„Ford GT40” változatai közötti eltérés

38 bájt hozzáadva ,  2 évvel ezelőtt
a
→‎Versenyzés: Linkek kékítve
a (→‎Versenyzés: Mértékegységek SI-ben is közölve)
a (→‎Versenyzés: Linkek kékítve)
Az első két GT40 Mk I-es [[autó]], [[Jo Schlesser]]rel és [[Roy Salvadori]]val a volánja mögött, [[1964]]-ben a [[Le Mans]]-i tesztelő előfutamon lépett pályára. Ezekben még a [[Ford]] [[Indianapolis]] versenyszakosztály által tervezett, 4,2 [[liter]]es, 350 lóerős alumíniumblokk, valamint négyfokozatú [[Colotti]] váltó volt. Mindkét példányt azonnal össze is törték, igaz, amíg mentek, vészesen gyorsak voltak. [[John Wyer]], a FAV igazgatója pilótahibára gyanakodott. Amikor vitájuk eldöntésére a MIRA tesztpályáján nagysebességű próbakört futottak, a GT40 teljes műanyag eleje közel 300 km/h-s tempónál leszakadt, és széttörött.
 
A GT40-est részben áttervezték, de minden módosítás ellenére a [[Nürburgring]]en, [[Reims]]ben és [[Nassau]]ban egyaránt szétesett a váltó, ráadásul az [[alumínium]] motorblokkok is egytől egyig megrepedtek. A [[Ford]] ekkor magához vette a fejlesztést. [[1964]] végétől az [[anglia]]i FAV tehát csak az autók vázát, alapszerkezetét állította elő, de a versenytechnikát [[Amerikai Egyesült Államok|Amerikában]] dolgozták ki. Ekkor lépett a képbe a tuningspecialista [[Carroll Shelby]], aki az AC Cobrával elért eredményeivel már híressé vált [[Amerikai Egyesült Államok|Amerikában]]. Ő azonmód a saját cége által feljavított, a [[Ford Fairlane]]-ből származó, 4,7 literes V8-ast szerelte be a GT40-be. Felügyelete alatt kijavították a váltó és a fék hibáit, módosították a kocsi [[aerodinamika|aerodinamikáját]] is. A sok befektetett energia kezdte meghozni a gyümölcsét – [[Daytona|Daytonában]] egy első, [[Sebring International Raceway|Sebring]]ben egy második helyezést zsebelhetett be a [[Ford Motor Company|Ford]].
 
Bár [[Carroll Shelby|Shelby]] is tovább finomította a középmotoros csodaautót, egy újabb, nagy tudású versenycég, a [[detroit]]i Kar Kraft is részt kért a fejlesztésekből. A Fairlane Shelby által javasolt, 289 köbinches (~4,7 literes) motorja helyett a [[Ford Galaxie]] 445 lóerősre feltuningolt 428-asát (~7 liter) tették be. A Shelby-fejlesztette négy Mk I-es mellett az [[1965]]-ös [[Le Mans]]-on már két ilyen, Kar Kraft-féle, Mk II-es autó is elindult. A hat közül egyik sem ért célba, miközben a [[Ferrari]] akkor épp zsinórban már a hatodik Le Mans-i diadalát is besöpörte a P2-es versenyautóval. A GT40-es három fő erénye – óriási ereje, tankszerűen masszív vázszerkezete és futóműve – a legnagyobb hátránya is volt. A versenyautók között tetemesnek mondható, egy [[tonna]] fölötti tömege miatt a hajtáslánc minden eleme tripla erejű pofonokat kapott versenyüzemben.
[[1966]], a fordulat éve. Bemelegítésként egy első, egy második, és egy harmadik hely Daytonában. Majd Sebringben még egyszer ugyanez a bokréta. [[Le Mans]]-ban pedig az addigra az utolsó csavarig átgondolt és újratervezett Mk II-es GT40-esek legyőzték az akkor vadonatúj, és felettébb ütőképesnek tartott P3-as [[Ferrari]]kat. Első helyre a [[Bruce McLaren]]/[[Chris Amon]]-féle, Shelby-csapatos autó futott be (201,25 km/h-s átlaggal), a [[Ken Miles]]/[[Denny Hulme]] szintén Shelby-féle gépe második lett. Majd két autónyi hosszal lemaradva egy privát GT40, [[Ronnie Bucknum]] és [[Dick Hutcherson]] Holman & Moody-féle autója érkezett. Ez a három csapat történelmet írt, ezek után pedig már senkit sem érdekelt, hogy a tizennégy [[Ford Motor Company|Ford]]ból csak a fenti három bírta végig a huszonnégy órát.
 
=== A rivaldafény és az árnyék ===
33

szerkesztés