„Lengyelországi hadjárat” változatai közötti eltérés

a
→‎A német terv: De nem és nem
a (→‎A német terv: De nem és nem)
A Fehér hadműveletet, más néven a Lengyelország elleni hadjáratot a német hadsereg [[vezérkari főnök]]e, [[Franz Halder]] [[tábornok]] tervezte, és a [[főparancsnok]], [[Walther von Brauchitsch]] tábornok irányította. A hadműveletet már a német hadüzenet előtt, a lengyel-német viszony megromlásakor elkezdték tervezni. A terv a hagyományos katonai tételekre alapozott, azaz az ellenséges csapatok bekerítésére és megsemmisítésére. Németország anyagi fölénye, beleértve a modern légierőt és [[harckocsi]]kat, óriási előnyt jelentett. A német [[gyalogság]]ot – amely bár nem volt teljesen gépesített, de mozgékony [[tüzérség]]gel és hadianyag támogatással rendelkezett – harckocsik és néhány teherautón szállított gyalogos egység segítette. Az ilyen gyalogos egységek, az úgynevezett ''Schützen''-ek voltak a későbbi páncélgránátos ''(Panzergrenadier)'' alakulatok előfutárai. A gyalogság ilyen fajta segítsége azért volt fontos, mert így gyorsabban odaértek a frontszakasz adott részéhez, ahol nagy erőket felvonultatva áttörtek és elszigetelték egymástól az ellenséges csapatokat, akiket ezután könnyebben körülvehettek, majd megsemmisíthettek. Néhány tábornok, köztük [[Heinz Guderian]], a háború előtt megalkotott páncélos hadviselés elméletet (melyet egy amerikai újságíró ''[[Blitzkrieg]]nek'' nevezett el [[1939]]-ben) támogatta. Ez annyiban tért volna el az eredeti tervtől, hogy itt a páncélos alakulatok lyukakat ütnek az ellenséges védelmi vonalakon, majd mélyen benyomulnak az ellenséges területekre. Ennek ellenére a Lengyelországi hadjárat még inkább a hagyományos hadviselésre alapozott. Ugyanakkor a hadművelet felnyitotta a német hadvezetés szemét, akik addig a páncélos haderőt főként a gyalogság támogatására használták.
 
A lengyelországi viszonyok igen kedvezőek voltak a mobil hadviselés számára, amennyiben az időjárás is megfelelő volt. Lengyelországon óriási síkságok voltak, valamint az ország mintegy 5600 km-nyi határvonallal rendelkezett, amelyből északi és nyugati irányban 2000 km-en érintkezett Németországgal. Ezt a határszakaszt újabb 300 km-rel hosszabbította meg az [[1938]]-ban létrejött Münchenimüncheni egyezmény, amely [[Csehország (történelmi tartomány)|Csehországot]] és [[Morvaország]]ot is [[Harmadik Birodalom|Németországhoz]] csatolta, valamint létrehozta a német [[bábállam]]ként működő [[Szlovákia|Szlovákiát]]. Ezzel a Lengyelország elleni támadás már déli irányból is lehetővé vált.
 
A németek a hadműveletet úgy tervezték meg, hogy teljesen ki tudják használni a hosszú határszakasz nyújtotta előnyöket, így a támadást három irányból indították.