„Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
'''Philopoimén''' ([[Ógörög nyelv|ógörögül]] Φιλοποίμην; kb. [[i. e. 253] – [[i. e. 183]]), görög államférfi és hadvezér.
 
==Ifjúsága==
Philopoimén i. e. 253 körül született az arkadiai Megalopoliszban. Apja Kraugisz volt (Plutarkhosz szerint "minden tekintetben nevezetes ember"), aki azonban korán meghalt és Philopoimén nevelését befogadott barátja, a Mantineiából száműzött Kleandrosz folytatta. Mikor eléggé idős lett, nevelését két filozófus fejezte be, Ekdémosz és Megalophanész, akik inkább politikai és államügyekkel foglalkoztak. Korábban részt vettek Megalopolisz és Sziküón zsarnokainak elűzésében, valamint Kürénében a helybeliek kérésére helyreállították a törvények uralmát.
 
Felserdülve honfitársaival együtt gyakran részt vett a spártai területek elleni zsákmányszerző portyákon, de amikor nem volt hadiállapot, vadászattal vagy földműveléssel edzette a testét. Földbirtoka volt, de napszámosaihoz hasonlóan szalmazsákon aludt, hogy hozzászokjon a katonaélet lemondásaihoz. A hadi vállalkozásokon szerzett pénzt lovakra, fegyverekre és a hadifoglyok váltságdíjának kifizetésére fordította. Gyakran olvasta a filozófusok műveit, de csak azokat, amelyeket az erényesnek és hasznosnak tartott; úgy vélte az olvasmányoknak tettekre kell buzdítaniuk. A háborút tartotta a legváltozatosabb térnek az erény gyakorlására és lenézte, tétlennek tartotta azokat aki a hadi tevékenységeket nem gyakorolta.
 
==Első harcai Spárta ellen==
I. e. 223-ban, amikor Philopoimén harminc éves volt, Kleomenész spártai király váratlan éjszakai támadással elfoglalta Megalopoliszt. Philopoimén a védekezők segítségére sietett, vakmerően küzdött, de a spártaiak erősebbek voltak és kiszorították őket a városból; eközben elvesztette lovát és megsebesült. A megalopolisziak Messzénébe menekültek, ahol utolérte őket Kleomenész küldötte és visszahívta őket a városba. Philopoimén lebeszélte polgártársait a visszatérésről, mondván, hogy a spártaiaknak csak alattvalókra van szükségük, az üres várossal nem tudnak mit kezdeni. Kleomenész ezt követően kirabolta és feldúlta Megalopoliszt, majd zsákmányával hazavonult.
 
A következő évben III. Antigonosz makedón király akháj, boiótiai, thesszáliai és akarnaniai szövetségeseivel Spárta ellen vonult és elfoglalta tőlük Argoszt és Mantineiát. Kleomenész azonban Szellasziánál elfoglalta a Lakóniába vezető hegyszorosokat. Philopoimén a makedónok szövetségeseként a lovassághoz volt beosztva, az illírek mellett. Az illírek nem várva a parancsra, rávetették magukat a spártaiakra és elszakadtak a lovasságtól. Eukleidasz, Kleomenész fivére ezt látva hátbatámadta az illíreket mozgákony könnyűgyalogosaival és szétzilálta őket. Philopoimén kérte a lovasparancsnokot, hogy támadják meg a spártai könnyűfegyverzetűeket, de mivel nem kaptak parancsot a királytól, azok elutasították. Így aztán maga gyűjtötte össze polgártársait, és támadásra vezette őket, megfutamítva a spártaiakat. Eközben egy dárdával eltalálták, a fegyver mindkét combját átütötte. A társai nem mertek hozzányúlni a sebéhez, ezért maga törte el a dárdanyelet és kihúzatta a lábából, majd karddal rontott az ellenségre. A győztes csata után Antigonosz azt mondta róla, hogy "az a fiatalember nagy vezérre valló haditettet hajtott végre." A király vezérséget és magas fizetést ajánlott fel neki, de elhárította a megtiszteltetést, mert tartott tőle, hogy nem tűri majd ha parancsolnak neki.
 
==Az Akháj Szövetség vezetőjeként==
I.e. 221-től tíz éven át Krétán volt zsoldos és nagy hírnévre tett szert. Amikor i. e. 210-ben visszatért Görögországba, felajánlották neki az Akháj Szövetség lovassági főparancsonki tisztségét. Csapatait azonban gyatra állapotban találta, a lovak másodrendűek voltak, a gazdag lovagok pedig kivonták magukat a hadjáratok alól vagy másokat küldtek maguk helyett. Elődje elnézte a hiányosságokat, mert Akhaiában a lovagok kezében volt a hatalom; Philopoimén azonban nem riadt meg attól, hogy ellenségeket szerez, energikusan vetette magát a fegyvernem átszervezésébe. Akit kellett dicsért, másokat megbüntetett, katonai gyakorlatokat, harci játékokat szervezett. Rövid időn belül begyakoroltatta katonáival az egységes csapatmozdulatokat, lendületet és lelkesedést oltott beléjük. Még ugyanebben az évben az első római-makedón háborúval kapcsolatos összecsapások során csatát vívtak a Larisszosz folyó mellett az aitóliaiak és élisziek ellen. Az éliszi lovasság vezére, Damophantosz párbajra hívta ki Philopoimént, aki ledöfte őt és így nagy hírnévre tett szert.
 
 
Hírneve akkora volt, hogy amikor a boiótok megostromolták Megarát, elég volt annak (megalapozatlan) híre, hogy Philopoimén közeledik, máris visszavonultak. Amikor i.e. 201-ben az újabb spártai türannosz, Nabisz elfoglalta Messzénét, az Akháj Szövetség akkori sztratégosza, Lüszipposz nem volt hajlandó a segítségükre sietni. Philopoimén ekkor önhatalmúlag, népgyűlési határozat nélkül elindult és az akhájok lelkesen követték. Nabisz a közeledtére sietve elhagyta a már megszállt Messzénét. Ezt követően Philopoimént i.e. 201-199 között a szövetség fővezérének választották. V. Philipposz makedón király megpróbálta meggyilkoltatni, hogy utána uralma alá hajtsa Akhaiát, de nem járt sikerrel.
==Visszatérése Krétára==
 
I. e. 199-ben a gortüniak kérésére visszatért Krétára, hogy ismét zsoldosvezérként segítse háborújukat. Hat éven át volt távol ezalatt Nabisz ostrom alatt tartotta Megalopoliszt (a város meg is neheztelt Philopoiménre, mert távol hadakozik az otthoni vész esetén) és lezajlott a második római-makedón háború. Nabisz eleinte Philipposz oldalára állt és cserébe megkapta Argoszt, majd ezután átállt a rómaikhoz, remélve hogy megtarthatja szerzeményét. A békekötés után azonban a római Titus Quinctius Flamininus zsarnoksággal vádolta Nabiszt és elvette tőle legfőbb kikötőjét, Gütheiont.
 
I. e. 192-ben az aitóliabeliek hitszegő módon meggyilkolták Nabiszt és megpróbálták elfoglalni Spártát, de annak lakói kiűzték őket. Philopoimén kihasználta legfőbb ellenségének kiszolgáltatott helyzetét, megtámadta a várost és részben erőszakkal, részben rábeszéléssel rávette őket, hogy csatlakozzanak az Akháj Szövetséghez. A spártaiak a Nabisz házának és birtokának elárverezéséből befolyt százhúsz talentumot Philopoiménnek akarták ajándékozni, ő azonban visszautasította a jelentős összeget, mondván hogy ne barátaikat, hanem ellenségeiket vesztegessék meg vele.
 
Ezt követően a spártaiak fellázadtak az Akháj Szövetség ellen. Diophanész, a szövetség akkori sztratégosza fegyverrel akart letörni az elégedetlenkedést. Philopoimén előbb Diphanészt próbálta lebeszélni az erőszakról, majd amikor nem járt sikerrel magánszemélyként ment el Lakedaimónba, figyelmeztette a spártaiakat és elzárva a betörő akháj sereg útját sikerült elkerülnie a vérontást és visszavezette Spártát a szövetségbe. I. e. 188-ban azonban konfliktusba került a spártai vezetéssel. Philopoimén csak azokat a korábbi spártai száműzötteket akarta visszaengedni a városba, akik támogatták az akháj orientációt. Ezekkel a száműzöttekkel együtt fegyveresen betört spártai területre, elfoglalta a várost és leromboltatta a Nabisz által emeltetett városfalat. A politikáját ellenzők közül 80-at (mások szerint 350-et) kivégeztetett, a Spárta által ellenőrzött terület egy részét elcsatolta Megalopolisz javára, azokat akik a zsarnokoktól kaptak polgárjogot áttelepítette Akhaiába (és amikor nem engedelmeskedtek az utasításnak eladta őket rabszolgának) és eltörölve a régi spártai törvényeket az akháj törvényeket és intézményeket vezette be. Philopoimén látta, hogy a rómaiak befolyása egyre erősebb lesz Görögországban és igyekezett felszólalni a túlzottan Róma-barát politika ellen.
16. Midőn Diophanész, az akhaiai szövetség vezére értesült róla, hogy a lakedaimóniak ismét lázonganak, elhatározta, hogy megfenyíti őket. Erre azok háborúba kezdtek, és romlásba döntötték a Peloponnészoszt. Philopoimén ekkor megkísérelte, hogy lecsendesítse Diophanész haragját és kiengesztelje, s figyelmeztette arra a körülményre, hogy amikor Antiokhosz király és a rómaiak olyan nagy hadsereggel fenyegetik Görögországot, a szövetség vezérének velük kell törődnie, és nem szabad belső viszályokat támasztania, hanem ha a lakedaimóniak hibát követtek is el, úgy kell tenni, mintha nem is látták, nem is hallották volna. Diophanész azonban nem hallgatott Philopoimén tanácsára, hanem Titus Flamininusszal együtt betört spártai területre, és egyenesen a város ellen vonult. Philopoimén emiatt méltatlankodott, és olyan tettre vállalkozott, amely nem felelt meg ugyan a törvények és az igazság kívánalmainak, de nagy és merész elhatározásra vallott. Magánszemélyként elment Lakedaimónba, elzárta az utat az akhaiaiak vezére és a rómaiak consula elől, lecsendesítette a városban a zavarokat, és a spártaiakat visszavezette az akhaiai szövetségbe, amelynek korábban is tagjai voltak.
===Halála==
I. e. 183-ban, hetven éves korában nyolcadszor is megválasztották az Akháj Szövetség fővezérévé. Egyik ellensége, Deinokratész rábeszélte a messzénéieket, hogy lázadjanak fel a szövetség ellen. Philopoimén lovascsapatával Messzénébe indult és útközben találkozott Deinokratész seregével, amelyet megfutamított. Ekkor azonban azok erősítést kaptak és Philopoimén inkább visszavonult, személyesen vállalva a hátvéd szerepét. Lova azonban megbotlott, a földre dobta, ő pedig elvesztette az eszméletét és elfogták. Messzénében egy gabonatárolóba zárták, amelynek egyetlen felső kijáratát egy nagy kővel zárták el.
 
A messzénéiek Deinokratész nyomására úgy döntöttek, hogy nem engedik el élve. Hogy megkíméljék a kivégzés szégyenétől, egy szolgát küldtek hozzá méreggel. Philopoimén megkérdezte tőle, hogy társainak sikerült-e visszavonulniuk, és amikor a szolga megmondta neki, hogy többségük megmenekült, bólintott és kiitta méregpoharat.
Később azonban Philopoimén, amikor ismét a szövetség hadvezére lett, valami ok miatt megharagudott a lakedaimóniakra, a száműzötteket visszavitte a városba, és kivégeztetett nyolcvan spártait. (Ezt mondja Polübiosz, de Arisztokratész szerint háromszázötvenet.) A városfalakat leromboltatta, jókora területet elszakított Spártától, és Megalopoliszhoz csatolta; mindazokat, akik a zsarnokoktól kaptak spártai polgárjogot, háromezer kivételével áttelepítette Akhaiába. Ezek nem engedelmeskedtek és nem akarták elhagyni Lakedaimónt, ezért eladatta őket rabszolgáknak, majd mintegy gúnyolódva, a kapott pénzen Megalopoliszban fedett oszlopcsarnokot építtetett. Hogy pedig bosszúját kitöltse rajtuk, és betetőzze méltatlan szenvedésüket, állami intézményeikkel is igen kegyetlenül és törvénytelenül járt el. Megszüntette és megsemmisítette ugyanis a Lükurgosztól alapított nevelési intézményt, az agógét, és arra kényszerítette a spártaiakat, hogy a gyermekeket és az ifjakat ősi nevelési rendszerük elhagyásával az akhaiaiak módjára neveljék, mert véleménye szerint Lükurgosz törvényei szerint élve soha nem adják fel büszke öntudatukat.
 
Az akhájok felháborodva fogadták a halálhírét, feldúlták Messzéné környékét, míg a város meg nem adta magát. Deinokratész öngyilkos lett, a polgárok közül azokat, akik halálra ítélték Philopoimént, kivégezték. A holttestet elégették, hamvait egy urnában díszmenetben vitték Megalopoliszba; az urnát Polübiosz, a későbbi történetíró vitte.. A sírjánál agyonkövezték a messzénéi hadifoglyokat.
Akkori súlyos szerencsétlenségükben a spártaiak eltűrték, hogy Philopoimén széttépje az állam izmait, s alázatosak és engedékenyek lettek, később azonban a rómaiak megengedték nekik, hogy elvessék az akhaiai alkotmányt. Visszakapták és helyreállították ősi intézményeiket, már amennyire ez annyi szerencsétlenség után lehetséges volt.
 
17. Amikor a rómaiak Antiokhosszal Görögországban háborúskodtak, Philopoimén nem viselt vezéri tisztet. Látva, hogy Antiokhosz Khalkiszban vesztegel, és házasodással meg fiatal lányokkal folytatott szeretkezéssel tölti idejét, ami semmiképpen sem illett korához, a szíriai csapatok pedig teljes rendetlenségben, vezér nélkül járják szerte a városokat, és fényűző módra élnek, bosszankodott, hogy nem lehet az akhaiaiak vezére, és kijelentette, irigyli a győzelmet a rómaiaktól. "Lennék csak én a vezér - így szólt -, a kocsmákban vágnám halomra valamennyiüket!" A rómaiak azonban, miután legyőzték Antiokhoszt, mind nagyobb figyelmet szenteltek a görög államok ügyeinek, behálózták hatalmukkal az akhaiaiakat, amiben a népvezérek is kezükre jártak, és hatalmuk, mintha csak az égiek is segítették volna őket, minden tekintetben megnövekedett, és feltartóztathatatlanul közeledett az a vég, ahova a sors ragadta őket. Philopoimén ekkor, mint a jó kormányos a hullámok elleni küzdelemben, bizonyos alkalmakkor kénytelen volt engedni és meghátrálni, legtöbb esetben azonban ellenállt és arra törekedett, hogy megnyerje a szabadság ügyének azokat, akiknek a legtöbb szavuk volt, és akik a legtöbbet tehették.
 
A megalopoliszi Arisztainosznak volt a legnagyobb hatalma az akhaiaiak között, de mindig kiszolgálta a rómaiakat, és azt vallotta, hogy nem szabad ellenkezni velük, sem felingerelni őket. Egy alkalommal, amikor Philopoimén szótlanul hallgatta beszédét a tanácsban, de szavait mind nehezebben viselte el, a végén haragosan rákiáltott: "Ember, miért sietteted annyira, hogy meglásd Hellasz végzetének beteljesedését?" Miután Manius consul legyőzte Antiokhoszt, azt kérte az akhaiaiaktól, hogy engedjék meg a spártai száműzöttek hazatérését, és Maniusszal egyetértve Titus Flamininus is közbenjárt náluk a száműzöttek érdekében. Philopoimén megakadályozta a kérés teljesítését, nem azért, mintha ellenséges érzülettel viseltetett volna a száműzöttekkel, hanem mert azt akarta, hogy ezt a kegyet ők és az akhaiaiak gyakorolják velük, s ne Titus Flamininus és a rómaiak; majd mikor a következő esztendőben vezér lett, visszatelepítette a száműzötteket. Így küzdött és harcolt nemes lendülettel az önkény ellen.
 
18. Hetvenéves volt már, amikor nyolcadszor választották meg az akhaiaiak vezérévé, és azt remélte, hogy nemcsak vezérkedésének évét tölti el háború nélkül, hanem a viszonyok megengedik majd azt is, hogy élete hátralevő részét is nyugalomban töltse el. Mert amiként a betegségek is láthatólag alábbhagynak a test erejének hanyatlásával, a görög államok hatalmának hanyatlásával megszűnt a viszálykodás is. De a végzet haragja, mint jól futó atlétát, élete végcéljánál sújtotta halálra. Mondják, hogy valamilyen tanácskozáson, mikor a jelenlevők magasztaltak egy kitűnőnek elismert hadvezért, Philopoimén így szólt: "Érdemes-e szót vesztegetni erre az emberre, aki élve az ellenség kezére jutott?" Néhány nappal később a messzénéi Deinokratész, Philopoimén személyes ellensége, akit mindenki gyűlölt gonoszsága és féktelensége miatt, elpártoltatta Messzénét az akhaiaiaktól, és híre érkezett, hogy egy Kolónisz nevű falut készül hatalmába keríteni. Philopoimén lázasan feküdt Argoszban, de mikor ezt meghallotta, pihenő nélkül egy nap alatt a több mint négyszáz sztadionnyira fekvő Megalopoliszba sietett. Innen azonnal Messzéné megsegítésére ment, és magához vette a város legjobb hírű lovasait, akik még egészen fiatal emberek voltak, de Philopoimén iránt érzett jóindulatból és buzgalomból önként vállalkoztak a hadjáratra. Mialatt Messzéné irányába lovagoltak, az Euandrosz-halom közelében szembetalálkoztak Deinokratésszal, megütköztek vele, és megfutamították. De ekkor az az ötszáz főnyi lovascsapat, amely Messzéné határát őrizte, váratlanul rájuk támadt; ezt meglátták azok is, akik az imént vereséget szenvedtek és ismét összegyülekeztek a környező halmokon. Philopoimén félt, hogy bekerítik, és mert kímélni akarta lovasait, nehezen járható terepre vonult vissza és a hátvéd szerepét vállalta; közben többször összecsapott az ellenséggel és egészen magára vonta figyelmüket, de azok nem mertek ellentámadásba kezdeni, csak kiabáltak és távolról száguldoztak körülöttük. Fiatal lovasai miatt gyakran megállt, hogy egyenként biztonságba juttassa őket, közben észre sem vette, és máris magára maradt az ellenség gyűrűjében, de senki nem merészkedett vele kézitusába kezdeni, csak távolról dobálták rá dárdáikat, majd sziklás, szakadékos helyre szorították, ahol nehezen boldogult lovával, és véresre sebezte az állatot sarkantyújával. Philopoimén folytonos testgyakorlással öregkorában is megőrizte frissességét, s más körülmények között meg is menekült volna, akkor azonban a betegség és az utazás úgy elcsigázta és elfárasztotta testét, hogy minden mozdulat nehezére esett, majd lova megbotlott és földre dobta. Az esés súlyos volt, Philopoimén megsértette fejét, és hosszú ideig hangtalanul feküdt a földön; úgyhogy az ellenség halottnak vélte. Egyesek megkísérelték testét megfordítani és leszedni róla fegyverzetét. Ekkor azonban felemelte fejét, felnyitotta szemét, mire mindnyájan ráestek, kezét hátrakötözték és elhurcolták; durván bántalmazták és szidalmazták azt a férfiút, aki soha álmában sem gondolt volna rá, hogy ez a sors éri Deinokratész kezétől.
 
19. Messzéné lakosai erre a hírre hihetetlenül fellelkesültek, és a kapuknál gyülekeztek össze; amikor azonban látták, hogyan hurcolják Philopoimént hírnevéhez, előbbi tetteihez és diadalaihoz méltatlan módon, a legtöbben megsajnálták és részvétet éreztek iránta; voltak, akik könnyekre fakadtak, és keserű szavakkal emlegették, hogy az emberi hatalom mennyire megbízhatatlan és semmit nem ér. Így mind többen teltek el emberies érzéssel, és azt mondogatták, hogy vissza kell emlékezniük korábbi jótetteire, hogy miként adta vissza szabadságukat, amikor Nabiszt, a zsarnokot elűzte. Néhányan azonban, hogy kedveskedjenek Deinokratésznak, azt hangoztatták, hogy kínpadra kell vonni és ki kell végezni Philopoimént mint megrögzött és engesztelhetetlen ellenséget, akitől Deinokratésznak különösképpen félnie kellene, ha kiszabadulna, minthogy hadifogolyként méltatlan bánásmódban volt része. Végül is elvitték egy Thészaurosznak nevezett, föld alatti helyiségbe, amely nem kapott sem levegőt, sem világosságot, ajtaja sem volt, csak egy nagy kő odahengerítésével zárták el; ide helyezték, a követ valóban oda is tették, és őröket állítottak eléje.
 
Közben az akhaiai lovasok a futásból összeszedték magukat, majd amikor Philopoimént sehol nem látták, és azt gondolták, hogy meghalt, hosszú ideig ott álltak, nevén szólították, és egymásnak tettek szemrehányást, megmenekülésüket szégyenletesnek és igazságtalannak mondták, hogy kiszolgáltatták az ellenségnek vezérüket, aki életét áldozta fel értük. Aztán elindultak és hosszas kutatás után értesültek fogságba eséséről, és ezt tudtára adták az akhaiai városoknak. A városok ezt nagy szerencsétlenségnek tartották, elhatározták, hogy Messzénébe küldött követséggel kérik szabadon bocsátását, közben pedig hadjáratra készültek a város ellen.
 
20. Miközben az akhaiaiak ezzel foglalatoskodtak, Deinokratész nagyon félt a halasztástól, amely szabadságot hozhatna Philopoiménnak, s ezért, hogy eléje vágjon az akhájok intézkedéseinek, amikor beállt az éj, és a nagy számban összegyülekezett messzénéiek elszéledtek, kinyittatta a börtönt, és egy szolgát küldött Philopoiménhoz, méreggel telt pohárral, megparancsolva, hogy adja neki és maradjon mellette, míg ki nem itta. Philopoimén katonai köpenyébe burkolózva feküdt a földön, de nem aludt, hanem szomorúan és zavartan tépelődött; majd amikor meglátta a világosságot, és hogy egy ember áll mellette, kezében méregpohárral, amennyire elgyengült állapota megengedte, összeszedte magát és felült. Átvette a poharat, és megkérdezte, mi történt a lovasokkal, és főként Lükortasszal. Amikor az ember megmondta neki, hogy többségük megmenekült, bólintott, és szelíden ránézve az emberre így szólt: "Ez jó hír, legalább nem ért kudarc bennünket minden tekintetben." Azután szó és hang nélkül kiitta a méregpoharat, és ismét lefeküdt; a méregnek nem adott sok dolgot, mert olyan gyenge volt, hogy hamarosan kilehelte lelkét.
 
21. Amikor halála híre elterjedt az akhaiaiak között, a városokon mindenütt bánat és levertség vett erőt. A katonaköteles korban levők a tanács tagjaival összegyülekeztek Megalopoliszban, hogy bosszújukat egy pillanatra se halasszák; hadvezérré Lükortaszt választották, betörtek Messzéniába, feldúlták a vidéket, míg a messzénéiek meg nem egyeztek velük, és be nem fogadták az akhaiaiakat a városba. Deinokratész, hogy bosszújuk el ne érje, öngyilkosságot követett el, a többieket, akik Philopoimént halálra ítélték, mind leöldösték, azokat pedig, akik kínpadra akarták vonatni, Lükortasz összefogatta és kínhalállal végeztette ki. Philopoimén holttestét elhamvasztottak, a hamvakat urnába tették, és útnak indultak hazafelé, de nem rendezetlenül, hanem a halotti pompát győzelmi menettel kötve egybe. Látni lehetett egyeseket, akik fejüket felkoszorúzták, de szemük tele volt könnyel, és másokat, akik ellenségeiket megkötözve hajtották. Magát az urnát, amelyet alig lehetett látni a sok szalagtól és koszorútól, Polübiosz, az akhaiaiak vezérének fia vitte, körülötte a legelőkelőbb akhaiaiakkal. Utánuk mentek a katonák felékesített lovakon, teljes fegyverzetben; nem mutattak sem szomorúságot a gyász, sem túláradó örömet győzelmük fölött. Az út mentén fekvő városok és falvak lakosai eléjük mentek, mintha Philopoimént hadjáratáról hazatérőben üdvözölnék, kezüket rátették az urnára, és a menetet Megalopoliszba is elkísérték, így amikor hozzájuk csatlakoztak az öregek az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt, hangos sírás fogta el az egész sereget és a várost, vágyódtak Philopoimén után, halála mélyen lesújtotta őket, s úgy érezték, vele együtt elveszítették elsőségüket az akhaiaiak között.
 
Illő gyászpompával temették el, és sírjánál agyonkövezték a messzénéi hadifoglyokat. Több szobrot emeltek emlékére, és nagy megtiszteltetésekben részesült a városok határozatai folytán, de egy római férfi Korinthosz pusztulásakor - ami oly szerencsétlenséget jelentett Görögországnak - megkísérelte valamennyit eltávolíttatni, és személyes támadást intézett Philopoimén ellen, azt hangoztatva, hogy igen nagy ellensége volna a rómaiaknak, ha élne, és sok rosszat tenne velük. Az indítványról folytatott vitában az alattomos vádaskodónak Polübiosz válaszolt, mire sem Mummius, sem a decemvirek nem mertek hozzájárulni, hogy ennek a híres férfiúnak az emlékét meggyalázzák, bár több alkalommal szembeszállt Titus Flamininusszal és Maniusszal. Ezek a rómaiak, igen helyesen, meg tudták különböztetni a dicsőt a hasznostól, s mindig igazságosnak és illőnek tartották, hogy azok, akik jótéteményekben részesültek, hálával és viszonzással tartoznak a jótevőnek, s emlékét kötelesek tiszteletben tartani. Ennyit Philopoiménról.
 
 
==Jegyzetek==
{{jegyzetek|2}}
 
==Források==
*Plutarkhosz: [https://mek.oszk.hu/03800/03892/html/04.htm#20 Párhuzamos életrajzok]
===Elsődleges források===
*[https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-okori-lexikon-CA894/p-CC4F4/philopoemen-CC727/ Philopoemen] ''Ókori lexikon''
 
*[https://www.britannica.com/biography/Philopoemen Philopoemen] ''Encycpaedia Britannica''
* Plutarch, ''Lives''
 
 
{{nemzetközi katalógusok}}
{{Portál|Ókor}}
 
[[xKategória:Ókori görög hadvezérek, katonák]]
[[xKategória:Az i. e. 450250-es években született személyek]]
[[xKategória:I. e. 404183-ben elhunyt személyek]]