az OKB–3 kísérleti tervezőirodánál G. Jefremov vezetésével. Az új jármű fejlesztését a [[perm]]i gépgyártó üzem SZKB tervezőirodáján mérnökei végezték és a 240 mm-es M−240 nehéz aknavetőt használták alapul. A fegyver története messzire nyúlik vissza, egészen 1944-ig, amikor az első példányokat gyártották, de hivatalosan csak 1950-ben rendszeresítették, miután kijavították a tervezési hibáit. Az M−240 sorozatgyártása 1958-ban kezdődött, gyártása kis mennyiségen folyt, mindössze körülbelül 300 darab került le a gyártósorról. A fegyver súlya 4150 kg volt, töltését hátulról végezték, miután a csövet vízszintes helyzetbe emelték, majd a lövedéket egy egyszerű závárzaton keresztül betöltötték. Az aknavetőt 11 fő kezelte, tűz késszé tétele 25 percig tartott, tűzgyorsasága pedig nagyjából percenként egy lövés volt. Önjáró kivitelben a lövegcső és a závárzat változatlan maradt, de a talplemezt nagy mértékben módosították, illetve az aknavető egy újfajta célzórendszert használt, amivel a csövet a legnagyobb függőleges helyzetben vízszintesen 41°, legkisebb függőleges helyzetben pedig 10°-ban lehetett mozgatni. Függőlegesen 50° és 80° közötti szögtartományban lehetett a fegyvert célozni. A fegyvercső hossza 5 méter, súlya závárzattal együtt 1100 kg, a 2SZ4 teljes fegyverzetének súlya pedig 3300 kg. A fejlesztés alatt a fegyverrendszer jelölése az ''LP−40'' volt.
A [[Észak-atlanti Szerződés Szervezete|NATO]] először 1975-ben azonosította a [[Szovjet Hadsereg]]ben, így az '''M–1975''' kódnévvel látták el (a [[2SZ7]] Piony ugyancsak az M–1975 megjelölést kapta), a hivatalos megjelölése pedig az ''SZM–240(2SZ4)'' volt. A jármű a [[GMZ–2|GMZ]] lánctalpas aknatelepítő járművön alapult, amelyre egy 240 mm-es M–240 aknavetőt helyeztek a test hátsó részére.
 
Az első három járművet 1969 közepét fejezték be, majd azonnal megkezdték a gyári teszteket, amikkel októberben végeztek. A szovjet hadseregben hivatalosan két évvel később rendszeresítették, Sorozatgyártását 1974-ben kezdték meg.
A személyzet négy főből áll, de további öt főre van szükség az aknavető működtetéséhez. Lőtávolsága 9650 méter, de létezik egy olyan típusú lövedék, amely a lőtávolságot 20 000 méterre növeli. A fő fegyverzet mérete és a lövedék súlya miatt (a szabványos töltet 130 kg) tűzgyorsasága alacsony: percenként egy lövés leadására képes. A repesz-romboló lövedékek mellett páncéltörő, vegyi és nukleáris töltetek kilövésére is alkalmas. Lehetőség van még a „Szmelcsak” (fenegyerek) típusú lézerirányítású lövedék használatára is.
 
A [[Észak-atlanti Szerződés Szervezete|NATO]] először 1975-ben azonosította a [[Szovjet Hadsereg]]ben, így az '''M–1975''' kódnévvel látták el (a [[2SZ7]] Piony ugyancsak az M–1975 megjelölést kapta), a hivatalos megjelölése pedig az ''SZM–240(2SZ4)'' volt. A jármű a [[GMZ–2|GMZ]] lánctalpas aknatelepítő járművön alapult, amelyre egy 240 mm-es M–240 aknavetőt helyeztek a test hátsó részére.
Jelenleg a Tyulpan a legnehezebb aknavető típus, amelyet rendszerben tartanak.
 
Harctéri alkalmazására az [[A Szovjetunió afganisztáni háborúja|afganisztáni]] és [[Második csecsen háború|csecsenföldi]] konfliktusok során került sor. Mindkét konfliktusban a Szmelcsak (fenegyerek) lézervezérlésű lövedék gyorsan, precízen és mindössze néhány lövedék felhasználásával képes volt elpusztítani a célpontokat. A hatalmas tűzerő kompenzálja a Tyulpan alacsony tűzgyorsaságát. Egyes jelentések alapján az aknavetőrendszert bevetette a szír hadsereg a 2012-es [[homsz]]i offenzíva során. Más jelentések szerint viszont a vontatott M−240 aknavető került bevetésre. 2015. július 4-én [[Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet|EBESZ]] megfigyelők, akik a fegyvermozgásokat követik nyomon az [[Kelet-ukrajnai háború|ukrajnai konfliktus]] során [[pilóta nélküli repülőgép]]ekkel (UAV), 2SZ4 aknavetőket azonosítottak a [[Donyecki Népköztársaság]] által felügyelt területen.
 
== Leírás ==
A személyzet négy főből áll, de további öt főre van szükség az aknavető működtetéséhez. Lőtávolsága 9650 méter, de létezik egy olyan típusú lövedék, amely a lőtávolságot 20 000 méterre növeli. A fő fegyverzet mérete és a lövedék súlya miatt (a szabványos töltet 130 kg) tűzgyorsasága alacsony: percenként egy lövés leadására képes. A repesz-romboló lövedékek mellett páncéltörő, vegyi és nukleáris töltetek kilövésére is alkalmas. Lehetőség van még a „Szmelcsak” (fenegyerek) típusú lézerirányítású lövedék használatára is.
 
== Változatok ==