„Borromei Szent Károly” változatai közötti eltérés

'''Borromeo Szent Károly''' (eredeti nevén ''Carlo Borromeo''; [[Arona (Olaszország)|Arona]], [[1538]]. [[október 2.]] – [[Milánó]], [[1584]]. [[november 3.]]) olasz [[bíboros]] [[érsek]], a [[római katolikus egyház]] egyik nagy reformátora, a [[tridenti zsinat]] határozatainak első végrehajtója.

A milánói hercegséghez tartozó, [[lombardia]]i Arona grófjának fiaként született atyja székvárosában, mint a gróf harmadik gyermeke. Anyját, Medici Margitot, aki [[IV. Piusz pápa]] húga volt, már csecsemő korában elvesztette. Ezután mostohaanyja, Tassea dal Verme nevelte, és azért, hogy legyen, aki elfoglalja a családnak fenntartott egyházi javadalmakat, klerikusnak adta a fiút, aki ezért már tizenkét évesen reverendát öltött. Egyúttal ő lett a római [[bencések|bencés]] [[kolostor]] [[kommendátor]] apátja, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy megkapta a kolostorjövedelmétkolostor jövedelmét, az [[apát]] teendőit pedig egy szerzetes látta el helyette. A hozzávetőleg évi kétezer [[dukát|aranyra]] rúgó bevételt Károly nem adta át családjának, hanem sajátjaként kezelte, és gyakorlatilag szétosztotta a szegények között. Néhány év múlva már ő kormányozta az egész családi birtokot, és az akkor még csak bíboros nagybácsi jóvoltából két apátság javadalmát is megkapta.

Tizenhat éves korában [[PáduaPadova|Páduába]] küldték, hogy jogot[[jog]]ot tanuljon, és. hatHat év elteltével egyházi és világi jogból is sikeresen doktorált. Alighogy befejezte tanulmányait, nagybátyját [[pápa (egyházfő)|pápává]] választották, őőt pedig [[Róma|Rómába]] hívta, bíboros államtitkárává és a [[Milánói főegyházmegye]] [[apostoli adminisztrátor]]ává tette Károlyt. Magatartása életvitele egyaránt rendkívül világias volt egészen szeretett bátyja, Frigyes haláláig – a gyász azonban egy csapásra a buzgó vallásosság felé fordította.

[[1563]]-ban [[pap (hivatás)|pappá]] és [[püspök]]ké szentelték. Sokat tett a [[''tridenti zsinat]]'' szerencsés befejezéséért, és miután a zsinataz véget ért, 1565-ben megkapta a milánói érsekséget, hogy ott végrehajtassa a határozatokat. E szerepben szervezőkészségével és apostoli buzgóságával tűnt ki – már 1565 szeptemberére összehívta a tartományi zsinatot – [[Lombardia]], [[Piemont]], [[Liguria]] és [[Emilia Romagna|Emilia]] püspökeit – és elrendelte:

Amikor föloszlatta a [[ferences rend]] [[humiliáták]] nevű ágát (amely semmibe vette intézkedéseit), egy barátszerzetes merényletet kísérelt meg ellen. Amikor az egyház bírói joghatósága miatt nyíltan szembekerült [[II. Fülöp spanyol király]] helytartójával, kiközösítette a helytartót, pedig tudta, hogy a király ezért el is űzheti püspöki székéből. Egymást követő konfliktusaiból sorra győztesen került ki, amit kisebbrészt kiváló rokoni kapcsolatainak, nagyobbrészt egyre gyarapodó személyes tekintélyének köszönhetett.

== A [[pestis]] ==

[[Fájl:4410 - Milano - Duomo - Giovanni Andrea Biffi, Busto Carlo Borromeo - Foto Giovanni Dall'Orto - 6-Dec-2007.jpg|bélyegkép|jobbra|250px| Mellszobra ([[Giovanni Andrea Biffi]] alkotása)<br />a [[milánói székesegyházbandóm]]ban]]

Az [[1567]]. évi pestisjárvány[[pestis]][[járvány]] idején, amikor a város valamennyi vezetője elmenekült Milánóból, a helyén maradt, és ápolta a betegeket. Részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek. Menhelyeket állíttatott föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervezett. Helytállása miatt az 1567-es járványt később „Szent Károly pestisének” nevezték el.

A járvány idején megfogadta, hogy ha az [[Isten|Úr]] véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a [[franciaország]]i [[Chambéry]]-be, ahol a[[Jézus]] híres leplet[[Torinói lepel|halotti leplét]], az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Akkoriban meglehetősen viszontagságos útnak számított az átkelés az Alpokon[[Alpok]]on, ezért [[I. Emánuel Philibert savoyai herceg|Emanuele Filiberto savoyai herceg]], aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó törődéstől, [[Torino|Torinóba]] vitette a leplet, amitamely azóta hívnaka [[torinói lepel]]nek néven ismert.

Minden vagyonát a szegényekre költötte, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolta. Ez a munka felőrölte életerejét, és amikor ezt még kemény böjttel[[böjt]]tel és vezekléssel tetézte, szervezete felmondta a szolgálatot. Negyvenhat évesen halt meg.