„Újplatonizmus” változatai közötti eltérés

Az '''újplatonizmus''' vagy '''neoplatonizmus''' (kb. [[250]] – kb. [[550]]) az antikvitás utolsó nagy szellemi áramlata, melynek célja többek között, hogy egy olyan mindent magába foglaló filozófiai rendszert alkosson meg, amely kielégíti az ember minden szellemi igényét: átfogó és logikailag koherens képet ad a világról és az ember benne elfoglalt helyéről. A rendszer egyfajta előzményének tekinthető a középső platonizmus, mindenekelőtt [[Numeniosz (filozófus)|Numeniosz]].

Tanításuk célja bölcseleti és vallásos újjászületés egy időben, ami legtisztábban [[Plótinosz]] műveiben jelentkezett. Az ő tana feltétlen [[idealizmus]], ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. Mindennek központja az Istenség, először mint az Egy, a Legfőbb Jó, másodszor mint Szellem, mely önnönmagát mint ideális világot gondolja, harmadszor mint Lélek, mely az Isteni Értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban. Minden ami érzéki, a tiszta szelleminél alacsonyabb rendű. Az extázis az, melyben a külső világtól elszakadt Én az Istennel egynek tudja magát, és meglátja az Istent. Az Istenség látása a legfőbb cél, melynek elérésére tiszta élet, folytonos öntökéletesítés, valamint az ős-jónak benső tisztelete képesítik az embert. Némely [[gnoszticizmus|gnosztikus]] irányzatokkal ellentétben az újplatonikusok nem tanították, hogy az anyagi világ gonosz volna, ugyanis a materiális kozmosz is részesül a szellemi világ szépségéből és ragyogásából, mintegy visszatükrözi azt. Valamilyen módon minden Istenben van, érintkezik, kapcsolatban áll azzal. ([[panenteizmus]]). Viszont nem az érzéki világ az ember eredendő lényege.