|
Különféle [[Grammatika|grammatikákban]] a '''felszólító módú igérőlmód'''ról nem egységesek a nézetek. Egyesekben, például a [[Francia nyelv|franciákban]], két különböző [[igemód]]ot értenek az alatt, amit a [[Magyar nyelv|magyar]] grammatikákban hagyományosan felszólító módnak neveznek. Az egyik, [[Latin nyelv|latin]] kifejezéssel a ''modus imperativus'' ’felszólító mód’, a másik a ''modus conjunctivus'' vagy ''modus subjunctivus'' ’[[kötőmód]]’. Közös bennük az, hogy mindkettő ellentétben áll a [[kijelentő mód]]dal azzal, hogy nem valós, hanem csak lehetséges cselekvést, történést, állapotot stb.<ref>A továbbiakban, egyszerűsítés céljából, mind helyett csak a „cselekvés” szót használjuk.</ref> fejeznek ki. Azonban különböznek abban, hogy az ''imperativus''-ban álló [[Ige (nyelvészet)|ige]] csak felszólító [[Mondat (nyelvészet)|mondatban]] használatos, vele a beszélő a hallgatótól egy tényállás létrehozását kéri, a ''conjunctivus'' pedig főleg [[mellékmondat]] [[állítmány]]ának a módja, melyben nem mindig felszólítást fejez ki. Sokszor főmondatbeli [[szemantika]]i jegy határozza meg (pl. megengedés, lehetőség, szükségesség, cél, hajlandóság stb.).<ref name="kugler_107">Kugler 2000, 107–108. o.</ref> Egyébként egyes, a magyar nyelvvel foglalkozó nyelvészek is jogosultnak tartják a kettő szétválasztását.<ref>Például Szarka Péter ([http://epa.oszk.hu/02400/02472/00013/pdf/EPA02472_Hungarologia_2000_2_1-2_249-259.pdf Van-e kötőmód a magyarban? (Egy szórendi vizsgálat tanulságai)]. ''Hungarológia''. 2. évf. 2000. 1–2. sz. 249–259. o.) Hozzáférés: 2019. április 18.</ref>
A szétválasztás [[Morfológia (nyelvészet)|alaktanilag]] is indokolt azokban a [[nyelv]]ekben, amelyekben különböző [[Morféma|morfémái]] vannak az ''imperativus''-nak és a ''conjunctivus''-nak, ami nem jellemző a magyar nyelvre, bár az előbbi nyelvekben is vannak átfedések a kettő között, ami a funkciójukat illeti, és ekkor csak alaktanilag különülnek el.
|
