„Yello” változatai közötti eltérés

a
=== Az első stúdióalbumok (Trió korszak) ===
 
Az együttes a Yello név alatt 1980-ban jelentette meg az első nagylemezt, a ''[[Solid Pleasure]]''t, egy eklektikus, sample alapú anyagot, amelyben a latin tánczene elektronikus változatától ''(Downtown Samba)'' a ''Magneto'' [[űrzene]] jellegű (dark?) [[ambient]]jén át a [[New Age]]-es ''Massage'' gregorián [[textúra (zene)|textúráján]] keresztül a ''Rock Stop'' [[újhullám (zene)|újhullámos]] (poszt?)[[posztpunk|punkizáló]] opuszát és a ''Night Flanger'' másnapos szintipopját sem kihagyva egészen a ''Bostich'' [[industrial|indusztriális]] elektro-popjáig sokféle zenei világ találkozott egy-egy dal erejéig (és a felsorolás közel sem teljes: van még [[Mike Oldfield]]re hajazó New Age-es gitárhimnusz ''Blue Green'' néven, [[dadaizmus|dadaista]] zaj-tánczene a ''Stanztrigger''ben, és [[Tangerine Dream]]-féle kései [[berlini iskola|berlini iskolás]] filmzenerészlet a ''Smirak's Train''-ben). A legjellegzetesebb mégis a ''Bimbo'' c. nyitódal, amelyben az erős basszusból álló tánczenei alapot valamely vendégénekes produkciója teszi élőbbé, az ilyen szakaszok közti űrt többé-kevésbé kiszámíthatóan (kvázi refrénként) Dieter Meier pattogós, az ének és a mondókarecitálás közti spektrumon vándorló szövege tölti ki (ezt a honlapjukon egy helyütt „fake rapnak”, azaz álrapnek nevezik); és az egészet számos különféle hangminta (random ordibálás, zenekari effektek, szintetizátor padek stb.) színesítik: ezt a fajta dalkészítést lehet leginkább „Yello popnak” nevezni. (Számos, a Yello által készített későbbi sláger tartozik ebbe a vonulatba: ''I Love You'' (1983); ''Oh Yeah'' és ''Goldrush'' (1987); ''Rubberbandman'' és ''Jungle Bill'' (1991); ''How How'' (1994), ''Limbo'' (2016); ''Waba Duba'' (2020) még a ''Jingle Bells''-feldolgozás is (1996).
 
A Solid Pleasure-nek az angol vagy amerikai slágerlistákon akkoriban kevés nyoma maradt, részlegesen (adott dalok adott közösségekben) viszont szép helyi sikereket ért el - elsősorban a ''Bostich'' c. dal bizonyult kiemelkedő közönségsikernek.<ref name="quietus" /> A három zenész a saját szemével láthatta, hogy különböző klubokban a ''Bostich'' hangjaira táncra perdülnek emberek, illetve egyik barátjuk értesítette őket, hogy New Yorkban az afro-amerikai tánczenei rádiók bizonyos dalokat kiemelt műsoridőben játszanak. Nem volt kérdéses, hogy ezt a munkát folytatni kell.