„Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
I. e. 223-ban, amikor Philopoimén harminc éves volt, Kleomenész spártai király váratlan éjszakai támadással elfoglalta Megalopoliszt. Philopoimén a védekezők segítségére sietett, vakmerően küzdött, de a spártaiak erősebbek voltak és kiszorították őket a városból; eközben elvesztette lovát és megsebesült. A megalopolisziak Messzénébe menekültek, ahol utolérte őket Kleomenész küldötte és visszahívta őket a városba. Philopoimén lebeszélte polgártársait a visszatérésről, mondván, hogy a spártaiaknak csak alattvalókra van szükségük, az üres várossal nem tudnak mit kezdeni. Kleomenész ezt követően kirabolta és feldúlta Megalopoliszt, majd zsákmányával hazavonult.
 
A következő évben III. Antigonosz makedón király akháj, boiótiai, thesszáliai és akarnaniai szövetségeseivel Spárta ellen vonult és elfoglalta túlüktőlük Argoszt és Mantineiát. Kleomenész azonban Szellasziánál elfoglalta a Lakóniába vezető hegyszorosokat. Philopoimén a makedónok szövetségeseként a lovassághoz volt beosztva, az illírek mellett. Az illírek nem várva a parancsra, rávetették magukat a spártaiakra és elszakadtak a lovasságtól. Eukleidasz, Kleomenész fivére ezt látva hátbatámadta az illíreket mozgákony könnyűgyalogosaival és szétzilálta őket. Philopoimén kérte a lovasparancsnokot, hogy támadják meg a spártai könnyűfegyverzetűeket, de mivel nem kaptak parancsot a királytól, azok elutasították. Így aztán maga gyűjtötte össze polgártársait, és támadásra vezette őket, megfutamítva a spártaiakat. Eközben egy dárdával eltalálták, a fegyver mindkét combját átütötte. A társai nem mertek hozzányúlni a sebéhez, ezért maga törte el a dárdanyelet és kihúzatta a lábából, majd karddal rontott az ellenségre. A győztes csata után Antigonosz azt mondta róla, hogy "az a fiatalember nagy vezérre valló haditettet hajtott végre." A király vezérséget és magas fizetést ajánlott fel neki, de elhárította a megtiszteltetést, mert tartott tőle, hogy nem tűri majd ha parancsolnak neki.
 
I.e. 221-től tíz éven át Krétán volt zsoldos és nagy hírnévre tett szert. Amikor i. e. 210-ben visszatért Görögországba, felajánlották neki az Akháj Szövetség lovassági főparancsonki tisztségét. Csapatait azonban gyatra állapotban találta, a lovak másodrendűek voltak, a gazdag lovagok pedig kivonták magukat a hadjáratok alól vagy másokat küldtek maguk helyett. Elődje elnézte a hiányosságokat, mert Akhaiában a lovagok kezében volt a hatalom; Philopoimén azonban nem riadt meg attól, hogy ellenségeket szerez, energikusan vetette magát a fegyvernem átszervezésébe. Akit kellett dicsért, másokat megbüntetett, katonai gyakorlatokat, harci játékokat szervezett. Rövid időn belül begyakoroltatta katonáival az egységes csapatmozdulatokat, lendületet és lelkesedést oltott beléjük. Még ugyanebben az évben az első római-makedón háborúval kapcsolatos összecsapások során csatát vívtak a Larisszosz folyó mellett az aitóliaiak és élisziek ellen. Az éliszi lovasság vezére, Damophantosz párbajra hívta ki Philopoimént, aki ledöfte őt és így nagy hírnévre tett szert.
Minthogy pedig nem akarta idejét tétlenül tölteni, Krétába hajózott, hogy ott gyakorolja magát a hadviselésben, és tapasztalatokat szerezzen. Krétában huzamosabb ideig edzette magát nemcsak harcias szellemű és a hadviselés minden nemében járatos, hanem ezenfelül életmódjukban is józan és mértékletes férfiak társaságában, és olyan hírnév előzte meg Akhaiába való visszatérését, hogy azonnal a lovasság főparancsnokává tették. Amikor azonban átvette a parancsnokságot, úgy találta, hogy a lovasság lovai szedett-vedett állatok, melyeket az emberek hadjáratok idején véletlenül szereztek maguknak, maguk a lovasok pedig hadjáratokon gyakran kivonták magukat a szolgálat alól, és másokat küldtek maguk helyett. A harci tapasztalat és a bátorság megdöbbentő hiánya jellemezte mindnyájukat; parancsnokaik ezeket a hibákat elnézték, mert Akhaiában a lovagok kezében van a legnagyobb hatalom, tőlük függ minden kitüntetés és büntetés. Philopoimén azonban nem engedett és nem hajolt meg, hanem sorra járta a városokat, és felkeltette egyenként minden ifjúban a becsvágyat, megbüntette azokat, akiknél kényszert kellett alkalmazni, katonai gyakorlatokat tartott, felvonulásokat és harci játékokat rendezett, amelyekre lehetőleg minél több néző sereglett össze, és rövid idő alatt bámulatos lendületet és lelkesedést oltott beléjük. Ami pedig legfontosabb a hadászatban, begyakoroltatta velük az egyénenkénti fordulatokat és kitérő mozdulatokat, valamint a csapatban együttesen végzett menetelést és harcmozdulatokat, s ahhoz is hozzászoktatta őket, hogy az egész csapat minden gyakorlata olyannak tűnjék fel, mintha egyetlen személy ösztönösen végrehajtott mozgása volna.
 
I. e. 209-ben az Akháj Szövetség fővezérévé (sztratégoszává) választották Philopoimént. Az Akháj Szövetség az észak-peloponnészoszi városok védelmi szervezet volt, mert rá kellett jönniük hogy a birodalmak korában egyedül már képtelen védekezni Makedónia vagy akár Spárta hódító törekvéseivel szemben. Harminckét éven át a szövetség lelke és tizenhatszor megválasztott fővezére Sziküóni Aratosz volt, de ő i. e. 213-ban meghalt.
Amikor aztán a Larisszosz folyó mellett heves csatát vívtak az aitóliaiak és élisziek ellen, az éliszi lovasság parancsnoka, Damophantosz az arcvonal elé vágtatott, és rátámadt Philopoiménra, aki elfogadta a kihívást, megelőzte, lándzsájával ledöfte, és lováról a földre dobta Damophantoszt. Amint elesett, az ellenség megfutamodott. Philopoimén így egyszerre híres ember lett. Bátorságban nem maradt el egyetlen fiatalember mögött sem, és bölcsességben sem bármely idős férfiú mögött. A harcban és a hadvezetésben egyaránt kiváló volt.
 
Philopoimén első lépésként modernizálta az akhájok fegyverzetét. A könnyű, de kevés védelmet nyújtó keskeny pajzs helyett bevezette a kerek pajzsot, a makedónok lándzsáival felérő hosszú lándzsát és a nehéz vértezetet (sisak, mell- és lábvért). Igyekezett visszafogni a fényűzésre, lakomákra fordított összegeket, hogy azokat hadifelszerelésre költsék és rendszeresen gyakorlatoztatta katonáit, begyakoroltatta velük a falanxtaktikát.
8. Az akhaiai szövetséget eredetileg Aratosz emelte tekintélyre és hatalomra, mikor a gyenge és széthúzó városokat egyesítette, és emberséges, görög alkotmányt adott nekik. Amint a vízben a csekély és apró testek ülepednek le először, majd mások is hozzájuk tapadnak és kapcsolódnak, és kemény, szilárd tömeggé sűrűsödnek, Görögországban is, akkori gyenge, városonként könnyen szétbomló állapotában, először az akhaiaiak egyesültek, majd körös-körül magukhoz vonták a szomszédos városokat, segítették őket, hogy megszabaduljanak zsarnokaiktól, később pedig békés egyetértéssel és politikával magukhoz csatolták őket, és elhatározták, hogy a Peloponnészoszt egyetlen politikai szövetséggé és hatalommá teszik. De míg Aratosz élt, nagyrészt makedón fegyverektől függtek, Ptolemaiosz kedvét keresték, majd Antigonoszét és Philipposzét, akik mind beleavatkoztak a görög államok ügyeibe. Mikor azonban Philopoimén jutott hatalomra, eléggé erősnek érezték magukat, hogy szembeszálljanak leghatalmasabb ellenségeikkel is, és nem vettek többé igénybe idegen pártfogókat. Aratosz a harcokban lassúnak mutatkozott, és az ügyeket nagyobbára megegyezéssel, szelídséggel és a királyok pártfogásával intézte, amint azt az életéről szóló könyvben megírtam. Philopoimén viszont, aki ügyes és erős kezű harcos volt, s hozzá még jó szerencse és sikerek kísérték mindjárt a legelső csatákban, az akhájok hatalmával együtt öntudatukat is növelte, mert hozzászoktatta őket, hogy győznek és sikerrel járnak csaknem minden küzdelmükben.
 
I. e. 207-ben a spártaiak, akiket a gyerekkorú Pelopsz helyett uralkodó Makhanidasz vezetett, betörtek Mantineia területére. Az Akháj Szövetség a segítségükre sietett és a város mellett összecsaptak a spártaiakkal. Makhanidasz az első rohammal megfutamította a vele szemben állókat és az üldözésükre indult, de eközben elszakadt serege többi részétől. Philopoimán az ellenség arcvonalában keletkezett rést kihasználva szétszórta a maradék spártaiakat, akik már azt hitték, hogy győztek és állítólag több mint négyezret megölt közülük. Ezt követően a visszatérő Makhanidasz ellen fordult. A spártai türannosz egy széles árkon próbált átugratni a lovával, de az a szügyével a szemközti partnak csapódott. Philopoimén ért oda először és lováról lándzsájával átszúrta a kiszolgáltatott helyzetbe került Makhanidaszt.
9. Először is változtatásokat vezetett be a harcmodorban és a fegyverzetben, mert ez mindkettő hibás volt az akhaiaiaknál; pajzsaik jól kezelhetők és könnyűek voltak ugyan, de túl keskenyek ahhoz, hogy védelmet nyújtsanak az egész testnek, dárdáik pedig rövidebbek a makedónok lándzsájánál; ezért könnyűségük miatt jól lehetett őket használni nagyobb távolságból, de közelharcban hátrányosnak bizonyultak. Csata közben nem vetettek be kisebb alakulatokat és egységeket, csak phalanxot alkalmaztak, de nem úgy, mint a makedónok, hanem előretartott lándzsák és szorosan összezárt pajzsok nélkül, ezért gyakran kivetették állásaikból és szétszórták őket. Philopoimén mindezt megmagyarázta nekik, és rávette őket, hogy ne hosszú, hanem kerek pajzsot, és ne könnyű dárdát, hanem hosszú lándzsát használjanak, védekezzenek sisakkal, mell- és láb vérttel, és a könnyű fegyverzetű katonaság mozgó harcmodora helyett gyakorolják az egy helyben álló harcot. Azáltal, hogy a katonasorba kerülőket rábeszélte ilyen fegyverek használatára, jó előre bátorságot öntött beléjük, mintha legyőzhetetlenek volnának, majd fényűző költekezéseiket igyekezett jobb irányba terelni, bár lehetetlen volt, hogy teljesen megszüntesse azt a régtől fogva megszokott, betegesen üres és hiú szenvedélyt, amely fényes öltözetek, bíborszőnyegek és gazdagon megterített asztalokkal rendezett lakomák szeretetében nyilvánult meg. Philopoimén azzal kezdte, hogy a fényűzés utáni vágyukat elterelje a hiábavaló dolgokról és a hasznosak és dicséretre méltóak felé irányítsa. Hamarosan rávette és felbuzdította mindnyájukat, hogy a testi szükségleteikre költött összegeket korlátozzák, s fényt és pompát csak hadifelszerelésükben alkalmazzanak. Látni lehetett, hogy a műhelyek megteltek széttört serlegekkel, thériklészi ivóedényekkel,[73] arany- és ezüstveretű mellvértekkel, pajzsokkal és zablákkal; a gyakorlóterek betört csikókkal, fegyvergyakorlatokat végző ifjakkal, sisakokat, tarkára festett sisaktarajokat, hímzett lovasmentéket és katonaköpenyeket tartó asszonyokkal. Ez a látvány növelte bátorságukat, fokozta erőiket, vágyat és merészséget ébresztett bennük a veszélyekkel szemben. A pompás tárgyak megpillantása minden tekintetben fényűzésre vezeti és elpuhulttá teszi használóikat, mert az érzékek ingerlése és csiklandozása eltompítja az értelmet, de amikor harci dolgokról van szó, erősíti és felemeli az emberi szellemet; így ábrázolja Homérosz is Akhilleuszt, amikor meglátja az eléje rakott új fegyvereket,[74] és egyszerre lángoló harci vágy fogja el, hogy vitézi voltát fegyvereivel megmutassa.
 
Philopoimén ekképpen öltöztette díszes fegyverekbe az ifjakat, majd hozzákezdett gyakorlatozásukhoz és edzésükhöz, azok pedig buzgalommal és lelkesen hallgatták meg utasításait. Az új hadrend csodálatos módon megnyerte tetszésüket, mert szoros összezártságát áttörhetetlennek tartották. Könnyű fegyvereiket jól tudták használni, s fényes csillogásukban és szépségükben gyönyörűségüket találták, amikor hozzájuk nyúltak és magukra öltötték őket, arra vágyódtak, hogy mielőbb döntő harcot vívjanak az ellenséggel.
 
10. Ebben az időben az akhaiaiak háborút folytattak Makhanidasszal, a lakedaimóniak zsarnokával, aki nagy és hatalmas haderejében bízva az egész Peloponnészosz uralmára tört. Így tehát, amikor híre érkezett, hogy betört mantineiai területre, Philopoimén gyorsan ellene vezette hadseregét. A város közelében álltak fel csatára mindketten sok zsoldossal és a saját polgáraikból toborzott haderővel. Mihelyt a harc elkezdődött, Makhanidasz megfutamította zsoldosaival az akhaiaiak első vonalában felállított lándzsásokat és a tarentumiakat, de ahelyett, hogy a harcolókat megtámadta és zárt soraikat szétverte volna, a menekülők után eredt és elhaladt az akhaiaiak zárt rendben felsorakozott phalanxa előtt. Mindjárt a csata kezdetén érte őket ez a nagy kudarc, és már úgy látszott, hogy ügyük odavész, és teljes vereség éri őket, Philopoimén mégis tettette, hogy semmit nem vett észre, és nem tartja a helyzetet veszélyesnek. Látta viszont, hogy az ellenség milyen végzetes hibát követett el, mikor a futók után rohant, mert így elszakadt a phalanxtól, és üres tér támadt az arcvonalon. Nem fordult tehát szembe velük, és nem akadályozta meg őket a futók üldözésében, sőt hagyta, hogy elvonuljanak mellette, hogy így jó nagy hézag keletkezzék, s aztán nyomban rátámadt a spártai hoplitészekre, mert látta, hogy a phalanx fedezetlenül maradt, és oldaltámadást intézett ellenük; a vezér nélkül maradt spártaiak nem is számítottak harcra, mert azt gondolták, hogy győznek és teljes diadalt aratnak, látván, hogy Makhanidasz üldözi az ellenséget. Philopoimén a hoplitészeket nagy öldökléssel megfutamította (mondják, hogy négyezernél többen estek el közülük), majd Makhanidasz ellen fordult, aki zsoldosaival visszatérőben volt az üldözésből; egy széles és mély árok választotta el őket, ennek széléig vágtattak előre két oldalról, szemközt egymással, az egyik, hogy átjusson rajta és elfusson, a másik, hogy megakadályozza benne. Mindez nem olyan volt, mint amikor két vezér vív párharcot egymással, hanem inkább mintha Philopoimén hatalmas vadászként egy védekezésre kényszerített fenevaddal fordult volna szembe. Ekkor a zsarnok lova, ez a nagy erejű, tüzes harci mén, amelynek mindkét oldalát véresre sebezte lovasának sarkantyúja, megpróbált átugrani a szakadékon, de szügyével nekivágódott a meredek partnak, majd minden erejét összeszedte, hogy elülső lábával felkapaszkodjon a szakadékból. Ekkor Szimiasz és Polüainosz, akik mindig Philopoimén oldalán harcoltak és pajzsukkal védték, mindketten odavágtattak és lándzsájukkal célba vették a lovat. Philopoimén azonban előbb érkezett oda és rátámadt Makhanidaszra, s amikor látta, hogy lova eltakarja fejével gazdája testét, kissé oldalt fordította saját lovát, megmarkolta lándzsáját, majd keresztüldöfte és leterítette ellenfelét. Így ábrázolja Philopoimént az a Delphoiban levő bronzszobor, amelyet az akhaiaiak emeltek, megcsodálván hőstettét és hadvezetését.
 
11. Mondják, hogy a nemeai ünnepi játékok[75] megtartásakor, amikor Philopoimén másodízben volt hadvezér (csak nemrégen győzött Mantineiánál, de ekkor pihenőt tartott az ünnepségek miatt), először mutatta be a görögöknek a teljes hadidíszben kivonult phalanxot, és hadmozdulatokat végeztetett vele a megszokott gyorsasággal és elevenséggel. Később a lantversenyek alatt bement a színházba; vele mentek a katonai köpenyekbe, bíborkhitónokba öltözködött ifjú harcosok, valamennyien egykorúak, ifjúságuk virágzó éveiben; nemcsak vezérük iránt fejezték ki mély tiszteletüket, hanem az ifjúi büszkeség is sugárzott róluk, annyi dicső küzdelem után. Amint beléptek, Püladész lantművész éppen Timotheosz Perzsák című költeményét kezdte el:
 
Hellásznak fonom én a szabadság dicskoszorúját.
 
A fényesen csengő ének illett a költemény magasztos tárgyához, s egyszerre csak minden tekintet a színház valamennyi sarkából Philopoimén felé fordult, és ujjongó taps tört ki, mintha csak a görögökben új remény kelne életre, hogy visszaszerzik régi dicsőségüket, és lelkesedésükkel megközelítik apáik ősi szellemét.
 
12. Ütközetekben és veszélyes helyzetekben, amiként a csikók vágyódnak megszokott lovasaik után, s ha más ül a hátukra, megbokrosodnak és megvadulnak, az akhaiai haderő is elveszítette bátorságát más hadvezér alatt, és őt kereste tekintetével, és mihelyt megpillantotta, azonnal felvidult, bátorításától hatalmassá vált, mintha azt érezné, hogy az ellenség a hadvezérek közül egyedül vele nem merészkedik szembeszállni, mert már a nevétől és a hírétől is fél - amint ez tetteikben megnyilvánult. Philipposz, a makedónok királya, abban a hiszemben, hogy az akhaiaiak ismét meghódolnak neki, ha Philopoimént eltéteti láb alól, titokban Argoszba küldött embereket, hogy meggyilkolják, de aljas szándéka kiderült, s emiatt minden görög elítélte és meggyűlölte Philipposzt. A boiótok Megarát ostromolták, és már abban reménykedtek, hogy hamarosan elfoglalják, amikor hirtelen az a hír terjedt el közöttük (bár valótlan volt), hogy Philopoimén az ostromlottak segítségére megy, és már közeledik is; erre otthagyták a várfalakhoz odatámasztott ostromlétráikat, és futva elmenekültek. Midőn Nabisz, a lakedaimóniaknak Makhanidasz után következő zsarnoka hirtelen elfoglalta Messzénét, Philopoimén éppen nem viselt vezéri tisztséget, és nem állt haderő a rendelkezésére. Mivel azonban az akhaiai vezért, Lüszipposzt nem tudta rávenni, hogy segítségére menjen a messzénéieknek, mert Lüszipposz azt mondta, hogy a város úgyis elveszett, hiszen az ellenség már belül van, Philopoimén ment segítségükre, és vitte magával saját polgártársait, akik nem vártak sem törvényjavaslatot, sem népgyűlési határozatot, hanem a természet örök törvénye szerint a legderekabb férfit követték mint vezérüket. Amikor Nabisz meghallotta, hogy Philopoimén már egészen közel van, bár táborát a város belsejében ütötte fel, nem várta be, hanem hadseregével egy másik kapun át lopva és sietve elhagyta a várost, és jó szerencséjének tartotta, hogy elinalhat; Nabisz meg is menekült, és Messzéné visszanyerte szabadságát.