„Versenymű” változatai közötti eltérés

általában
(A szakirodalom miért is nem forrás? Bakter!)
(általában)
A műfaj elnevezését tévesen a ''concertare'' igére vezetik vissza már nem sokkal a műfaj kialakulása után: [[Michael Praetorius]] a ''[[Syntagma Musicum]]'' című zeneelméleti összefoglaló művében a concerto szó jelentését a latin "concertare" igéből származtatja, amely annyit tesz, mint „vetélkedik, verseng, vitatkozik”. Innen a magyar versenymű elnevezés is. Azonban a concerto nem ebből a kifejezésből származik, hanem már létezett korábban, és annyit jelentett, mint „összeköt, egyetért, megállapodik valamiben” (ennek a jelentésnek eredete a conserere ige). Ez a szó pedig a közös hangszerjátékra utal. Kezdetben nem volt ugyanis egyértelmű, hogy a különböző hangszercsaládok közös játéka összhangot eredményez a különféle hangolások és megszólaltatási módok miatt. A harmóniához a hangszerkészítés fejlődésére volt szükség. A reneszánsz idején a hangszeregyütteseket konszortnak nevezték, amely szó abból a szóból ered, mint a concerto kifejezés.
 
A concerto általában három tételből áll: a két gyors tétel között egy lassú hangzik el. Az első tétel előtt lassú bevezető lehetséges.
 
A barokkban igen kedvelt műfaj volt, elsősorban [[hegedű]]re, [[oboa|oboára]], [[csembaló]]ra, [[fuvola|fuvolára]], [[fagott]]ra és [[cselló]]ra íródtak. Legismertebb versenymű szerzők [[Antonio Vivaldi]], [[Johann Sebastian Bach]] és [[Georg Philipp Telemann]]. Ebben az időszakban alakul ki a [[concerto grosso]], amelyben több szóló hangszer áll szemben a teljes zenekarral.