„Hangyák” változatai közötti eltérés

A [[szárny]]as, ivaros alakok [[tor]]a jóval erősebb és több részből összetett, mint a munkásokédolgozóké, s így egymástól könnyen megkülönböztethetők. A tor hasoldali felületéhez kapcsolódik a három pár láb. A két elülső lábon élettani szempontból két igen fontos készülék van, a csáptisztító „fésű” és „kefe”, amelynek használatáról alább lesz szó.

A potroh hátulsó végében van a hangyák legfontosabb védelmi eszköze: a mérgező készülék. Ennek a készüléknek egyik lényeges része a [[fullánk]], amelynek segítségével a [[méregmirigy]]ek által termelt anyagot az ellenség testébe fecskendezi. A hangyák nagy részének (Camponotinae) teljesen elsatnyult a fullánkja, s így ezek felsőállkapcsukkal igyekeznek megmarni az ellenség testét, a sebet azután az odafordított potrohukból méreggel árasztják el. A méreg általában [[hangyasav]]. A hangyák mérge az emberre nézve nem veszélyes, kivéve néhány amerikai hangyáét, amelyeknek szúrása igen fájdalmas és a mérge az egész testre kihat. A magyarországi fullánkos hangyák közül a magas hegyvidéken (600–1000 m) élő [[Myrmica rubida]] nevűnek a szúrása a legfájdalmasabb. A többi fullánkos hangya fullánkja olyan gyönge, hogy vele nem bírja átdöfni az ember [[Bőr (biológia)|bőrét]]. A fullánktalan hangyák úgy is védekeznek ellenségeik ellen, hogy négy lábra állva potrohukat előrehajtják és messziről ráfecskendezik a hangyasavat. Legkönnyebb ezt az érdekes működésüket az [[erdei vöröshangya|erdei vöröshangyán]] ''(Formica rufa)'' megfigyelni. Ha megpiszkáljuk a bolyuk felületét, száz és száz munkáshangyadolgozóhangya rohan elő a mélyebb részekből, azután a hangyák négy lábra állva mintegy 60 cm magasságban egész hangyasavfelhővel borítják el a boly környékét. Különösen jól látni a kilövellő hangyasav sugarait, ha a nap oldalról világítja meg a bolyt.

Aki a hangyákat közelebbről akarja megismerni, annak eleinte igen nagy nehézségeket okoz az, hogy egy fajon belül is több, egymástól lényegesen eltérő alak különböztethető meg. Rendszerint három formája jelenik meg egy fajon belül: a szárnyas hím, a szárnyas nőstény és a szárnyatlan munkásdolgozó, melyet régi források (pl. a gyakran idézett Brehm) munkásnak neveznek.

=== MunkásokDolgozók ===

A munkásokdolgozók voltaképpen elsatnyult nőstények, szárnyatlanok, toruk jóval egyszerűbb szerkezetű és kisebb, mint a termékeny nőstényé, összetett szemük kisebb, pontszemeik is vagy teljesen hiányzanak, vagy egészen aprók. Ezzel szemben agyvelejük erősebben fejlett, mint az ivaros egyéneké és ennek köszönhetik szellemi képességeiknek magasabbrendűségét, úgyhogy a hangyamunkásokhangyadolgozók igen sokoldalú munkát tudnak végezni. A munkásokondolgozókon kívül egyes hangyafajoknak ú. n. katonái is vannak, amelyek jóval nagyobb termetűek, mint a munkásokdolgozók. Különösen feltűnően nagy a fejük és rágójuk. A katonák hivatása igen különböző, sokszor valóban a harcos feladatát végzik az állam megvédésében, legtöbbször azonban részt vesznek a békés élet különböző munkáiban, így például a maggyűjtőhangyák katonái a kemény héjú magvak felbontásában segédkeznek, vagy mint a kapushangyák a portás kötelességeit végzik. A munkásokdolgozók és katonák élete nem olyan hosszú, mint a királynőké, mégis némelyik faj munkásaidolgozói, mint például a ''Formica fusca'' L.-ről ismeretes, 6 esztendeig is elélnek.

A hangyamunkásokhangyadolgozók nagysága igen változó. Igazi óriások a tropikus [[Dél-Amerika|Dél-Amerikában]] élő ''[[Dinoponera grandis]]'' Guér. munkásaidolgozói. Ezek fekete, karcsú, fürge hangyák, testük hossza megüti a 3 cm-t. Ezzel szemben a forróégövi tájakon igen elterjedt hangya a ''[[Monomorium floricola]]'' Jerd., amely a hártyásszárnyúak törpéi közé sorozható, mert nagysága körülbelül 1 mm.

Az előbb ismertetett kasztoknak egymáshoz való viszonya nem mindig ugyanaz, vannak közöttük kivételek. Így a nálunk is előforduló ''[[Anergates atratulus]]'' For. nevű hangya [[hím]]je szárnyatlan és a [[nőstény]]hez hasonlít. A ''[[Formicoxenus nitidulus]]'' Mayr. nevű hangyának ún. ergatoid a hímje, azaz a munkáshozdolgozókhoz hasonló és [[szárny]]atlan. Némelyik fajnak törpék a szárnyas nőstényei, amelyek rendszerint a normális nagyságú nőstényekkel ugyanabban a kolóniában élnek. Vannak azonban olyan fajok is, amelyeknek óriástermetű a királynőjük. Ilyen rendkívül nagy a királynőjük a trópusok alatt élő kóborhangyáknak ''(Dorylus)''. Vannak olyan munkásokdolgozók, amelyeknek rendkívül nagy a fejük és olyanok, amelyek igen kis termetűek. Nem hiányoznak a nőstény és a munkásokdolgozók közötti átmeneti alakok sem. Találhatunk közöttük olyan nőstényeket, amelyek munkásokhozdolgozókhoz hasonlítanak és nőstényekhez hasonló munkásokatdolgozókat. Ennek valószínűleg az az okozója, hogy a nőstények lárvakorukban nem kapják meg a szükséges táplálékot. Hogy a [[lárva]]állapotban kapott tápláléknak milyen nagy hatása van a kifejlődött hangya alakjára, legjobban bizonyítja az a megfigyelt tény, hogyha bizonyos vendégbogarak lárvái kedvéért a hangyák saját lárváik táplálását elhanyagolják. Ilyenkor a nőstények helyett korcsokat, munkáshozdolgozóhoz hasonló átmeneti alakokat nevelnek fel a hangyák. A hangyákban élősködő [[féreg]] ([[Mermis]]) szintén satnya munkásokdolgozók létrejöttének (mermithergath) lesz az okozója. Arra is van példa, hogy a munkásokdolgozók is raknak némelykor petét, jóllehet szabály szerint a munkásokdolgozók terméketlenek. A meg nem termékenyített munkáspetékbőldolgozópetékből rendszerint hímek fejlődnek.

A hangyaállam harmonikus rendjét a rajzás közelgő ideje szokta megzavarni, amikor a nászrepülésre érett szárnyas hímek és nőstények lázas sietséggel igyekeznek elhagyni bölcsőjük sötét helyét. Ilyenkor úgyszólván minden rend felbomlik az államban; a szárnyas hímek és nőstények, a nagyobb államokban ezerszámra, nyugtalanul szaladgálnak ide-oda, nem használ már ilyenkor semmit a munkásokdolgozók kedveskedő cirógatása s hiába húzogatják vissza őket szárnyuknál fogva a fészek kijáratától, szinte elvakulva törekednek kifelé. A munkásokdolgozók is szörnyű izgalomba jönnek, amikor az ösztönüktől űzött szárnyasoknak sikerül idő előtt kijutni a fészek belsejéből, utánuk rohanva, megragadják és szigorúan visszahurcolják őket. Amikor azonban elérkezik a nászrepülés alkalmas napja, rendszerint egy szélmentes és napfényes délután, korlátozás nélkül kelnek szárnyra a hangyaállamokból a hímek és nőstények milliói s otthagyva a földi életet, a levegőben igyekszik megtalálni mindegyik a maga párját. A hangyák rajzásakor néha óriási tömegek kerülnek a levegőbe, úgyhogy elhomályosítják a napot. Szokásuk szerint többnyire valamilyen magasan kiálló pont körül keringenek a rajzó hangyák; kilátótornyok vagy templomtornyok csúcsa körül gyülekeznek össze. Messziről nézve rajzásuk sötét, gomolygó füstfelhőhöz hasonlít, s így meg is esett több ízben, hogy láttára kivonultak a tűzoltók abban a hitben, hogy tűz van. Nem minden hangyafajnak a nászrepülése ilyen feltűnő, mert kisszámú kolóniájukból nem verődhetnek össze nagyobb tömegek.

A nagyon népes hangyacsaládnak nem elegendő egy fészek, hanem a főfészek közelében mellékfészkeket épít, ahonnan utak vezetnek a központba (''[[Formica rufa]]'' L.). Az utakon azután rendszeres és állandó járatok vonulnak. Vannak kóborló hangyanépségek, amelyeknek nincs állandó otthonuk, hanem hol itt, hol ott ütik fel ideiglenes tanyájukat. Egyes fajok elhagyott fészkekben szeretik felütni sátorfájukat. Az épített fészkek anyagát a munkásokdolgozók hordják össze. Az élelemszerzés gondja is a munkásokatdolgozókat terheli, egyenként és néha egész csapatokban vonulnak a táplálékért. A hangyák tápláléka fajok szerint nagyon különböző, többnyire [[Állatok|állati]] vagy [[Növények|növényi]] eredetű anyagokból áll. Nagyon kedvelik a [[cukor]]tartalmú, édes anyagokat. Némelyik faj a vadászatot kedveli, és egyesült erővel, termetükhöz képest óriási hernyókat és rovarokat fognak meg, amelyeknek puha részeit elfogyasztják. A vörös erdei hangyák (''Formica rufa'' L.) azért rendkívül hasznosak, mert fészkük környékén minden káros rovart elpusztítanak, és ezt oly alaposan végzik, hogy a hangyaboly közelében álló fákat a [[Rovarok|rovarkároktól]] teljesen megmentik. A megfogott zsákmányt a hangyák nem mindig cipelik haza, hanem a helyszínen feldarabolják, és el is fogyasztják, amiről erdeinkben a földön heverő [[szarvasbogár|szarvasbogarak]] és [[cincérek]] üres [[kitinváz]]ai tanúskodnak. A nagy lakomákból nemcsak a résztvevőknek jut ki, hanem az otthon maradottak is kapnak belőle. A hangyák a felvett tápláléknak csak kis részét emésztik meg, a többit megőrzik begyükben, és hazaviszik az otthon dolgozóknak és a fiasításnak. A hangyák begyét Forel találóan szociális [[gyomor]]nak nevezte el, mert annak tartalma szintén a közé. A hangyák begyükben szállítják haza a [[méz]]et, [[levéltetű|levéltetvek]] által kiürített édes folyadékot és a [[víz|vizet]] is. Ezekkel az anyagokkal néha úgy megtöltik a begyüket, hogy potrohgyűrűik teljesen széttolódnak. Ha egy ilyen jóllakott hangya hazaérkezik, és találkozik egy éhes hangyával, akkor a következő jelenet játszódik le: az éhes hangya néhány jellemző csápütéssel értésére adja a jóllakottnak, hogy éhes. Erre a jóllakott felemeli a fejét a magasba, és egy kevés táplálékot ad ki a száján keresztül a begyéből. Az éhes hangya annyiszor kér enni, amíg teljesen jól nem lakik, esetleg felesleget is vesz fel a begyébe, hogy azt a királynőnek vagy az éhes lárváknak továbbadja.

:„Ez a két faj, írja, bámulatra méltó tevékenységgel magkészletet gyűjt össze; e célból messzire elkerülnek keresés közben. A munkát megosztják egymás között, ugyanis, ha útközben egy növényt találnak, amelynek széles levelei vannak, vagy egy követ, amely alatt szabad terület van, vagy akármilyen más védőtetőt, ott ideiglenes raktárt készítenek. Azok az egyének, amelyek magvak gyűjtésével foglalkoznak, odahordják a magvakat az ilyen raktárba; mások pedig elhordják a fészek nyílásához; a harmadik munkáscsoportdolgozócsoport pedig végül behordja az aratás eredményét az építmény belsejébe. Néha, ha az aratás helye nagyon messze van a fészektől, az esetben három-négy ilyen raktárt létesítenek útközben.” Lespes óta a természetbúvárok egész sora megerősítette az ő megfigyeléseit és kiderítették még azt is, hogy a maggyűjtő hangyák fészkük elkülönített részeiben halmozzák fel a gondosan megtisztított növényi magvakat, amelyeket azután elfogyasztanak. Megállapították, hogy a magvak kemény héját lerágják, a táplálóanyagokat tartalmazó részét nyálukkal felpuhítva, megeszik. A maggyűjtő hangyák olyan helyeken élnek, ahol hosszú, száraz időszakok vannak, amikor kedvenc csemegéjük, a rovarok mind elpusztulnak. Tehát nem télire, hanem erre a száraz, ínséges időre gyűjtik a magvakat.”

A mézgyűjtő hangyák közül a legismertebb a [[Mexikó]]ban és [[Coloradó]]ban elterjedt [[Myrmecocystus mexicanus]] Wesm. var. horti-deorum McCook nevű. Ezek arról nevezetesek, hogy az összegyűjtött mézet élő bödönökben őrzik meg arra az időre, amikor kevés táplálék található. Ha felbontjuk a mézgyűjtő hangya fészkét, megtaláljuk földalatti éléskamráját, amelynek mennyezetén sűrűn egymás mellett függnek az élő mézesbödönök: a mézzel megtöltött munkáshangyákdolgozóhangyák. A mézet rendszerint egy [[tölgyfa]] gubacsáról gyűjtik össze, amelyet azután a méztartóknak kiszemelt munkásokbadolgozókba tömnek. Ezeket annyira jóllakatják, hogy mézzel megtelt potrohuk egészen szétnyomódik. Az ilyen jóllakatott munkásokdolgozók természetesen többé sem mozogni, sem dolgozni nem tudnak, hónapokig türelmesen várják, az éléskamra mennyezetén függve, azt az időt, amikor a mézet a közösség részére ki kell adniok magukból.

A hangyák életében talán a legvonzóbb az a megható buzgóság, amellyel a munkásokdolgozók a növekedő fiasítást gondozzák. Ha akármelyik hangya fészkét kibontjuk, láthatjuk, mint rohannak elő mindenfelől a munkásokdolgozók és a legnagyobb sietséggel megragadják rágójukkal a lárvákat és a bábokat, hogy minél előbb a fészek sötét, biztos mélyébe hurcolják őket. A háborítatlan fészekben is állandó és szorgalmas munka folyik a fiasítás érdekében. A petéket és a különböző nagyságú lárvákat gondosan osztályozzák, egymástól elkülönített kamrákban helyezik el, más emeletekre hurcolják nappal, máshová éjjel, a szerint, ahol a fiasítás növekedéséhez megfelelő meleget vagy nedvességet találnak. Ezzel még nincs vége a dolognak, buzgón nyalogatják a munkásokdolgozók a lárvákat, hogy testükről minden tisztátlanságot, piszkot, [[Gombák|gomba]][[spóra|spórákat]] és más hasonlókat eltávolítsanak. Így aztán a táplálékkal bőven ellátott lárvák gyorsan növekednek és bebábozódnak. A [[Báb (biológia)|bábok]] vagy csupaszok, vagy a lárvák által szőtt gubóban várják meg átalakulásuk végét. A Camponotinae- és a Ponerinae-alcsaládba tartozó hangyák rendszerint gubót szőnek. Fogságban tartott [[madár|madarakat]] és [[halak]]at nálunk a vörös erdei hangya gubós bábjaival szokták táplálni, ezeket hívják helytelenül „hangyatojás”nak.

Előfordul, hogy hangyakolóniák barátságosan egymás mellett élnek a nélkül, hogy térbelileg el lennének különítve egymástól. Ezt az együttélési formát Forel parabiozisnak nevezte el. Így élnek együtt [[Kolumbia|Kolumbiában]] a [[Cremastogaster parabiotica]] For. és a [[Dolichoderus debilis]] Em. nevű hangyák. Elkülönített kamrákban nevelik fiasításukat, és egymást nem bántják, jól lehet nyitottak a két fészket összekötő járatok. Kevésbé ártatlan a lestobiosisnak nevezett együttélés. Ilyen a nálunk is élő tolvajhangya ([[Solenopsis fugax]] Latr.), amely más hangyafajok fészke mellé telepedik. Ennek az alig 2 mm nagyságú, halványsárga hangyának az a szokása, hogy jóval nagyobb termetű hangyák (Camponotus, Messor) fészkeinek közvetlen közelében építi meg fészkét, úgyhogy keskeny járataik beletorkoljanak a nagyobb termetű hangyák alagútjaiba. Ezeken a tolvajutakon keresztül járnak be szomszédaikhoz és megdézsmálják a petéket, sőt a növekedő lárvákat is. A tolvajokat a nagy termetű hangyák nehezen tudják elfogni, mert azok annyira kicsinyek hozzájuk képest, hogy könnyen elsurrannak a lábuk között, mielőtt észre vennék őket. Hasonló módon boldogulnak az afrikai és indiai Carebara-hangyák a [[termesz|termiták]] fészkeiben. Az utóbbiak arról is nevezetesek, hogy barna színű nőstényeik igen nagy termetűek, majdnem hússzor akkorák, mint a sárga színű kis munkásokdolgozók.

A hangyáknak az az egyedüli nyeresége, hogy jóízű és illatos váladékot kapnak vendégeiktől; erre az élvezeti cikkre azonban egyáltalán nincs szükségük, és éppen olyan jól el lehetnek nélküle, mint az ember alkohol nélkül. Mégis a hangyák majd elepednek a felkínált nyalánkságért és éppen ezért óvják, gondozzák kedves vendégeiket sokszor oly odaadóan, hogy a közösséggel szembeni kötelességeiket többé-kevésbé elhanyagolják. A legkellemetlenebb bajok forrásává válik a hangyáknak ez a szokása a vérpirostorú rablóhangya ([[Formica sanguinea]]) fészkében, ha ott a már említett Lomechusa-bogarak ütötték fel tanyájukat. Ezek a vendégek azután annyira lekötik a hangyákat, hogy másra nem is gondolnak. Ilyen esetben nemcsak a kifejlődött bogarakból gondoskodnak, hanem lárváikról is, ami természetesen a hangyafiasítás rovására megy. Ennek a következménye azután az, hogy az új királynőket nem tudják többé felnevelni, mert a szükséges táplálékot a bogárlárváknak adják, s így a királynőknek indult lárvákból a munkásdolgozó és a nőstény között álló korcsok lesznek. Az ilyen korcsok azonnal felismerhetők erősebben fejlett torukról. Ezek minden munkára alkalmatlanok és ha a Lomechusa-bogarak száma a fészekben nagyobb, úgyhogy a munkásokdolgozók többsége elkorcsosodik, akkor az egész hangyakolónia sorsa eldőlt, mert mindjobban elgyengül és végül teljesen elpusztul.

A Dorylinák alcsaládjába tartoznak a főleg a trópusok vidékén élő kóborhangyák, amelyeknek munkásaidolgozói ugyan többnyire vakok és egészen elcsenevészedett szemük van, mégis nagyon szeretik a harcot és a nomád életet. Potrohnyelük egy- vagy kétízű, egymáshoz közelálló homloklécük, csápnyelük tövét nem fedi be. Nőstényeiket nem igen ismerik. Az ismeretes szárnyatlan nőstények, a munkásokhozdolgozókhoz képest, óriási termetűek és egyáltalán nem hasonlítanak hozzájuk, s ezért a külön fogott nőstényeket le is írták sokszor más fajnak. Aránylag jobban ismerik az 5 cm hosszúságú hímeket, amelyek néha éjjel óriási tömegekben repülnek a fény felé. A kóborhangyák egymáshoz nagyon hasonló két csoportja különböztethető meg és pedig az [[Afrika|Afrikában]] és [[India|Indiában]] élő Dorylinik és [[Amerika (szuperkontinens)|Amerika]] forró területein az Ecitoninik csoportja. Mind a kettő húsevő, és valóságos „telhetetlenül falánk és vad ragadozóállatok kicsiben.” Így jellemzi őket Vosseler, aki a kelet-afrikai kóborhangyát a félelmetes „sziafu”t megfigyelte.

Az Atta nevű hangyák csoportjába tartozó gombatenyésztő- vagy levélvágó-hangyák [[Dél-Amerika]] trópusi erdőinek lakói s arról is nevezetesek, hogy munkásainakdolgozóinak termete és alakjai igen különbözők. A legismertebb közülük a barnásfekete [[Atta cepalo]]thes L. nevű faj, amelyet a bennszülöttek szaubának neveznek. A gombatenyésztőhangyák állama igen népies szokott lenni. Óriási bolyukat, amelynek több százezer egyén a lakója, az erdőnek árnyékos, nedves talajára építik. Magassága néha a 21/2 m-t is eléri. A gombatenyésztőhangyák vonulatainak igen rossz hírük van, mert időről időre a fák és bokrok levélzetét megkopasztják. Ilyenkor a nagyobbtermetű munkásokdolgozók ezrei vonulnak ki hosszú csapatokban és ha a megfelelő növényt megtalálják, felmásznak rájuk, hogy leveleiket lenyírják. A növény megkopasztását igen nagy gyorsasággal végzik. Minden hangyának az a törekvése, hogy a növény leveléből mintegy 2&nbsp;cm-es darabot éles állkapcsával kirágjon, azután a kirágott levélrészt feje fölé emelve, beáll társainak sorába, amelyek szintén hasonló terhet cipelnek. A földre érkezve azután ismét csapatba rendeződnek és visszaindulnak otthonuk felé. Nagyon érdekes látvány a lopott levéldarabokat cipelő hangyák vonulása, aki először látja a masirozó hangyákat a fejük fölött imbolygó levelekkel, azt hiszi, hogy kis napernyőket visznek. A levélvágó-hangyák okozta kár nem jelentéktelen, néha minden levelétől megfosztják a [[narancs]]-, [[citrom]]-, [[mangó]]fákat és a [[kávécserje|kávécserjéket]]. Nem ok nélkül rettegnek tőlük a [[paraguay]]i [[szőlő]]tulajdonosok sem, mert előfordulhat, hogy egy éjszakán keresztül minden szőlőtőkéjüket megfosztják leveleitől. [[Észak-Amerika]] mérsékelt éghajlatú területein élő [[Trachymyrmex septentrionalis]] McCook nevű hangyák munkásaidolgozói megelégszenek a fenyő tűleveleinek gyűjtésével s igazán mosolytkeltő, amint nagy komolyan egymásután vonulnak a fejük fölé emelt tű alakú levéllel; egészen olyanok kicsiben, mint egy szuronyos puskával vonuló katonacsapat. Sokáig nem tudták kideríteni, hogy milyen célból hordják össze a hangyák a növények leveleit, míg végül Belt [[1874]]-ben kiderítette, hogy azokból gombatrágyát készítenek. Otthon a nagyfejű hangyák szétrágják a behordott leveleket és pépszerű anyaggá dolgozzák fel. Ebbe a pépszerű anyagba oltják be azután egy bizonyos [[Gombák|gomba]] (Rhozites [[gongylophora]]) fonalait. Az ilyen gombatenyészet külsőleg olyan, mint a fürdőszivacs, puha anyagában üregek és járatok vannak, amelyekben fiasítás, ivaros állatok és munkásokdolgozók is szoktak lenni. Ha közelebbről megnézzük a péppé rágott levélanyagot, azt látjuk, hogy a gomba fonalai keresztül-kasul járták, rajta helyenként pedig gömbölyű fejecskék láthatók, amelyeket Müller alakjuknak megfelelően „[[karalábé|kalarábé]]”knak<ref>http://www.foodandwine.hu/2011/05/10/nemet-osztrak-szavak-a-p-a-magyar-gasztronomiaban/</ref> nevezett el. A gombatenyésztőhangyák e nélkül a kis „kalarábék” nélkül nem tudnak megélni, mert ez az egyedüli táplálékuk. Hogy ehhez a táplálékhoz mindenkor hozzájuthassanak, ezek a kis állatok, kertészek lettek és ügyességükkel egy cseppet sem maradnak hátra a gombatenyésztő ember mögött. A hangyák munkásainakdolgozóinak nagy része állandóan a gomba körül foglalatoskodik. Ügyelnek arra, hogy a gomba saját ürülékükből megfelelő trágyát kapjon és hogy idejében elmetsszék a felfelé növő hyphákat, a metszések helyén fejlődnek azután a kis tápláló „kalarábék”.

A gombakert gyomlálását a legkisebb termetű, kisfejű munkásokdolgozók végzik; ezek sohasem hagyják el a fészket. A közepesnagyságú munkásokdolgozók rendszerint a fiasítást gondozzák. Újabban azt is kiderítették, hogy a hangyagomba miként jut egyik államból a másikba. A szárnyas Atta-nőstény – mint megfigyelték – nászrepülése előtt hozományként magához vesz egy kis adag gombahyphát az otthoni gombakertből. A szájnyílása alatt van egy kis bemélyedés, ebbe a táskába pakolja be jövendő államának fenntartó kincsét. Ilyen jól felszerelve indul el azután nászrepülésre, s így megtermékenyítése után nem kell félnie attól, hogy egyedül kell új államát megalapítania. A királynő beépíti magát egy minden oldalról zárt börtönbe, ahol nyugodtan nekifoghat a gombatenyésztéshez, s első munkásainakdolgozóinak felneveléséhez. Legelőször a magával hozott gombahyphák életrekeltéséhez fog. Elhelyezi őket a földön s azután ürülékével kezdi trágyázni. Az ürülékhez szükséges táplálékot a királynő egyszerűen úgy szerzi, hogy lerakott petéiből fogyaszt időnként. Ily módon a gombafonalak egykettőre elszaporodnak, s mire az első munkásokdolgozók felcseperednek, kész a kis gombakert is, amelynek gondozását és növénylevelekből készített trágyával való ellátását megkezdhetik.

Legközönségesebb nálunk a kis fekete hangya ([[Lasius niger]] L.). Úgyszólván mindenütt, erdőn-mezőn, kertekben megtalálható földből épített, kúp alakú fészke. Megtalálható kolóniája kövek alatt és korhadó fatörzsekben is. Amilyen nehéz a fészek mélyében tartózkodó, megtermékenyített, nagy termetű királynőjüket megtalálni, éppen olyan könnyű megtalálni nyáron szárnyas ivaros alakjaikat, amikor a nászútra készülődve a fészek kijárója közelében nyüzsögnek. A Lasius niger munkásaidolgozói szorgalmas látogatói a levéltetveknek és egyúttal gondozói is, mert nem kis részük van abban, hogy ahol megjelennek, a levéltetvek is buján tenyésznek. Ezt figyelte meg Bos is, aki két ágy nagyszemű babot (Vicia faba) ültetett és mindakettőt gondosan körülkerítette. Az egyik ágyból minden hangyát kiirtott és a kerítését, rövid időközökben, csaknem naponkint, frissen bekátrányozta, úgyhogy egyetlen hangya sem tudott rajta átmenni a babágyba. A másik ágyba ellenben egy egész kolónia Lasiust helyezett el. Rövidesen mindkét ágy babjain jelentkezni kezdtek a levéltetvek, de már egy hét eltelte után észrevehetően nagyobb volt a számuk abban az ágyban, ahol a hangyák voltak. Négy hét mulva pedig már ebben az ágyban minden bab szára tele volt levéltetűvel, úgyhogy a levelek már foltosodni kezdtek, a másik ágyban azonban, ahová a hangyák nem jutottak be, a legtöbb növény megmenekült a tetűtől. Végül a babszedéskor kiderült, hogy háromszor annyi bab termett abban az ágyban, amelyhez a hangya nem fért hozzá, minthogy a másikban a levéltetvek a hangyák gondozása következtében nagyon elszaporodtak.

A borostyánsárga hangyák fajai a [[Lasius flavus]] Fabr., umbratus Nyl., mixtus Nyl. nálunk is előfordulnak. Ritkán kerülnek szem elé, mert csaknem teljesen földalatti életet élnek. Ha látni akarjuk őket, akkor búvóhelyeiken mélyen a földben, vagy nagyobb kövek alatt kell felkeresnünk. Nagyságuk 3–4&nbsp;mm. Testük színe olyan, mint a legtöbb barlangi rovaré: egyenletes halványsárga. A munkásokdolgozók pontszeme többnyire hiányzik és összetett szemük is, kevesebb recéből áll, körülbelül nyolcszor kevesebb a recék száma, mint a napfényen mászkáló erdei hangyáé. Sokszor földfeletti lakást is építenek s kb. 30&nbsp;cm magas és félgömb alakú. Az építmény anyaga mindig föld. A borostyánsárga hangyák növényeik gyökerein élősködő levéltetveket tenyésztenek. Ha óvatosan felbontjuk fészküket, akkor a mélyebb járatokban megtaláljuk a gyökereket szivogató, lusta tetveket. A zöldessárga vagy más színű tetvek a Forda- vagy Paralectus-nembe tartozó fajok. A tetvek a hangyák tehenei és az általuk nyujtott ürülék egyedüli táplálékuk; éppen ezért a hangyák gondozzák őket, petéiket összegyüjtik és kikelésükig vigyáznak rájuk.

A legnagyobb termetű hangyák nálunk a lóhangyák ([[Camponotus]]). Leggyakoribb ezek közül a pirostorú lóhangya ([[Camponotus ligniperda]] Latr.). A barnatorú lóhangya (C. herculeanus L.) hegyi állat, 1000 m táján él, a szürke lóhangya (C. vagus Scop.) pedig az alacsony és melegebb tájakat kedveli. A lóhangyák fészküket legszívesebben kiszáradt fatönkökben, gerendákban szeretik megépíteni. Sokszor károkat okoznak azáltal, hogy az élőfákat is kirágják, a kivágott erdők területén azonban szívesen látják, mert a földben maradt tuskókat és gyökereket hamarosan szétporlasztják. Az emberrel szemben igen gyáván viselkednek, inkább menekülnek, mint védekeznek. Feltűnő, hogy munkásaikdolgozóik között milyen jelentékeny a nagyságbeli különbség. A nagyfejűek csaknem háromszor akkorák, mint a kisfejűek. A legkisebbek és legnagyobbak között mindenféle átmeneti alak is előfordul. Magyarországon igen gyakran előforduló lóhangya még a Camponotus lateralis Oliv, a C. aethiops Latr. és a C. fallax Nyl.

A szövőhangya ([[Vörös szövőhangya]], Oecophylla smaragdina, F.) a fészeképítés művészetében még ezeket a csodálatraméltó, szorgalmas kertészeket is felülmúlja. A smaragdzöld színű és hosszú lábú, karcsú szövőhangyák az ó-világi trópusok lakói, Indiában, Új-Guineában, Afrika partjain leggyakrabban előforduló fajok közé tartoznak. Fáradhatatlanul vonulnak munkásaikdolgozóik a bokrok gallyain és levelein, hogy zsákmányukat az élő vagy döglött rovarokat függőfészkükbe cipeljék. A nagy termetű nőstények Indiában júniusban jelennek meg és megtermékenyítésük után élő levelekből művészien összeszőtt otthonban alapítják meg családjukat. Ha a kolónia számban gyarapodik, akkor a hangyák a népfölöslegnek kis mellékfészkeket készítenek, úgyhogy azokon a fákon, amelyeken ezek a hangyák laknak, rendszerint az élőlevelekből összeszőtt fészkek egész sora függ. Doflein mondja, hogy egy kis repesztés is elegendő a fészek falán ahhoz, hogy a fészekből a szövőhangyák egész tömege előrohanjon, veszélyeztetett birodalmuk védelmére. Ugyanakkor mások a repedés szélén szembenálló sorokban állnak fel és minden erejük megfeszítésével arra törekednek, hogy állkapcsuk és lábaik segítségével a tátongó rést összehúzzák. Erre előjönnek a fészek mélyéből más munkásokdolgozók, mindegyik szájában tartva egy-egy hangyalárvát, amely szájából fonalat ereszt. A hangyák ezekkel a lárvákkal, mint egy szövőgép vetélőjével, járnak végig a résen és számtalan finom fonallal keresztül-kasul szövik az összehúzott nyílást, s ezzel a sérülést kijavítják. A szövőhangyák tehát fonalateresztő lárváikat szerszámként tudják felhasználni. Morin Jávában figyelte meg a szövőhangyáknak ezt az érdekes szokását, amelyet Doflein megfigyelései is minden tekintetben megerősítettek. Doflein azt is felderítette, hogy mit tesznek olyankor a hangyák, ha a két levél közötti nagy távolságot akarják áthidalni. „Ha két levél olyan távol állott egymástól, hogy egyetlen hangya az ürt nem bírta átfogni, úgy először az egyik az alsó levél szélére állt; a legközelebbi keresztülmászott rajta, amelynek az első rágójával megfogta a potrohnyelét; ezután jött egy harmadik és negyedik, úgyhogy végül hét vagy nyolc Oecophyllát számoltam meg, ezek közül a legelső végül rágóival és lábaival elérte a másik levél szélét. Ilyen nagy ürt sohasem szőnek be, hanem erőteljes húzással és az élő lánc közbeeső tagjainak kikapcsolásával fokozatosan szűkítik mindaddig, amíg a szorgalmas állatkáknak sikerül a leveleket elég közel húzni egymáshoz. A fészek környékén rendszeres munka folyik; állandóan ide-oda szaladgálnak a hangyák, helyenként mintegy játékból próbálkoznak és gyakran erősen belekapaszkodnak valamibe, mintha csak az erejüket vizsgálgatnák. Kicsiségüket tekintve igazán csodálatraméltóak; nyolc-tíz hangya mozdulatlanul órákon keresztül össze tud tartani – az előbb leírt módon – két nagy levelet, míg a belül dolgozóknak sikerül azokat összeszőni.