„Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
{{Osztrák település infobox
| név = Leonding
| helyi név =
| kép = Leonding alte Pfarrkirche hl. Michael Friedhof.jpg
| képaláírás = A Szt. Mihály-plébániatemplom
| címer =
| zászló =
| címerleírás =
| zászlóleírás =
| becenév =
| mottó =
| tartomány =
| kerület =
| rang =
| kerületei =
| alapítás éve =
| alapítás éve forrás =
| polgármester =
| jegyző =
| irányítószám = 4059, 4060, 4020
| körzethívószám = 0732
| rendszám = LL
| testvértelepülései = -
| térkép = -
| népsűrűség =
| népsűrűség forrás =
| tszf = 287
| legmagasabb pont =
| terület = 24,03
| weboldal = www.leonding.at
| wikicommons =
}}
'''Leonding''' [[Ausztria|osztrák]] város [[Felső-Ausztria]] [[Linzvidéki járás]]ában. 2020 januárjában 28 929 lakosa volt.
==Elhelyezkedése==
[[Fájl:Leonding im Bezirk LL.png|170px|bélyegkép|balra|Leonding a Linzvidéki járásban]]
 
Leonding a tartomány Traunviertel régiójában fekszik, a [[Duna]] és a [[Traun (folyó)|Traun]] folyók közötti síkságon, a Linzi-medence peremén, közvetlenül [[Linz]] mellett. Területének 8,7%-a erdő, 59,8% áll mezőgazdasági művelés alatt. Legmagasabb pontja 435 méterrel van a tengerszint fölött. Az önkormányzat 22 városrészt és falut egyesít: Alharting (259 lakos 2020-ban), Buchberg (297), Doppl (3152), Felling (10), Gaumberg (1653), Haag (5368), Hart (5647), Imberg (195), Leonding-Zentrum (4604), Reith (830), Sankt Isidor (970), Untergaumberg (434), Aichberg (122), Berg (1507), Friesenegg (65), Holzheim (262), Zaubertal (804), Bergham (1215), Enzenwinkl (136), Jetzing (6), Rufling (1348) és Staudach (45).
 
A környező önkormányzatok: keletre [[Linz]], délre [[Traun (település)|Traun]], délnyugatra [[Pasching]], nyugatra [[Wilhering]], északra [[Puchenau]].
 
==Története==
A régészeti leletek tanúsága szerint Leonding területe az újkőkor és a bronzkor alatt is lakott volt; sírokat, cserépedényeket, egy kisebb település részleteit tárták fel.
 
Első írásos említése 1013-ból származik "Liutmuntinga" formában. Neve a Liutmunt személynévből ered. A [[Bajor Hercegség]]hez tartozó régió a 12. században Ausztriához került. A Leonding melletti Kürnbergi-erdő az osztrák hercegek és császárok kedvenc vadászterülete volt. Feljegyezték, hogy 1500-ban I. Miksa császár rendezett itt nagy vadászatot, 1686-ban pedig I. Lipót császár és Khevenhüller gróf vadászatához több mint ezer embert mozgósítottak.
 
A nepóleoni háborúk során a települést több alkalommal megszállták; pl. 1800-ban 1500 francia katona követelt szállást és ellátást. A háborús tapasztalatok hatására 1831-ben 27 toronyból álló linzi védelmi rendszer kiépítését kezdték el, amelyből 9 állt leondingi területen. Közülük 4 ma is megtekinthető. 1850-ben megalakult a leondingi önkormányzat és polgármestert választhattak. 1858-ben kiépült a Erzsébet császárné-vasút, de Leondingban csak 1881-ben létesítettek megállót.
 
1898-1905 között a gyerekkorú Adolf Hitler Leondingban élt a családjával, szüleit a városi temetőben temették el (síremlékeiket 2012-ben felszámolták a neonáci megemlékezések miatt). Az 1920-as éveket elkeseredett politikai csatározások jellemezték; bár a választást többször is a szociáldemokraták nyerték, polgármestert a kisebb pártok koalíciója jelölhetett.
 
Az 1934-es osztrák polgárháborúban heves harcok dúltak a szomszédos Linzben és Leondingban a Schutzbund több száz tagja gyűlt össze. Ennek ellenére összecsapásokra nem került sor, de később 37 szociáldemokratát letartóztattak és lemondatták a szociáldemokrata polgármestert. 1938-ban az Anschluss utáni napon Hitler meglátogatta Leondingot, ahol felkereste szülei sírját. Ezt követően a főteret róla nevezték el. Tervezték, hogy egy közigazgatási reform keretében létrehozzák Nagy-Linzet, amelybe beolvasztják Leondingot, de a megvalósítást a háború utánra halasztották. A második világháborúban a szövetségesek 22-szer bombázták a várost és mintegy 700 bombát dobtak rá. 1945. május 5-én, három nappal a fegyverletétel előtt még mindig harcok dúltak a településen, a német tüzérség megállította az előretörő amerikai tankokat.
 
A háború után feloldották az egész településre kiterjesztett építési tilalmat (eredeti állapotában megőrzött Hitler-zarándokhelyet akartak létesíteni). A keleti menekültek elárasztották a települést, népessége 1957-re harmadával megnőtt. A későbbiekben Leonding rendszeresen szerepelt Linz fejlesztési terveiben, de befektetésekre nem került sor. Az 1960-as évektől számos linzi lakos kiköltözött az olcsó Leondingba, majd a munkaerőt követve cégeket, üzemeket is alapítottak. 1975-ben Leondingot városi rangra emelték. Az 1970-es években tervek születtek egy új 20-30 ezer főre méretezett lakónegyed létesítéséről, de a fejletlen infrastruktúra és az 1985-ben beütött gazdasági válság miatt félbehagyták az építkezést. A két elkészült, de leromlott állapotú magasházat 2003-ban robbantották fel. Az 1990-es években a túlzsúfolt Linz mintegy 20 ezer lakosa költözött ki az agglomerációba, többek között Leondingba. A város népessége azóta is lendületesen gyarapodik, 1951 óta több mint négyszeresére nőtt.
 
==Lakosság==
A leondingi önkormányzat területén 2020 januárjában 28 929 fő élt. A lakosságszám 1869 óta gyarapodó tendenciát mutat. 2018-ban az ittlakók 85,9%-a volt osztrák állampolgár; a külföldiek közül 1,9% a régi (2004 előtti), 5,6% az új EU-tagállamokból érkezett. 4% a volt Jugoszlávia (Szlovénia és Horvátország nélkül) vagy Törökország, 2,7% egyéb országok polgára volt. 2001-ben a lakosok 68,6%-a római katolikusnak, 5,7% evangélikusnak, 1,8% ortodoxnak, 3,8% mohamedánnak, 16% pedig felekezeten kívülinek vallotta magát. Ugyanekkor 109 magyar élt a városban; a legnagyobb nemzetiségi csoportokat a német (89,7%) mellett a horvátok (2,4%), a szerbek (1,8%) és a törökök (1,5%) alkották.
 
A népesség változása:
{{népességdiagram}}
 
==Látnivalók==
*a linzi erődrendszer tornyai
 
==Testvértelepülések==
*{{zászló|német}} [[Bogen]] ([[Németország]])
 
==Források==
{{jegyzetek}}
*[https://www.wilhering.at A település honlapja]
*[https://www.statistik.at/blickgem/gemDetail.do?gemnr=41022&gemnam=Wilhering 41022 - Wilhering] ''Statistik Austria''
{{fordítás|de|Leonding|oldid=203684881}}
 
{{osztrák járás települései}}
{{Nemzetközi katalógusok}}
{{portál|földrajz}}
 
[[xKategória:Felső-Ausztria települései]]
 
 
 
 
 
 
 
 
 
{{Személy infobox
|típus=
I. e. 207-ben a spártaiak, akiket a gyerekkorú Pelopsz helyett uralkodó Makhanidasz vezetett, betörtek Mantineia területére. Az Akháj Szövetség a segítségükre sietett és a város mellett összecsaptak a spártaiakkal. Makhanidasz az első rohammal megfutamította a vele szemben állókat és az üldözésükre indult, de eközben elszakadt serege többi részétől. Philopoimán az ellenség arcvonalában keletkezett rést kihasználva szétszórta a maradék spártaiakat, akik már azt hitték, hogy győztek és állítólag több mint négyezret megölt közülük. Ezt követően a visszatérő Makhanidasz ellen fordult. A spártai türannosz egy széles árkon próbált átugratni a lovával, de az a szügyével a szemközti partnak csapódott. Philopoimén ért oda először és lováról lándzsájával átszúrta a kiszolgáltatott helyzetbe került Makhanidaszt.
 
Hírneve akkora volt, hogy amikor a boiótok megostromolták Megarát, elég volt annak (megalapozatlan) híre, hogy Philopoimén közeledik, máris visszavonultak. Amikor i.e. 201-ben az újabb spártai türannosz, Nabisz elfoglalta Messzénét, az Akháj Szövetség akkori sztratégosza, Lüszipposz nem volt hajlandó a segítségükre sietni. Philopoimén ekkor önhatalmúlag, népgyűlési határozat nélkül elindult és az akhájok lelkesen követték. Nabisz a közeledtére sietve elhagyta a már megszállt Messzénét. Ezt követően Philopoimént i.e. 201-199 között a szövetség fővezérének választották. V. Philipposz makedón király megpróbálta meggyilkoltatni, hogy utána uralma alá hajtsa Akhaiát, de nem járt sikerrel.
12. Ütközetekben és veszélyes helyzetekben, amiként a csikók vágyódnak megszokott lovasaik után, s ha más ül a hátukra, megbokrosodnak és megvadulnak, az akhaiai haderő is elveszítette bátorságát más hadvezér alatt, és őt kereste tekintetével, és mihelyt megpillantotta, azonnal felvidult, bátorításától hatalmassá vált, mintha azt érezné, hogy az ellenség a hadvezérek közül egyedül vele nem merészkedik szembeszállni, mert már a nevétől és a hírétől is fél - amint ez tetteikben megnyilvánult. Philipposz, a makedónok királya, abban a hiszemben, hogy az akhaiaiak ismét meghódolnak neki, ha Philopoimént eltéteti láb alól, titokban Argoszba küldött embereket, hogy meggyilkolják, de aljas szándéka kiderült, s emiatt minden görög elítélte és meggyűlölte Philipposzt. A boiótok Megarát ostromolták, és már abban reménykedtek, hogy hamarosan elfoglalják, amikor hirtelen az a hír terjedt el közöttük (bár valótlan volt), hogy Philopoimén az ostromlottak segítségére megy, és már közeledik is; erre otthagyták a várfalakhoz odatámasztott ostromlétráikat, és futva elmenekültek. Midőn Nabisz, a lakedaimóniaknak Makhanidasz után következő zsarnoka hirtelen elfoglalta Messzénét, Philopoimén éppen nem viselt vezéri tisztséget, és nem állt haderő a rendelkezésére. Mivel azonban az akhaiai vezért, Lüszipposzt nem tudta rávenni, hogy segítségére menjen a messzénéieknek, mert Lüszipposz azt mondta, hogy a város úgyis elveszett, hiszen az ellenség már belül van, Philopoimén ment segítségükre, és vitte magával saját polgártársait, akik nem vártak sem törvényjavaslatot, sem népgyűlési határozatot, hanem a természet örök törvénye szerint a legderekabb férfit követték mint vezérüket. Amikor Nabisz meghallotta, hogy Philopoimén már egészen közel van, bár táborát a város belsejében ütötte fel, nem várta be, hanem hadseregével egy másik kapun át lopva és sietve elhagyta a várost, és jó szerencséjének tartotta, hogy elinalhat; Nabisz meg is menekült, és Messzéné visszanyerte szabadságát.
 
13. Ezekkel a tetteivel Philopoimén becsületet szerzett magának, de amikor a gortüniak kérésére Krétába ment, akiknek hadvezérre volt szükségük háborújukhoz, azt kezdték beszélni róla, hogy azért távozott el, amikor hazája hadban állt Nabisszal, mert el akarta kerülni a harcot, vagy legalábbis alkalmatlan időben keresett magának dicsőséget másoknál. A megalopolisziak ugyanis abban az időben nehéz helyzetbe kerültek a háború miatt. Bezárva éltek falaik mögött, és az utcákat vetették be gabonával, mert városuk határát az ellenség körös-körül elpusztította, és valósággal kapuik alatt táborozott. Philopoimén azonban ez alatt az egész idő alatt a tengeren túl a krétaiak háborúját vezette mint hadvezérük, s ezzel rászolgált ellenségeinek arra a vádjára, hogy megszökött az otthoni háború elől. Voltak azonban olyanok is, akik azt mondták, hogy mivel az akhaiaiak más vezéreket választottak, és Philopoimén nem kapott vezéri tisztet, csupán szabad idejét használta fel a vezérkedésre, mikor a gortüniak erre megkérték. Philopoimén ugyanis képtelen volt elviselni a tétlenkedést, s hadvezéri tudását és katonai képességeit mint valami kincset, szüntelenül gyakorolni és használni akarta. Ez kitűnt abból is, amit egyszer Ptolemaiosz királyról mondott. Többen dicsérték ugyanis Ptolemaioszt, hogy mindennap hadgyakorlatokkal edzi hadseregét, és fáradságot nem kímélve végez fegyvergyakorlatokat saját maga is. "Ki csodálhat egy királyt - mondta Philopoimén -, hogy az ő korában csak gyakorolja magát, de soha nem áll ki!"
 
A megalopolisziak megnehezteltek rá, árulónak tartották, és arra készültek, hogy száműzik; az akhaiaiak azonban ebben meggátolták őket, és elküldték Megalopoliszba a szövetség hadvezérét, Arisztainoszt, aki politikailag ellentétben állt ugyan Philopoiménnal, de nem engedte meg, hogy elmarasztaló ítéletet hozzanak ellene. Mivel polgártársai ilyen rosszul bántak vele, Philopoimén elpártolásra bírt több környező falvat, és kitanította őket, mondják azt, hogy kezdettől fogva soha nem fizettek adót a megalopolisziaknak, és nem voltak tőlük függő viszonyban; mikor aztán ezek így beszéltek, nyíltan melléjük állt a vitában, és lázadást szított saját városa ellen az akhaiaiak tanácsában. Ezek a dolgok azonban később történtek.
 
Amikor Krétában a gortüniak oldalán harcolt, nem a peloponnészoszi vagy arkadiai hadvezérek egyenes és becsületes módjára viselt háborút, hanem elsajátította a krétai szokásokat, és felhasználta az ottani ellenség ellen saját mesterkedéseiket, az alattomos cselvetéseket és lesállásokat, s hamarosan megmutatta nekik, hogy értelmetlen és hiábavaló cselszövényeik mennyire gyerekesek, ellentétben az igazi haditapasztalatokkal.
 
14. Krétában csodálattal vették körül, és fényes hírnévvel övezve tért vissza a Peloponnészoszra. Azt a helyzetet találta, hogy Titus Flamininus leverte Philipposzt, Nabisz ellen pedig az akhaiaiak és a rómaiak viseltek háborút. Nyomban vezérré választották Nabisz ellen. Ekkor kockázatos tengeri csatára vállalkozott, de úgy látszik, Philopoiménnal is ugyanaz a baj történt, mint Epameinóndasszal: a tengeren ugyanis sokkal rosszabbul küzdött, mint erénye és híre után várni lehetett. Csakhogy, mint némelyek mondják, Epameinóndasz attól tartott, hogy ha polgártársai megízlelik a tengeri hajózás hasznát, Platón kifejezését használva, "helytálló hoplitészekből"[76] észrevétlenül rossz tengerészekké válnak, és ezért dolgavégezetlenül távozott Ázsiából és a szigetekről, Philopoimén ellenben azzal hitegette magát, hogy a szárazföldi hadviselésben szerzett ismeretei elegendők lesznek rá, hogy sikeresen harcoljon a tengeren is, de felismerte, hogy az erénynek milyen jelentős része a gyakorlat, és milyen nagy szerepe van mindenben a megszokásnak. Mert tapasztalatlansága folytán nemcsak a tengeri ütközetben szenvedett vereséget, hanem amikor egy régi, de híres hajót, amely negyven éve nem volt szolgálatban, felszerelt legénységgel, a hajó eresztékei átbocsátották a vizet, és a legénység élete komoly veszélyben forgott.
 
I. e. 199-ben a gortüniak kérésére visszatért Krétára, hogy ismét zsoldosvezérként segítse háborújukat. Hat éven át volt távol ezalatt Nabisz ostrom alatt tartotta Megalopoliszt (a város meg is neheztelt Philopoiménre, mert távol hadakozik az otthoni vész esetén) és lezajlott a második római-makedón háború. Nabisz eleinte Philipposz oldalára állt és cserébe megkapta Argoszt, majd ezután átállt a rómaikhoz, remélve hogy megtarthatja szerzeményét. A békekötés után azonban a római Titus Quinctius Flamininus zsarnoksággal vádolta Nabiszt és elvette tőle legfőbb kikötőjét, Gütheiont.
Philopoimén rájött, hogy az ellenség megveti őt, mert azt hiszi, hogy kerüli a tengeri összecsapást; elbizakodottságukban ellenfelei ostrom alá vették Gütheiont. Philopoimén erre nyomban ellenük indult hajóival. De azokat a győzelem vigyázatlanná tette, és nem várták őt. Philopoimén éjszaka partra szállt hadseregével, és támadást intézett ellenük, felgyújtatta sátraikat, a tábor leégett, és sokukat megölte. Néhány nappal később nehezen járható terepen vonult, amikor hirtelen előbukkant Nabisz, és nagy rémületet keltett az akhaiaiak sorai között, akik attól féltek, hogy nem tudnak elmenekülni a veszélyes vidékről, amely különben is az ellenség kezében volt. Philopoimén ekkor megállt egy pillanatra, tekintetével felmérte a terepet, és megmutatta nekik, hogy a hadi mesterség legmagasabb fokát a jó hadvezetés jelenti, mert csak egyetlen kis mozdulatot hajtatott végre a phalanxszal, amelyet a körülményekhez alkalmazkodva megváltoztatott, és máris könnyen és zavartalanul kimenekült nehéz helyzetéből, rátört az ellenségre, és keményen megverte. Amikor látta, hogy az ellenség nem a város irányába menekül, hanem szétszóródik a vidéken, amelyet körös-körül erdő szegélyezett, és vízmosások és szakadékok miatt lovasharcra alkalmatlan volt, abbahagyta az üldözést, és még világos nappal tábort ütött. Mivel azt gyanította, hogy az ellenséges katonák, miután megfutottak, az éjszaka beálltával egyesével-kettesével fognak a város felé lopózkodni, lesbe állított egy kardokkal felfegyverzett erős akhaiai csapatot a város körüli vízmosások és halmok között. Így pusztult el Nabisz hadseregének legnagyobb része, mert nem zárt sorokban hajtotta végre a visszavonulást, hanem ki-ki úgy futott, ahogy tudott. Az ellenség úgy fogdosta össze őket a város körül, mint a madarakat.
 
I. e. 193-ban visszatért a Peloponnészoszra és azonnal ismét a szövetség sztratégoszává választották. A háború ismét a spártaiak ellen folyt, akik megpróbálták visszaszerezni elvesztett területeiket. Az akhájok Rómát kérték fel segítségül, de nem várták meg, hogy azok erői megérkezzenek, hanem tengeren támadtak a spártaiakra és - részben Philopoimén tengeri tapasztalansága miatt - vereséget szenvedtek. Nabisz ezt követően ostrom alá vette Gütheiont, abban bízva, hogy az akhájok nem kockáztatnak meg újabb tengeri csatát. Philipoimén azonban éjszaka partra szállt és meglepetésszerűen rátámadott a spártai táborra, majd visszavonult. Néhány nappal később Nabisz lepte meg őket, amikor nehezen járható vidéken vonultak, de ennek ellenére győzelmet arattak a spártaiakon, akik gyakorlatilag elvesztették a hadseregüket.
15. Ezek miatt a tettei miatt a görögök Philopoimént elhalmozták a színházakban szeretetük és tiszteletük kinyilvánításával, amin a becsvágyó Titus Flamininus titokban meg is sértődött; mert mint római consul saját magát sokkal méltóbbnak tartotta az akhaiaiak csodálatára egy egyszerű arkadiainál, s meg volt győződve róla, hogy az ő jótettei messzire felülmúlták Philopoiménéit, hiszen egyetlen kiáltványával felszabadította Hellaszt Philipposz és a makedónok igája alól.
 
I. e. 192-ben az aitóliabeliek hitszegő módon meggyilkolták Nabiszt és megpróbálták elfoglalni Spártát, de annak lakói kiűzték őket. Philopoimén kihasználta legfőbb ellenségének kiszolgáltatott helyzetét, megtámadta a várost és részben erőszakkal, részben rábeszéléssel rávette őket, hogy csatlakozzanak az Akháj Szövetséghez. A spártaiak a Nabisz házának és birtokának elárverezéséből befolyt százhúsz talentumot Philopoiménnek akarták ajándékozni, ő azonban visszautasította a jelentős összeget, mondván hogy ne barátaikat, hanem ellenségeiket vesztegessék meg vele.
Ezután Titus Flamininus békét kötött Nabisszal, akit azonban az aitólok álnok módra meggyilkoltattak. Spártában emiatt zavargások törtek ki, Philopoimén pedig megragadta a jó alkalmat, hadseregével megtámadta a várost, és részben erőszakkal, részben rábeszéléssel keresztülvitte, hogy Spárta belépett az akhaiai szövetségbe. Emiatt az akhaiaiak nagy csodálatban részesítették, hogy ilyen nagy tekintélyű és hatalmas várost szerzett meg a szövetség tagjául; mert valóban nem kis dolog volt, hogy Spárta Akhaiának egy része lett. De Philopoimén megnyerte magának a legkiválóbb spártaiakat is, akik úgy tekintettek rá, mint szabadságuk védelmezőjére. Ezért amikor Nabisz házát és birtokát elárverezték, elhatározták, hogy az ebből befolyt százhúsz talentumot Philopoiménnak ajándékozzák, és emiatt követséget is küldtek hozzá. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Philopoimén nemcsak látszatra, hanem a valóságban is a legkiválóbb férfiú. A spártaiak közül senki nem volt hajlandó ilyen férfiúval az ajándékozásról tárgyalni; mindnyájan féltek és vonakodtak ettől a feladattól, úgyhogy az ügyet rábízták vendégbarátjára, Timolaoszra. Timolaosz valóban el is ment Megalopoliszba, és Philopoimén házában szállt meg vendégségben. De amikor megismerte fennkölt társalgási modorát, életmódjának egyszerűségét, megközelíthetetlen és pénzzel hozzáférhetetlen jellemét, hallgatott az ajándékról, és kitalált valami más ürügyet utazására vonatkozóan, majd távozott. Amikor másodszor is elküldték, ugyanez történt. Végre harmadik útja alkalmával nagy nehezen feltárta előtte a város szándékát. Philopoimén örömmel hallgatta, miről van szó, személyesen ment el Lakedaimónba, és azt tanácsolta a spártaiaknak, hogy ne barátaikat és ne becsületes embereket vesztegessenek meg, akiknek erényét ingyen élvezhetik, hanem a gonoszokat és az olyanokat, akik a népgyűléseken viszályokba keverik az államot; ezeket vásárolják meg és vesztegessék meg, hogy a szájukat betömjék, és kevesebb bosszúságot okozzanak polgártársaiknak; jobb dolog ugyanis, ha ellenségeiket fosztják meg attól, hogy nyíltan beszéljenek, mint ha barátaikat. Ilyen nemes gondolkodású volt pénz dolgában.
 
16. Midőn Diophanész, az akhaiai szövetség vezére értesült róla, hogy a lakedaimóniak ismét lázonganak, elhatározta, hogy megfenyíti őket. Erre azok háborúba kezdtek, és romlásba döntötték a Peloponnészoszt. Philopoimén ekkor megkísérelte, hogy lecsendesítse Diophanész haragját és kiengesztelje, s figyelmeztette arra a körülményre, hogy amikor Antiokhosz király és a rómaiak olyan nagy hadsereggel fenyegetik Görögországot, a szövetség vezérének velük kell törődnie, és nem szabad belső viszályokat támasztania, hanem ha a lakedaimóniak hibát követtek is el, úgy kell tenni, mintha nem is látták, nem is hallották volna. Diophanész azonban nem hallgatott Philopoimén tanácsára, hanem Titus Flamininusszal együtt betört spártai területre, és egyenesen a város ellen vonult. Philopoimén emiatt méltatlankodott, és olyan tettre vállalkozott, amely nem felelt meg ugyan a törvények és az igazság kívánalmainak, de nagy és merész elhatározásra vallott. Magánszemélyként elment Lakedaimónba, elzárta az utat az akhaiaiak vezére és a rómaiak consula elől, lecsendesítette a városban a zavarokat, és a spártaiakat visszavezette az akhaiai szövetségbe, amelynek korábban is tagjai voltak.