Wikipédia

„Johan Huizinga” változatai közötti eltérés

Szócikk Vitalap

Johan Huizinga (szerkesztés)

A lap 2020. október 20., 23:28-kori változata

20 bájt hozzáadva ,  1 évvel ezelőtt
→‎Művei
== Művei ==
 
Világhírűvé ''A középkor alkonya'' (''Herfsttij der middeleeuwen''; 1919)'' c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, "szóval festés" jellemzi -– szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.
Számos nyelvre lefordították, magyarra [[Szerb Antal]] ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.
 
{{idézet2|Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.| A középkor alkonya, 18. old. Bp. Európa Kiadó, 1970.}}
 
A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga -– elvetve [[Karl Gotthard Lamprecht|Karl Lamprecht]] nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával -– szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját”.<ref>Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 11. old.</ref> A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.
 
{{idézet2|A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére.
Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a ''Homo ludens (1938)'', amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, így például a történettudomány és az irodalomtudomány elhatárolása kapcsán írjaː "A történelem és irodalom közötti éles választóvonalnak az az oka, hogy az előbbi teljesen híján van a játék elemének, ez pedig az irodalomnak kezdeteitől máig alapja és jellemzője."<ref>Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I. kötet, 28. oldal - Johan Huizinga: A történelem fogalmának meghatározása (Osiris, 2006).</ref>
 
''A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935)'' c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről. Egyik -– azóta nagy karriert befutott -– alaptétele szerint a modern európai embert elárasztja a tömegkommunikáció biztosította információtömeg. Ennek következtében az átlagember képtelen átlátni a saját világát, képtelen ítéletet mondani róla, és pusztán tények és adatok visszaadására képes. Az átlagemberek életét így kollektív mítoszok vezérlik. Az ilyen kultúrában az ifjúság lesz a példakép. Ezért a kultúra ahelyett, hogy felnevelné az ifjakat, maga próbál meg hozzájuk hasonulni életstílusban, divatban, fogyasztásban. A kultúrák ezen jellemzőjét Huizinga
gyerekességnek, ''puerelizmusnak'' nevezte. Legfőbb jellemzőjének a hősök -– ma azt mondanánk: sztárok -– és a hősiesség kultuszát tartja. A tömeg szeret velük azonosulni -– ez viszont azt is jelenti, hogy a tömeg számára saját maga a pozitív, aki nem azonosul vele, az megvetendő.
 
Huizinga legfontosabb művei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul, köszönhetően a 30-40-es évek élénk magyar érdeklődésének.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Speciális:MobileDiff/23161960”