„Az Antarktisz története” változatai közötti eltérés

Cook [[1772]] nyarán indult második föld körüli útjára az angliai [[Plymouth (Anglia)|Plymouth]]ból. Két hajója volt: a ''[[Resolution]]''t maga vezette, míg az ''[[Adventure]]''-ön [[Tobias Furneaux]] volt a parancsnok. Először a már felfedezett Körülmetélés fokát kereste, amelyről azt hitték, hogy a déli kontinens egyik kiszögellése, de nem találták meg. A felderítést nem hagyták abba, és a keleti hosszúság 39°-a mentén továbbhajóztak délnek. [[1773]]. [[január 17.|január 17]]-én, a hajózás történetében először - átlépték a [[déli sarkkör]]t. Sokkal messzebb már nem jutottak, mert 67°15'-nél tömör [[Az Antarktisz jege|jégmező]] állta útjukat.

1903 januárjában utánpótlást hozó hajó érkezett, amellyel Scott hazaküldte a betegeket, majd a befagyott Discoveryn töltötte a második telet. Ezen a télen három nagyobb utat tettek meg szánnal. A leghosszabb, mintegy 3 hónapos út során nyugat felé indultak a Ross-szigettől egészen a 146° 30' keleti hosszúságig, és megállapították, hogy a Viktória-föld egy 3000 méter magas fennsík. Egy másik kutatócsapat délkeleti irányban haladt, és 260  km megtétele után megállapították, hogy a Ross-jéggát a hatalmas méretű Ross-jégself széle, amely legalább a 80. déli szélességi körig húzódik, de lehet, hogy még tovább is.

[[1908]]-ban [[Ernest Shackleton]] visszatért a [[Ross-tenger]]hez ''[[Nimrod (hajó)|Nimrod]]'' nevű bálnavadász-hajóján. A telet a [[McMurdo-szoros]]ban töltötte, amely elválasztja a kontinenst a [[Ross-sziget]]től. Október végén mandzsúriai [[póni]]k által vontatott szánnal és három társával vágott neki a [[Déli-sark]] felé vezető útnak. Számításaiból kifelejtette, hogy a póniknak igen sok takarmányra van szükségük, és hogy a lovak nem falják fel elhullott társaikat úgy, mint a kutyák. A [[Ross-selfjég]]en való átkeléskor a 84°-tól még északra valamennyi póni elpusztult. Ezután következett az út legnehezebb szakasza, miután kiderült, hogy a sarkhoz fel kell menni egy magas fennsíkra. Pónik híján maguknak kellett húzniuk a szánokat. 3000 méter magasságban, nagy erőfeszítésekkel és lassan haladtak tovább, amikor elérték a 88° 23' déli szélességet, de az élelmiszerhiány és a rossz időjárás miatt, alig 180  km-re a sarktól, kénytelenek voltak visszafordulni. Erősen legyengülve érték el újra a Nimrodot. Shackleton számításai szerint 2750  km-t tettek meg oda-vissza. Arra a következtetésre jutottak, hogy ha a szervezés megfelelő, akkor a sark elérhető a Ross-jégself felől, és hogy a sark minden valószínűség szerint egy 3000 méter magas fennsíkon terül el.

Az expedíció egy másik csoportja ezenközben, [[Douglas Mawson]] vezetésével maguk vontatta szánokon a [[Déli-sark#Déli mágneses sark|déli mágneses sark]] keresésére indult a [[Viktória-föld]]ön át. 1909. január 16-án meg is találták, a mágneses sark akkori helyzete – mivel az folyton változtatja a helyét – a 72° 25' déli szélesség és a 155° 16' keleti hosszúság metszéspontjában volt, 2213 méter magasságban. Ők oda vissza 2000  km-t tettek meg.

1933-34-ben a ''Torshaven'' tartályhajó Lars Kristenssen parancsnoksága alatt a [[II. Vilmos-föld]]től nyugatra felfedezte a [[Leopold-part|Leopold-]] és [[Astrid-part]]ot, majd még nyugatabbra az [[Ingrid Kristenssen-part|Ingrid Kristenssen-]] és a [[Lars Kristenssen-part]]ot. A hajó kb. 450  km-t tett meg a part mentén, ennek mintegy 100  km-es szakasza nyáron teljesen hó- és jégmentes volt. Ezzel az úttal bebizonyították, hogy az Indiai-óceán mentén a [[Jóreménység foka]] és [[Tasmania]] Délkeleti-foka között összefüggő szárazföld húzódik az Antarktiszon.

Byrd második expedíciója 1933 és 1936 között zajlott. A támaszpont a kibővített Little America lett, ettől 200  km-rel délebbre meteorológiai állomást állítottak fel, ahol Byrd teljesen egyedül töltött el néhány hónapot, végig krónikus [[szén-monoxid-mérgezés]]sel küszködve.{{refhely|Byrd|126. oldal}} Az 1934-35-ös nyáron számos repülést végeztek a Ross-tenger és a Weddell-tenger között, ezek során kb. félmillió négyzetkilométer olyan területet térképeztek fel, ami addig még nem volt kutatva. A repülésekkel arra a következtetésre jutottak, hogy a Weddell-tenger és a Ross-tenger között nincs tengerszoros, következésképpen az Antarktisz egységes kontinens. A továbbiakban a Marie Byrd-föld kutatására összpontosítottak, ahol felfedezték az Antarktisz legmagasabb hegycsúcsát, a [[Vinson Massif]]et. Ugyancsak ezen a területen található az Antarktisz legalacsonyabb pontja.

A korszak másik jelentős repülője az amerikai [[Lincoln Ellsworth]] volt, elsőként tette meg az utat a Ross- és a Weddell-tenger között, azaz átszelte a kontinenst. 1935-ben a [[Dundy-sziget]]en szállt partra, ahol előbb két sikertelen kísérletet tettek, majd pilótatársával, [[Herbert Hollick-Kenyon]]nal 1935. november 23 és december 5. között a ''Polar Star'' nevű, [[Northrop Gamma]] típusú repülőgépével a Little Americától 25  km-re délre lévő pontig repült, ezalatt négyszer szálltak le és csillagászati megfigyeléseket végeztek. Ezen 12 napos út alatt fedezték fel az [[Eternity-hegység]]et, és egy fennsíkot, amely a déli szélesség 80. fokától északra, és a nyugati hosszúság 80-10. foka között terül el, az apja tiszteletére [[Ellsworth-föld]]nek nevezte el. Továbbrepülve a 115. nyugati hosszúságig húzódó fennsíkot fedeztek fel, mely a pilótatársáról a [[Hollick-Kenyon magasföld]] nevet kapta. A gép utolsó leszállására üzemanyaghiány miatt került sor. A leszállás helyén 4 napot pihentek, majd további 9 nap alatt jutottak el Little Americáig. December 15-én, megérkezvén, azt tapasztalták, hogy a támaszpont már üres, a két pilóta egy hónapot töltött itt egyedül, amíg meg nem érkezett az értük küldött repülőgép.

* Ivanov, L. [http://livingston-island.weebly.com/ General Geography and History of Livingston Island.] In: ''Bulgarian Antarctic Research: A Synthesis''. Eds. C. Pimpirev and N. Chipev. Sofia: St. Kliment Ohridski University Press, 2015. pp. 17-28 17–28. {{ISBN|978-954-07-3939-7}}