„Kínai Kommunista Párt” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Nincs szerkesztési összefoglaló
A párt különböző szintű szervei hasonló elven épülnek fel, mint az állami szervek. Minden szinten létezik egy viszonylag nagy létszámú testület, amely ritkán ülésezik, de elvben a legnagyobb hatalommal rendelkezik. Ennek van egy kisebb bizottsága, amely a fontosabb tagokat tömöríti, s valamivel gyakrabban összeül. Ezen kívül létezik egy még szűkebb körű testület, amely az adott szint legfontosabb néhány személyiségéből áll. Elviekben minél nagyobb egy testület, annál nagyobb a hatalma; valójában ennek az ellenkezője igaz: a legkisebb csúcstestület rendelkezik a legnagyobb hatalommal, s a nagyobb bizottságok, gyűlések munkája gyakran kimerül e szűk testület döntéseinek jóváhagyásában. Ezen az elven működnek például a különböző szintű népi gyűlések, illetve a KKP szervei is. Az alábbiakban csak a KKP központi szerveit mutatjuk be.
 
A párt legfontosabb testülete – elméletileg – az országos pártkongresszus. Ez a legnagyobb létszámú párttestület, a legutóbbi néhány alkalommal a küldöttek létszáma 1500 fő körül mozgott. Mao alatt igen rendszertelenül ülésezett, {{kínai|[[Teng Hsziao-ping|Deng Xiaoping]]|[[Teng Hsziao-ping]]}} reformjainak kezdete óta ötévenként ül össze. A párkongresszus nagyszabású, ünnepélyes eseménynek számít, ez határozza meg a KNK következő években követendő politikáját, illetve elvileg ez választja meg a Központi Bizottságot a következő kongresszusig.
 
A Központi Bizottság (KB) jóval kisebb, mint a kongresszus, bár ez is jó néhány száz tagból áll. Évente egyszer-kétszer ülésezik, s tagjai általában egyéb fontos posztokat is betöltenek. A KB-ülések (ezeket nevezik a nyugati irodalomban plénumoknak) sokkal inkább szolgálnak a szűkebb vezetés által hozott döntések jóváhagyására, mint új döntések hozatalára. A KB-tagság különféle privilégiumokkal jár, ezek közül az egyik legfontosabb az információkhoz való hozzájutás. A KB-tagokat elméletileg a pártkongresszus választja, valójában azonban a jelöltek listáját, amelyen nem, vagy csak alig szerepel több személy, mint a betöltendő helyek száma, a Politikai Bizottság állítja össze, s a kongresszus csupán jóváhagyja a listát.
== A kommunista párt hatalma és legitimációja ==
 
A kínai kommunista párt 1949-ben fegyveres erővel szerezte meg a Kína feletti uralmat (leszámítva Taiwant[[Tajvan (sziget)|Tajvant]], amely máig – bár egyre csökkenő mértékben – a [[Kuomintang]] ellenőrzése alatt áll). A [[Kína hadereje|Népi Felszabadító Hadsereg]] győzelme a következő évtizedekre nem csupán biztosította, hanem legitimálta is a KKP uralmát, hiszen Kína korábbi történelmében minden rezsim fegyveres úton került hatalomra, így a fegyveres hatalomátvétel nemcsak hogy elfogadott volt, de gyakorlatilag más legitimációt a kínai hagyomány nem is ismert. A katonai győzelem tehát igazolta a győztes sikerének jogosságát, hiszen azt jelezte, hogy az Ég (illetve a 20. században: a nép) a győztes mellett áll.
 
Hatalomra kerülése után a KKP fokozatosan a háttérbe szorított minden más politikai erőt, a KKP-n kívüli politikai és társadalmi szervezetekkel csak névleg osztotta meg a hatalmat. Ugyanakkor az első évtizedekben a saját maga által létrehozott állami szervezeteket is gyakran megkerülte, jelentéktelenné tette: az Országos Népi Gyűlés például afféle szavazógépként működött, a valódi döntéseket a pártvezetésben hozták. Erre az időszakra különösen jellemző volt a hatalomgyakorlás informális módja, a különböző döntéshozó testületek megkerülése, még a párton belül is. A pártkongresszust igen rendszertelen időközönként hívták össze (például az 1956-os VIII. kongresszus után a következőt csupán 1969-ben rendezték), s számos fontos döntést informális „pártértekezleten”, „tanácskozáson” stb. hoztak meg, a Központi Bizottság ülése helyett.
 
A kínai politikai életre ma is – bár a jelek szerint egyre csökkenő mértékben – jellemző az intézmények viszonylagos gyengesége a személyiségekkel szemben. Gondoljunk csak arra, hogy {{kínai|[[Teng Hsziao-ping|Deng Xiaoping]]|[[Teng Hsziao-ping]]}}, aki csaknem két évtizeden át a KNK legnagyobb hatalmú politikusa, megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetője volt, sosem viselte az államelnöki vagy a pártelnöki tisztséget (s pártfőtitkár is csak akkor volt, amikor e poszt még nem számított a legfontosabbak közé).
 
A KKP-n kívüli szervezetek felszámolásával, bábszervezetté tételével, illetve a párthierarchia és a párton belüli formális döntési mechanizmusok gyakori semmibe vételével a KNK első évtizedeiben a politika élet gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a pártvezetésen belüli frakciók, csoportosulások egymással való küzdelmét. Mindezért elsősorban {{kínai|[[Mao Ce-tung|Mao Zedong]]|[[Mao Ce-tung]]}} volt a felelős, aki egyrészt megteremtette a KKP egyeduralmát, másrészt pedig – mivel a KKP-n belül nem sikerült olyan egyszemélyes uralomra szert tennie, amilyet például Sztálin gyakorolt az SZKP-ban – kénytelen volt gyakran megkerülni a hivatalos pártfórumokat, kijátszani egymás ellen a különböző érdekcsoportokat, s a saját tekintélyére támaszkodva, formális határozatok nélkül megvalósítani elképzeléseit. Többek között ez vezetett aztán a [[kulturális forradalom]] tragédiájához, amelynek során Mao attól sem rettent vissza, hogy a tömegeket bevonja a saját, párton belüli ellenfelei elleni harcába. A következmények ismertek. Mindenesetre a kulturális forradalom tapasztalatai a Mao utáni vezetést arra sarkallták, hogy igyekezzen betartani a pártalkotmányt és követni a megszabott döntéshozatali procedúrát, így az 1970-es évek második felétől az előírt időközönként ülésezik a pártkongresszus, a fontos döntéseket a Központi Bizottság is jóváhagyja, sőt formai szempontból az ONGY is az alkotmány előírásai szerint működik.
 
A KNK megalakulásától kezdve a párton kívüliek tömege elsősorban eszköz a pártvezetés kezében a célok megvalósításához, nem pedig a politika irányítója. Ezt jelzi a kínai tömegpolitizálás kampányjellege: a felső vezetés – általában a sajtón keresztül – megindít egy kampányt, amit a tömegek engedelmesen végigvisznek, egészen addig, amíg a vezetés jónak nem látja a mozgalomnak véget vetni. Alulról jövő kezdeményezésnek a kínai politikában nemigen van helye. Amikor az elmúlt évtizedekben a „nép”, amelyre a hivatalos dokumentumok oly sokat hivatkoznak, szerepet akart vállalni a kínai politika irányításában (például „száz virág” mozgalom 1957-ben, a {{kínai|[[Csou En-laj|Zhou Enlai]]|[[Csou En-laj]]}} emlékére rendezett tüntetések 1976-ban, a diákmozgalmak 1989-ben), a pártvezetés rövid úton – akár erőszakkal is – közbelépett. A kampánypolitizálás a mai21. napigszázadban is szokásban van, a kampányok jellege azonban megváltozott. Míg az 50-es, 60-as, 70-es években a felülről indított mozgalmak elsősorban politikai jellegűek voltak, s ennek megfelelően gyakran erőszakkal is jártak (jobboldal-ellenes kampány, „Bíráljuk [[Konfuciusz]]t, bíráljuk {{kínai|[[Lin Piao|Lin Biao]]|[[Lin BiaótPiao]]}}t!”), addig a 80-as évektől a kampányok megszelídültek, s inkább a gazdasággal, közbiztonsággal, s a mindennapi életet érintő problémákkal foglalkoznak (lásd az 1990-es évek prostitúció- és drogellenes kampányait). Ennek oka egyrészt az, hogy a kínai nép belefásult az állandó kampányokba – az 1970-es évek első felének számos mozgalma már érdektelenségbe fulladt –, másrészt pedig az, hogy a vezetés igyekszik elősegítenitávol tartani a tömegek depolitizálódását,tömegeket a politikától való távolmaradását.
 
== A KKP eddigi vezetői ==
=== A Kínai Kommunista Párt elnökei === tartai
* [[Chen Duxiu]] (1922–1925)
* {{kínai|[[Mao Ce-tung|Mao Zedong]]|[[Mao Ce-tung]]}} (1945–1976)