„Franklin D. Roosevelt” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Mint elnök: Link javítása. |
Bővítés Címkék: Visszaállítva Vizuális szerkesztés |
||
1. sor:
{{Vezető infobox|név=Franklin D. Roosevelt|halálozási dátum=1945. április 12.<br/> {{életkor-holt|1882|1|30|1945|4|12}}|állam4=New York állam 26. szenátusi kerületének|megnevezés4=szenátora|terminus kezdete4=1911. január 1.|utód4=James E. Towner|terminus vége4=1913. március 17.|előd4=John F. Schlosser|születési hely=Hyde Park, [[New York (állam)|New York]], USA|születési dátum=1882. január 30.|halálozási hely=Warm Springs, [[Georgia (állam)|Georgia]], USA|előd3=Beekman Winthrop|sírhely=Springwood Estate, Hyde Park, New York|párt=[[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Párt]]|házastárs=[[Eleanor Roosevelt]]|foglalkozás=politikus, államférfi|vallás=[[Episzkopális Egyház (Egyesült Államok)|episzkopális]]|gyermekei=Anna, James, Elliott, Franklin, John|szülei=James Roosevelt<br/>Sara Ann Delano|halál oka=[[agyi érkatasztrófa|agyvérzés]]|aláírás=Franklin Roosevelt Signature.svg|utód3=Gordon Woodbury|elnök3=[[Thomas Woodrow Wilson|Woodrow Wilson]]|kép=FDR 1944 Color Portrait.jpg|állam2=[[New York (állam)|New York állam]]|képméret=220px|állam=Az [[Amerikai Egyesült Államok]]|sorszám=32|megnevezés=[[Az Amerikai Egyesült Államok elnöke|elnöke]]|terminus vége=1945. április 12.|terminus kezdete=1933. március 4.|alelnök=John N. Garner<br/> Henry A. Wallace<br/> Harry S. Truman|előd=[[Herbert Hoover]]|utód=[[Harry S. Truman]]|sorszám2=44|terminus kezdete3=1913. március 17.|megnevezés2=[[New York állam kormányzóinak listája|kormányzója]]|terminus vége2=1933. január 1.|terminus kezdete2=1929. január 1.|helyettes2=Herbert H. Lehman|előd2=Al Smith|utód2=[[Herbert H. Lehman]]|állam3=A [[Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete|Haditengerészet]]|megnevezés3=helyettes államtitkára|terminus vége3=1920. augusztus 26.|iskolái=[[Harvard Főiskola]]<br/> [[Columbia Egyetem]]}}'''Franklin Delano Roosevelt''' ([[New York]], [[1882]]. [[január 30.]] – [[Warm Springs]], [[1945]]. [[április 12.]]), a sajtóban gyakran '''FDR''', amerikai politikus, az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]] 32. [[Az Amerikai Egyesült Államok elnöke|elnöke]], akit négy terminusra választottak meg. 1933 – 1945 között volt elnök, és ő az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a [[Fehér Ház|Fehér Házat]]. A [[20. század]] egyik központi alakja volt.
Apja, James Roosevelt, és anyja, Sarah Ann Delano, mindketten tehetős New York állambeli családok tagjai voltak, amelyek [[Franciák|francia]] és [[Hollandok|holland]] ősökkel bírtak. Franklin volt az egyetlen gyermekük. Anyai nagyapja, Warren Delano (a [[Mayflower (hajó)|Mayflower]] egyik utasának, Richard Warrennek leszármazottja) a [[Kína|kínai]] ópiumkereskedelemből szerezte vagyonát. 1921-ben deréktól lefelé lebénult, ezután már csak segédeszközzel tudott – nehezen – járni. Állapotát [[járványos gyermekbénulás]] következményének tartották, bár újabban felvetették, hogy esetleg [[Guillain–Barré-szindróma|Guillain-Barré szindróma]] okozta. Ezután évekig elfordult a politikai élettől.
Amerikai [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|demokrata párti]] politikus, az Egyesült Államok 32. elnöke 1933-tól haláláig. Egyedülálló módon négyszer választották meg. Az [[1930-as évek|1930-as években]] a nagy gazdasági világválság idején [[New Deal]] elnevezésű programjával segítette a munkanélkülieket, valamint a gazdaság talpra állítását, illetve megvalósította a gazdaság és bankrendszer reformját. Jóllehet a gazdaság talpra állása nem fejeződött be 1940-ig, a Roosevelt-adminisztráció idején megkezdődött programok nagy része az [[Amerikai Egyesült Államok|USA]] kereskedelmét a mai napig is meghatározza. Agresszív szövetségi kormányzati módszerével új lendületet adott a [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Pártnak]], amely az [[1960-as évek]] végéig domináns szerepet töltött be.
1938 után elérte az USA újra fegyverzését, és kivezette országát az [[Izolacionizmus|izolacionizmusból]], miközben a világ a háborúra készült. A [[második világháború]] kitörése után (az USA semlegessége ellenére) jelentős fegyverszállítmányokkal segítette a szövetségeseket. 1941-ben [[Winston Churchill (miniszterelnök)|Churchill]] angol miniszterelnökkel közzétették az [[Atlanti charta|atlanti chartát.]] December 7-én a [[Pearl Harbor-i támadás|Pearl Harbort]] ért [[japán]] támadás után az Egyesült Államok is belépett a háborúba. Ettől fogva Roosevelt tántoríthatatlanul küzdött a [[tengelyhatalmak]] ellen. Belátta, hogy bár az USA-t inkább ők fenyegették, a [[japánok]] gazdasági gyengeségük miatt nem képesek egyedül a győzelemre. Éppen ezért [[Európa|Európát]] tekintette az elsődleges harctérnek, és feltétel nélkül támogatta [[Adolf Hitler|Hitler]] és szövetségesei minden ellenfelét. Roosevelt javaslatára deklarálták a szövetségesek a feltétel nélküli megadás elvét, egyesek szerint ez a háború indokolatlan elhúzódását eredményezte. Rossz egészségi állapota ellenére határtalan munkabírással vett részt a háborús ügyek intézésében, mint az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka. Minden fontos szövetséges konferencián részt vett, de Churchill szerint (és a történészek zöme szerint is) túl naivnak mutatkozott [[Joszif Visszarionovics Sztálin|Sztálinnal]] szemben, a szovjet diktátor könnyen rá tudta venni terveinek támogatására. 1945. április 12-i halálát követően alelnöke, [[Harry S. Truman]] lépett a helyére.
Széles körű támogatást nyújtott [[Winston Churchill (miniszterelnök)|Winston Churchillnek]], és segítette az [[Egyesült Királyság]] háborús erőfeszítéseit, mielőtt a [[Pearl Harbor-i támadás]] a hadba lépésre késztette volna az USA-t. A második világháború alatt Roosevelt (tanácsadója, [[Harry Hopkins]] segítségével) határozottan vezette országát a [[Harmadik Birodalom|nemzetiszocialista Németországgal]] szemben, és az Egyesült Államokat a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségesek]] első számú fegyverszállítójává és finanszírozójává tette. Az USA Roosevelt vezetésével vált a ''„demokrácia fegyvertárává”'' és 16 millió amerikai öltött egyenruhát.
Elnöksége idején az ipar óriási növekedésnek indult, megvalósult a teljes [[foglalkoztatottság]], helyreállt a jólét és új lehetőségek nyíltak meg a [[
== Korai élete és házassága ==
=== Ifjúsága és korai karrierje ===
[[Fájl:Springwood Home of FDR August 2012.jpg|balra|bélyegkép|Szülőhelye a Hyde Parkban]]
Franklin Delano Roosevelt 1882. január 30-án született a [[New York (állam)|New York állambeli]] Hyde Park-ban, egy gazdag család tagjaként. Édesapja, James Roosevelt üzletember 1851-ben végezte el tanulmányait a [[Harvard Law School]] egyetemen, de úgy döntött, hogy nem gyakorolja a jogot, miután megkapta örökségét nagyapjától, James Roosevelttől. Apja kiemelkedő Bourbon-Demokrata politikus volt, aki egyszer elvitte Franklint a Fehér Házba, hogy tárgyaljon [[Grover Cleveland|Cleveland]] elnökkel. Korai éveiben nagy hatást gyakorolt rá édesanyja, Sara Ann Delano, aki egyszer ezt állította: „''A fiam, Franklin egy Delano, egyáltalán nem Roosevelt.''” Jamest – aki Franklin születésekor 54 éves volt – néhányan távoli apának tekintették, bár James MacGregor Burns életrajzíró szerint James [[Interaktivitás|interakcióba]] lépett vele.
Roosevelt apai ági őse a [[17. század|17. században]] Új-Amszterdamba költözött és a Rooseveltek [[Kereskedő|kereskedőként]] és földbirtokosként tevékenykedtek. A Delano család elődje a [[Mayflower (hajó)|Mayflower-en]] utazott az [[Újvilág|Újvilágba]], ahol kereskedőként és hajógyártóként szerezték vagyonukat. Franklinnak apja korábbi házasságából egy féltestvére volt, James.
Franklint nagyon érdekelte a [[lovaglás]], az [[evezés]], valamint a gyepen való [[Tenisz|teniszezés]]. Tinédzser korában kezdett el [[Golf|golfozni]]. Késő tizenéves éveiben golfklubbajnok is lett a [[Kanada|kanadai]] [[Új-Brunswick|Új-Brunswick-ben]], Campobello szigeten, családja nyaraló helyén. Korán megtanult [[Sportvitorlás|vitorlázni]], 16 évesen apjától egy [[Vitorlás hajó|vitorlával]] gazdagodhatott.
Roosevelt hét-tizenöt éves korában minden évben elutazott szüleivel [[Európa|Európába]], így egyre jobban tudott beszélni németül és franciául. 14 éves koráig magántanuló volt, kivéve, mikor kilenc évesen tanult a [[Németország|németországi]] állami iskolában. Ezután a [[Massachusetts|massachusettsi]] Grotonban, egy püspöki bentlakásos iskolába járt.
Mint a legtöbb groton-i osztálytársa, a [[Harvard Főiskola|Harvard Főiskolába]] ment. Tudományos szempontból közepes tanuló volt és később kijelentette: ''„Négy éven át folytattam a közgazdaságtant és a kurzusokat a főiskolán, és mindent, amit tanítottak, rossz volt.”'' Az Alpha Delta Phi diákszövetség tagja. Roosevelt diákként viszonylag nem volt kitűnő, ám a Harvard Crimson napilap főszerkesztőjévé vált, olyan pozícióra, amely nagy ambíciót és energiát igényelt.
Apja 1900-as halála lesújtotta a 18 éves Franklint. A következő évben ötödik unokatestvére, [[Theodore Roosevelt]] lett az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]] [[Az Amerikai Egyesült Államok elnöke|elnöke]]. Theodore erőteljes vezetési stílusa és megújító buzgalma hatására Franklin példaképeként és hőseként tekintett fel rá. 1903-ban végzett a Harvardon, majd a következő évben a Columbia Law School-ban tanult tovább, de 1907-ben kilépett, miután letette new-yorki ügyvédi vizsgáját. 1908-ban a Carter Ledyard & Milburn rangos ügyvédi irodájában vett át munkát és a cég admiralitás jogi részlegén dolgozott.
=== Házassága, családja és szerelmi viszonyai ===
[[Fájl:Franklin-Roosevelt-1884.jpg|balra|bélyegkép|205x205px|1884-ben, 2 évesen]]
1902 közepén kezdett el Franklin udvarolni a leendő feleségének, Theodore Roosevelt unokahúgának, [[Eleanor Roosevelt|Eleanor Rooseveltnek]]. Eleanor és Franklin ötödik unokatestvérek voltak és már gyermekkoruk óta ismerték egymást, 1903 októberében tartották eljegyzésüket.
1905. március 17-én – anyja heves ellenállása ellenére – összeházasodott Eleanorral [[New York|New Yorkban]]. Sara Roosevelt – aki azt hitte, hogy Franklin túl fiatal a házassághoz – többször is kísérletet tett fia házassága ellen. Eleanort, fiatalon elhunyt édesapja helyett Theodore Roosevelt elnök kísérte oltár elé. Az ifjú pár családja birtokára, a Hyde Parki Springwood-ba költözött. A ház Sara Roosevelt tulajdonában állt egészen 1941-es haláláig. Sara a házaspár számára építtetett egy lakást New-York City-ben is. Eleanor soha nem érezte otthon magát sem a Hyde Parki, sem a New Yorki lakásban, de annak örült, mikor a családdal nyaralhatott a Campobello-szigeten.
[[Fájl:Franklin D. Roosevelt, a formal portrait in Groton, Massachusetts - NARA - 196688.jpg|balra|bélyegkép|248x248px|1900-ban, 18 évesen ]]
[[Fájl:Franklin D. Roosevelt and Eleanor Roosevelt with Anna and baby James, formal portrait in Hyde Park, New York 1908.jpg|bélyegkép|Franklin és Eleanor első két gyermekükkel (1908)]]
James MacGregor Burns életrajzíró szerint a fiatal Roosevelt magabiztos és nyugodt természetű volt. Ezzel szemben Eleanor akkoriban félénk és nem szerette a társadalmi életet, eleinte otthon maradt, hogy gyermekeiket nevelje. Franklin a gyermekek nevelését feleségére bízta, míg Eleanor nagyrészt bérelt gyermekgondozókra támaszkodott. Anyjára való korábbi tapasztalataira hivatkozva később kijelentette: „''Egyáltalán nem tudok semmit a csecsemők kezeléséről vagy táplálásáról.”'' A házaspárnak hat gyermeke született: Anna (1906-1975), James (1907-1991), Elliott (1910-1990), Franklin (1909, csecsemőkorában elhunyt), Franklin (1914-1988), John (1916-1981).
Számos házasságon kívüli viszonyokat folytatott, köztük Eleanor szociális titkárával, Lucy Mercerrel. 1918 szeptemberében Eleanor megtalálta férje bőröndjében Roosevelt és Mercer leveleit. Franklin és Eleanor épphogy nem váltak el, kapcsolatuk megromlott, Roosevelt pedig megígérte, hogy soha többé nem kívánja látni Lucyt. Eleanor soha nem bocsátott meg neki és a házasságuk ettől kezdve inkább politikai partnerségként működött. Eleanor ezt követően külön otthonba költözött a Hyde Parkban, a Val-Killnél és férjétől függetlenül egyre inkább különféle társadalmi és politikai ügyekre szentelte életét. A házasságuk érzelmi szakadása annyira súlyos volt, hogy amikor Franklin 1942-ben kérte Eleanort – egészségi állapotának fényében – hogy jöjjön haza és éljen vele újra, a nő megtagadta.
Franklin eleget tett Eleanornak való ígéretének. Ő és Lucy hivatalos levelezést folytattak és 1941-ben, vagy talán még korábban ismét megismerkedtek egymással. Lucy Roosevelt mellett volt azon a napon, amikor 1945-ben meghalt. Ennek ellenére viszonyát az 1960-as évekig nem ismerték széles körben. Fia, Elliott azt állította, hogy apja húsz éves kapcsolatot tartott fenn egy titkárával, Marguerite LeHand-al. Másik fia, James azt jelentette ki, hogy „valódi esély van arra, hogy romantikus kapcsolat álljon fenn” apja és a norvég trónörökös felesége, [[Márta norvég trónörökösné|Márta hercegnő]] között, aki egy rövid ideig a [[Fehér Ház|Fehér Házban]] húzódott meg a [[második világháború]] idején. Kettőjüket számos romantikusan összekötő pletykák az újságokban terjedtek, ahol többen „az elnök barátnőjeként” is hivatkoztak rá.
== Politikai karrierje kezdetén ==
=== New York szenátora ===
[[Fájl:TheodoreRoosevelt(cropped).jpg|bélyegkép|249x249px|[[Theodore Roosevelt]] elnök, Franklin unokatestvére, aki nagy befolyást gyakorolt karrierjére ]]
Roosevelt kevés szenvedélyt tartott a joggyakorlat iránt, végül barátai biztatására úgy döntött, hogy belép a [[Politika|politikába]]. Unokatestvére, a [[Republikánus Párt (Amerikai Egyesült Államok)|republikánus]] Theodore iránti csodája ellenére, apjához hasonlóan a [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Párthoz]] kívánt csatlakozni. Az 1910-es választások előtt a helyi demokraták azzal toborozták Rooseveltet, hogy induljon székhelyét a New York állami képviselőházba. Akár saját kampányáért is fizethetett volna, mivel [[Theodore Roosevelt]] volt elnök – aki szintén indult a választásokon – továbbra is az ország legjelentősebb politikusa maradt, a vonzó Franklin pedig jó reklám volt. Kampánya akkor ért végett, miután a demokrata Lewis Stuyvesant Chanler köztisztviselő úgy döntött, hogy újraválasztást kér. Ahelyett, hogy politikai reményeit félre tette volna, az állami szenátusért indult. A szenátusi kerület – amely [[Dutchess megye|Dutchess]], [[Columbia megye (New York)|Columbia]], illetve [[Putnam megye (New York)|Putnam megyékben]] található – erősen republikánusnak ígérkezett. Roosevelt attól tartott, hogy Theodore nyílt ellenállása eredményesen végett vethet kampányának, ám Theodore személyesen bátorította unokatestvére jelölését. Kampánymenedzserként autóval utazott a szenátusban, miközben ezt sokan nem engedhették meg maguknak. Agresszív, hatékony kampánya és a Roosevelt név befolyásának hatására megnyerte a választásokat, ezzel mindenkit meglepve.
Bár a törvényhozási ülések ritkán tartottak tovább tíz hétnél, Roosevelt úgy kezelte új pozícióját, mint egy teljes munkaidős karriert. 1911. január 1-én a „felkelők” egy csoportjának vezetője lett, akik ellenezték az állami Demokrata Pártot uraló Tammany Hall politikai gépezetet és annak főnökét, Charles Francis Murphyt. Az 1911-es amerikai szenátusi választásokon a három hónapos patthelyzetet követően egy nagy tekintélyű bírának, [[James Aloysius O’Gorman|James O’Gorman-nak]] – akit Franklin elfogadhatónak talált – sikerült legyőznie a Tammany-t. Ezzel Roosevelt frakciója megakadályozta Murphy célját, mely szerint államészaki szövetségesét, William F. Sheehant-ot kellett volna megválasztani. Roosevelt hamarosan népszerű alakja lett a New Yorki demokratáknak, bár még a szónoklással akadtak gondjai. A „Roosevelt második eljövetelét” ábrázoló újságcikkek és rajzfilmek „a Tammany gerincén hideg borzongást” okoznak.
Ismét szembe fordulva a Tammany Hall-al, támogatta [[Thomas Woodrow Wilson|Woodrow Wilson]] sikeres ajánlatát az 1912-es demokrata jelölésért a választásra. Az elnökválasztás hármas küzdelembe torkollott, mivel Theodore Roosevelt elhagyta a Republikánus Pártot, hogy egy újabb, harmadik kampányt indítson Wilson és az akkori republikánus elnök, [[William Howard Taft|William H. Taft]] ellen. Franklin azon döntése, hogy támogatja Wilsont Theodore ellen a választásokon, elidegenítette a család néhány tagját, bár maga Theodore sem sértődött meg. Wilson a győzelmével az első olyan demokrata lett, aki 1892 óta megnyerte a választást. A [[Hastífusz|hastífuszos]] rohama leküzdése után Louis Howe újságíró széles körű segítségével Rooseveltet 1912-ben újraválasztották. A választások után rövid ideig a Mezőgazdasági Bizottság elnökeként szolgált. Nagy erőfeszítést tett a nők és gyermekek munka és szociális jóléti programjainak támogatásával. Gazdasági és munkabéri sikerei a húsz évvel későbbi [[New Deal|New Deal-politikájának]] az előhangjai voltak.
=== A Haditengerészet helyettes államtitkára ===
[[Fájl:Franklin Roosevelt Secretary of the Navy 1913.jpg|bélyegkép|Mint a haditengerészet helyettes államtitkára (1913)]]
A Roosevelt által a demokrata elnökjelölthöz nyújtott támogatása ahhoz vezetett, hogy 1913 márciusában, [[Thomas Woodrow Wilson|Woodrow Wilson]] az elnöki székbe való beiktatásakor kinevezte a [[Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete|Haditengerészet]] helyettes államtitkárává, ezzel a Haditengerészeti minisztérium második legnagyobb tisztviselője lett, [[Josephus Daniels]] titkár után. Roosevelt egész életében vonzalmat érzett a haditengerészet iránt, közel 10 000 haditengerészeti könyvet gyűjtött össze és azt állította, hogy mindet elolvasta. Wilson támogatásával Daniels és Roosevelt egy érdemeken alapuló előléptetési rendszert vezetett be és további reformokat hajtottak végre a haditengerészet autonóm részlegeinek polgári ellenőrzésének kiterjesztése érdekében. Hét éves hivatali ideje alatt nem történt egyetlen sztrájk sem, amely során tapasztalatot szerzett a munkaügyi kérdésekben, a hadivezetésben a háborús időszakban és a logisztikában, minden értékes területen a jövőbeli hivatala számára.
1914-ben egy rosszul elsült döntést hozott, mely alapján indult a visszavonult new yorki republikánus szenátor, [[Elihu Root]] helyéért. Bár elnyerte [[William Gibbs McAdoo]] pénzügyminiszter és Martin H. Glynn kormányzó támogatását, félelmetes ellenféllel nézett szembe a Tammany által támogatott [[James Watson Gerard|James W. Gerard-al]]. Wilson elnök sem tudott segítséget nyújtani, mivel szüksége volt a Tammany erőire a törvényhozás megsegítésére és az 1916-os újraválasztás biztosításáért. Rooseveltet alaposan legyőzte Gerard, aki viszont elvesztette a választást [[James W. Wadsworth, Jr.|James W. Wadsworth-al]] szemben. A választásokat követően Roosevelt és a Tammany Hall főnöke, Charles Francis Murphy politikai szövetségesekké váltak.
A szenátusi előválasztáson való vereségét követően újra a haditengerészeti teendőire koncentrált. 1914-ben kitört az [[első világháború]], ahol a [[központi hatalmak]], így a németek, az osztrák-magyarok és a törökök célja volt az [[antant]], azaz a britek, a franciák és az oroszok legyőzése. Roosevelt egyet értett a Felkészültségi Mozgalommal, amely támogatta az antant hatalmakat a háborúban és megerősítette az amerikai hadsereget, bár ezt Wilson eleinte ellenezte. Miután egy német [[tengeralattjáró]] elsüllyesztette az amerikai [[Lusitania (hajó)|RMS Lusitania]] hajót, a Wilson-kormányzat kezdeményezte a haditengerészet fejlesztését. Roosevelt támogatást nyújtott az Egyesült Államok haditengerészeti tartalékénak és honvédelmi tanácsának létrehozásához. 1917 áprilisában [[Német Császárság|Németország]] bejelentette, hogy [[Korlátlan tengeralattjáró-háború|korlátlan tengeralattjáró hadviselést]] folytat és több amerikai hajót is megtámadott, majd a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszus]] – Wilson javaslatára – április 6-án jóváhagyta a Németország elleni hadüzenetet.
Roosevelt azért intézett kérést az elnökhöz, hogy tengerésztisztként szolgálhasson, de Wilson ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is helyettes titkár maradjon. Egy ideig [[Washington (főváros)|Washingtonban]] maradt, hogy koordinálja a tengeri hajók és személyzet mozgósítását, ellátását és bevetését. Az Egyesült Államok háborúba való belépését követő első hat hónapban a haditengerészet négyszeresére bővült. 1918 nyarán Európába utazott, hogy ellenőrizze a haditengerészeti létesítményeket és találkozzon a francia és brit tisztviselőkkel. Szeptemberben tért vissza hazájába az ''USS Leviathan'' fedélzetén. A 11 napos út alatt a hajóra ütött a [[spanyolnátha]], amely számos utas életét követelte. Roosevelt is nagyon beteg lett a vírustól, tüdőgyulladást is kapott, ám mire a hajó partaszállt New Yorkban, addigra felépült. Németország novemberi kapitulációját követően Daniels-el felügyelték a tengerésztisztek leszerelését. Többen is nem tudták elképzelni, hogy a flotta valaha is használni fogja a légi közlekedést. Ennek érdekében Roosevelt személyesen rendelte el a haditengerészet repülési osztályainak megőrzését.
=== 1920-as kampánya az alelnöki székért ===
[[Fájl:Franklin D. Roosevelt and James Cox in Dayton, Ohio - NARA - 197236.jpg|balra|bélyegkép|Cox és Roosevelt Ohio-ban (1920)]]
[[Fájl:ElectoralCollege1920.svg|bélyegkép|280x280px|Az 1920-as elnökválasztás eredményei]]
Wilson leváltásakor kezdte tovább tervezni politikai pályafutását. Munkatársaival felkeresték [[Herbert Hoover|Herbert Hoovert]], hogy Roosevelttel indulhasson az 1920-as demokrata elnökjelöltségért, ám ez a terv meghiúsult, mivel Hoover nyilvánosan is republikánusnak nyilvánította magát. Miután [[Ohio (állam)|Ohio]] kormányzója, James M. Cox elnyerte a párt jelölését az 1920-as elnökválasztásra, Rooseveltet választotta alelnökjelöltjének, majd a párt hivatalosan is közzé tette a jelölést. Az ekkor már 38 éves, 188 cm testmagassággal rendelkező Roosevelt kiegyensúlyozott, mérsékelt és wilsoni jelöltként lépett fel. Lemondott haditengerészeti helyettes államtitkári posztjáról és a kampányolásra koncentrált.
A kampány során Cox és Roosevelt megvédték a Wilson-kormányt és a [[Nemzetek Szövetsége|Nemzetek Szövetségét]], mindkettő népszerűtlen volt akkoriban. Végül kikaptak a választáson, a republikánusok jelöltje, [[Warren G. Harding]] és [[Calvin Coolidge]] mintegy 7 millióval több szavazatot kapott. Roosevelt hamarosan nyilvánosan is elfogadta a vereséget. Az 1920-as kampány során szerzett népszerűsége és kiépített kapcsolatai fontos forrásnak bizonyultak az 1932-es kampányhoz. Az 1920-as választás során történt felesége, Eleanor első nyilvános részvétele, aki Louis Howe segítségével fontos politikai szövetségessé vált.
== Betegsége és visszatérése a politikába ==
Az elnökválasztás után hazatért [[New York|New Yorkba]], ahol jogot gyakorolt és a Fidelity and Deposit cég alelnökeként regnált. Az 1922-es választásokon is igyekezett visszatérni a politikai életbe, de betegsége miatt karrierje kisiklott. Míg családjával 1921 augusztusában a Campobello-szigeten üdült, megbetegedett. Fő tüneteként a láz, a növekvő bénulás, az arcbénulás, a bél és húgyhólyag diszfunkció, illetve a zsibbadás jelentkeztek. Roosevelt deréktól lefelé lebénult. Diagnosztizálásának eredményeképpen betegsége okaként a [[Járványos gyermekbénulás|járványos gyermekbénulást]] tartották, de a [[Texasi Egyetem]] orvosi osztályának kutatói szerint tünetei a [[Guillain–Barré-szindróma|Guillain-Barré-szindrómának]] felel meg. Egy 2016-os elemzés azonban a járványos gyermekbénulást tartotta valószínűbbnek.
[[Fájl:Roosevelt in a wheelchair.jpg|bélyegkép|Roosevelt kerekesszékben kutyájával, Falával és Ruthie Bie-val (1941 február)]]
Közeli barátja és tanácsadója, Louis Howe és [[Eleanor Roosevelt]] elhatározta, hogy segítenek Franklinnak folytatni a politikai karrierjét. [[Kerekesszék|Kerekesszékbe]] kényszerült, de magára erőszakolva megtanult rövid távolságokat gyalogolni, számos segédeszközökkel. Rooseveltnek óvatosnak kellett lennie, hogy a nyilvánosság soha ne lássa meg őt kerekesszékben ülve. Ugyanakkor nagy gondot jelentet még a sajtóban való olyan ábrázolások eltávolítása, amelyek rávilágítanának gyengeségére. Ennek ellenére betegsége azonban elnöksége előtt és alatt is ismertté vált. A nyilvánosság előtt legtöbbször egyenesen állva jelent meg, egyik oldalán egy segéd vagy az egyik fia támogatta.
1925-től kezdődően ideje nagy részét az Egyesült Államok déli részén töltötte, ahol a ''Larooco'' nevű lakóhajóján is megszállt. 1926-ban létrehozott egy [[Vízgyógyászat|hidroterápiai]] központot a [[Georgia (állam)|georgiai]] Warm Springsben, melyhez a testgyógyászati személyzetet ő maga gyűjtötte össze. Örökségének nagy részét a ''Merriweather Inn'' megvásárlásához fordította. 1938-ban alapította meg a gyermekbénulásban szenvedő betegek meggyógyítása érdekében a ''National Foundation for Infantile Paralysis''-t.
Az 1920-as években tartotta a kapcsolatot a [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Párttal]], aktív maradt a New Yorki politikában, miközben délen is új kapcsolatokat létesített, különösen Grúziában. Az 1922-es new yorki kormányzóválasztáson Al Smith sikeres kampányának megerősítése érdekében egy nyílt okiratot adott ki, amely bizonyította Roosevelt fontos politikai jelentőségét és ezzel nagy segítséget nyújtott Smithnek. Roosevelt és Smith soha nem bízott meg egymásban, de Smith továbbra is Roosevelt támogatását élvezte. Az 1924-es és az 1928-as demokrata elnökválasztó konvención is beszédet mondott Smith elnökjelöltségéért, az 1924-es beszéd a betegsége utáni közélethez való visszatérését tükrözte.
1925-ben Smith kormányzó Rooseveltet a Taconic State Park bizottság elnökletével bízta meg. Ebben a posztjában összetűzésbe került a Long Island State Park egyik vezér alakjával, Robert Moses-el, akit azzal vádolt, hogy a kiemelkedő személyek, köztük Roosevelt nevét használja fel a parkoktól való politikai támogatás elnyerése érdekében, illetve azon dolgozik, hogy megakadályozza Howe kinevezését a Taconic bizottság titkári pozíciójára. Roosevelt 1928 végéig szolgált a bizottságban és a Moses-el való vitái a karrierje előrehaladtával folytatódott.
== New York kormányzója ==
[[Fájl:Governor Roosevelt and Al Smith.jpg|bélyegkép|Roosevelt kormányzó és Al Smith (1930)]]
Smith a demokraták jelöltjeként indult az 1928-as elnökválasztásra, ennek értelmében felkérte Rooseveltet, hogy induljon a [[New York (állam)|new yorki]] kormányzóválasztáson. Eleinte vonakodott az ötlettől, de végül, mikor a párt vezetői meggyőzték arról, hogy csak ő tudja legyőzni a republikánus kormányzójelöltet, Albert Ottinger főügyészt, belegyezett, hogy indul a választásra. Ismét Louis Howe-hoz fordult segítségért, aki elvállalta kampánya vezetését és számos további támogatókat is szerzett magának. A kampányához még Frances Perkins és James Farley is csatlakozott, akik mind fontos politikai partnerekké váltak. Smith elvesztette az elnökválasztást, Roosevelt pedig 0,62%-al legyőzte Ottingert, így ő lett az ország legnépesebb államának [[New York állam kormányzóinak listája|kormányzója]], amely sok esélyt adott neki a következő elnökválasztás megnyeréséhez.
1929 januári hivatalba lépését követően egy sor [[vízerőmű]] építését javasolta és a mezőgazdasági válság kezelésére törekedett. Roosevelt úgy döntött, hogy elbocsájtja a Robert Moses-hez hasonló Smith-párti politikusokat, melynek következményeképpen Roosevelt és Smith kapcsolata megromlott. [[Eleanor Roosevelt]] kötelességtudóan a kormányzó feleségeként szolgált és fontos politikai szövetséget kötött Franklinnal. 1929 októberében a new yorki tőzsde összeomlott és kezdetét vette a [[nagy gazdasági világválság]]. [[Herbert Hoover|Hoover]] elnök és számos más állami kormányzó úgy vélte, hogy a válság nem sokára elcsendesül, de Roosevelt látta a helyzet súlyosságát és számos foglalkoztatási bizottságokat hozott létre. Ő volt az első olyan kormányzó, aki nyilvánosan is támogatta a [[Munkanélküliség|munkanélkülieket]].
1930 májusában indította el kampányát a második ciklushoz, ahol a mezőgazdaság fejlesztését, a munkanélküliek támogatását és az idősek nyugdíjának biztosítását ígérte. Republikánus ellenfele nem tudta leküzdeni a közvélemény kritikáját a Republikánus Párttal szemben a gazdasági válság idején és Roosevelt 23%-al több szavazatot gyűjtött, így második mandátumba is beiktatták. Mivel a Hoover-kormányzat ellenezte a gazdasági válság közvetlen kezelésére irányuló javaslatait, Roosevelt kormányzó gazdasági segélycsomagot javasolt és az Ideiglenes Sürgősségi Segélyezési Igazgatóság létrehozását. A bizottság – amelyet először Jesse Straus, majd Harry Hopkins vezetett – 1932 és 1938 között New York lakosságának több mint egyharmadát segítette meg. Emellett nyomozást indított egy new yorki korrupció felderítésének ügyében, amely a Seabury Bizottság felállítását eredményezte. Roosevelt nyitotta meg az [[1932. évi téli olimpiai játékok|1932-es téli olimpiát]] [[Lake Placid|Lake Placidban]].
== 1932-es megválasztása ==
[[Fájl:Vincenzo Laviosa - Franklin D. Roosevelt - Google Art Project.jpg|bélyegkép|Roosevelt 1932-ben]]
Az 1932-es elnökválasztás közeledtével elindította a Howe vezette kampánycsapatát. A gazdaság nagy gyengülésének hatására sok demokrata azt remélte, hogy Wilson óta 1932-ben fogják megválasztani az első demokrata elnököt. Roosevelt kormányzóvá való újraválasztása a demokrata elnökjelöltség elnyerésének reményét erősítette. Összehívta a Wilson-kormányzat progresszív támogatóit, miközben számos [[Konzervativizmus|konzervatívokhoz]] is fordult segítségért és a [[Dél-Egyesült Államok|déli államok]] vezető jelöltjévé nyilváníthatta magát. Jelölése ellen az észak-keleti konzervatívok, köztük Al Smith-el léptek fel. Smith azt szerette volna elérni, hogy megtagadja Roosevelttől azt a kétharmados támogatást, amely az elnöki jelölés elnyeréséhez kellett a [[Chicago|chicagói]] Demokrata Nemzeti Konvención, majd több forduló után jelöltként jelenik meg. Roosevelt a demokrata előválasztásokon elért sikerei eredményeképpen belépett a konvencióba. A konvenció első elnöki szavazásakor megkapta a szavazatok több mint a felét, de kevesebb mint a kétharmadát, ezzel jóval többet, mint a második helyen végző Smith. A negyedik fordulóban – nem sokkal azután, hogy John N. Garner, a harmadik jelölt Roosevelt mellé állt – megszerezte a jelölést. Roosevelt kevés beleszólásával Garner-t választották alelnökjelöltjévé. A siker hírére repült el [[New York|New Yorkból]] és személyesen is elfogadta a jelölést, így ő lett a [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Párt]] elnökjelöltje.
[[Fájl:ElectoralCollege1932.svg|balra|bélyegkép|280x280px|Az 1932-es elnökválasztás eredményei]]
A jelöltség elfogadásáról való beszédében ezt jelentette ki: „Fogadom, hogy [[New Deal|új irányvonalat]] ajánlok az amerikai népnek… Ez több, mint egy politikai kampány”. Roosevelt értékpapír-szabályozást, vámcsökkentést, a gazdaság fejlesztést, a közmunkák növelését és egyéb kormányzati intézkedéseket ígért a [[nagy gazdasági világválság]] kezelése érdekében. A konvenciót követően számos progresszív republikánus jóváhagyását nyerte el, köztük [[Hiram Johnson|Hiram Johnsontól]] és Robert La Follette-tól. A Demokrata Párt konzervatív szárnyával is kibékült és még Al Smith-t is rávették, hogy támogassa Rooseveltet. A republikánus jelölt, [[Herbert Hoover]] elnök ellen tüntető Bonus Army veterán csoport csak a népszerűtlenségét biztosította.
A november 8-án tartott elnökválasztáson Roosevelt megnyerte a szavazatok mintegy 57%-át és hat állam kivételével mindegyik őt választotta. A győzelem a New Deal koalíció létrehozását jelentette, amely átalakította az amerikai politikát és elindította azt, amit a történészek „ötödik pártrendszernek” neveznek. 1860 és 1931 között a demokraták ritkán vették át a Kongresszus mindkét házának irányítását és a 18 elnökválasztásból csak 4-et nyertek meg, ám 1932 és 1979 között a 12-ből nyolcat megnyertek és ekkor általában a kongresszus mindkét házát vezették.
== Elnöksége ==
[[Fájl:FDR Inauguration 1933.jpg|bélyegkép|Roosevelt beiktatásakor Herbert Hoover távozó elnökkel]]
Rooseveltet 1932 novemberében választották meg, de elődeihez hasonlóan a következő év március 4-én iktatták be az elnöki hivatalába. A választások után [[Herbert Hoover]] elnök megpróbálta meggyőzni, hogy mondjon le programjáról és támogassa a Hoover-kormányzat politikáját, ám Roosevelt erre nem volt hajlandó, azt állítva, hogy Hoovernek minden hatalma megvan arra, hogy szükség esetén cselekedjen. Hoover mandátumának végéig a gazdaság lefelé ívelt és a bankrendszer teljes országos leállásnak indult. Roosevelt az átmeneti időszakot a kabinet felállítására használta ki és Howe-t nevezte ki kabinetfőnökének, a munkaügyi minisztérium vezetésével Frances Perkinst bízta meg. A Roosevelthez közel álló republikánust, William H. Woodin-t pénzügyminiszterré, [[Cordell Hull|Cordell Hullt]] külügyminiszterré és további két progresszív republikánust, Harold L. Ickes-t és Henry A. Wallace-t belügyminiszterré illetve mezőgazdasági miniszterré nevezte ki. 1933. február 15-én éjszaka sikertelen merényletet követett el ellene egy amerikai bevándorló, Giuseppe Zangara, aki „minden uralkodó iránti gyűlöletét” fejezte ki. Zangara-nak nem sikerült lelőnie Rooseveltet, helyette a mellette ülő Anton Chermak chicagói polgármestert halálosan megsebesítette.
=== Első és második terminus ===
Beiktatása és hivatali esküje letételekor az USA történetének a legsúlyosabb recessziójának mélypontján találta magát. Óriási volt a munkanélküliség, a mezőgazdasági áruk 60%-ot csökkentek, az ipari termelés 1929 óta több mint a felére esett vissza, illetve az országban mintegy kétmillió ember élt hajléktalanul. Március 4-én este a 48 tagállamból 32 kénytelen volt bezártatni bankjait. Roosevelt a válság kezelése érdekében kezdett el rádiós beszédek sorozatát tartani, ahol bemutatta javaslatait az amerikai közvéleménynek.
==== Első New Deal (1933-34) ====
Hivatalának második napján négynapos nemzeti munkaszüneti napot jelentett be, majd a március 9-i [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszus]] külön ülését kérte. A Kongresszus elfogadta a Hoover-kormány és a [[Wall Street|Wall Street-i]] bankárok által kidolgozott banki törvényt, amely felhatalmazta az elnököt a bankok megnyitásának és bezárásának meghatározására. Amikor március 15-én a bankok újból megnyíltak, a részvényarányok 15%-al emelkedtek, a bankbetétek meghaladták a visszavételt, ezzel végett értek a bankpánikok. Roosevelt 22-én írta alá a Cullen-[[Pat Harrison|Harrison]] törvényt, amely gyakorlatilag végett vetett a Wilson idején bevezetett [[Szesztilalom|szesztilalomnak]].
Roosevelt elnök számos ügynökséget alapított meg, melyeknek szándéka a munkanélküliek és a rászorulók megsegítése volt. Ezek közé tartozott például a Harry Hopkins vezetése alatt álló, az állami kormányoknak támogatást adó Szövetségi Sürgősségi Segélyszolgálat (FERA), vagy a Harold Ickes belügyminiszter vezette Közmunkaügyi Hivatal (PWA), amely kezdeményezte a nagyszabású gátak, hidak és iskolák építését, ezzel nőtt a közmunkahelyek száma. A legnépszerűbb az összes [[New Deal]] ügynökségek közül – egyben Roosevelt kedvence – a Polgári Természetvédelmi Testület (CCC), mely mintegy 250 000 munkanélküli fiatal férfiaknak adott állást. Roosevelt még egy hoover-i vállalatot is kibővített a vasutak és az ipar talpra állítása érdekében, emellett kiemelt fontosságúvá tette a mezőgazdaság fejlesztését és ebben a kategóriában is több program létrehozásáért fáradozott.
Az 1933-as Országos Ipari Helyreállítási törvény (NIRA) célja a gazdaság reformja volt. Arra törekedett, hogy véget vessen az [[Gazdasági verseny|erőszakos versenyeknek]] azáltal, hogy arra kényszerítette az iparokat, hogy működési szabályokat hozzon létre az egyes iparágakon belüli valamennyi vállalkozásra vonatkozóan, mint például a minimálárak, a versenytilalmi megállapodások és a termelési korlátozások. Az iparági vezetők és a NIRA tisztviselői tárgyaltak a szabályokról, mely szerint az iparnak a béreket megkellett emelnie és felfüggesztették a gazdasági versenyeket. A NIRA-t a [[Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága|Legfelsőbb Bíróság]] 1935 májusában hozott egyhangú határozatával alkotmányellenesnek nyilvánította, e döntés ellen Roosevelt határozottan tiltakozott. Az elnök a [[Carter Glass|Glass]]-Steagall banki törvénnyel megreformálta az ország pénzügyi szabályozási struktúráját, létrehozva a Szövetségi Betétbiztosítási Társaságot (FDIC) a takarékbetétek fedezésére. 1934-ben az Értékpapír- és Tőzsdebizottságot a kereskedelem szabályozására, míg a Szövetségi Kommunikációs Bizottságot a távközlés szabályozására hozták létre.
A NIRA mintegy 3,3 milliárd dollárt költött a közmunkák biztosításához. Roosevelt George W. Norris szenátor segítségével létrehozta az amerikai történelem legnagyobb kormányzati tulajdonú ipari vállalkozását, a Tennessee-völgyi Erőmű-felügyeletet (TVA), amely gátak és erőművek építésére, valamint a mezőgazdaság fejlesztésére nyújtott támogatást a szegénység sújtotta Tennessee-völgyben. Az elnök ugyanakkor aláírt egy olyan rendeletet, amely alapján az amerikai állampolgároknak le kellett adniuk a magántulajdonukban lévő pénzérméjüket az Egyesült Államok kincstárának és az ár 20 unciáról 35-re emelkedett. A cél a gazdaságot bénító defláció megakadályozása volt.
Roosevelt azáltal akarta betartani a kampánya során mondott ígéretét, hogy csökkentette az állami költségvetést – beleértve a katonai kiadások csökkentését 752 millióról 531 dollárra, illetve 40%-al alacsonyította a veteránok ellátására fordított összegeket is. Mintegy 500 000 veteránt és özvegyet eltávolított a nyugdíjlistáról, csökkentette az állami alkalmazottak fizetését és a kutatásra, oktatásra szánt összeget. De a veteránok jól szervezettek és erősen tiltakoztak, a legtöbb előnyüket 1934-ben szerezték meg. Az olyan veterán csoportok, mint az Amerikai Légió, vagy a Külföldi Háborúk Veteránjai megnyerték kampányukat, mely szerint az 1945-re tervezett fizetésüket azonnali készpénzre váltsák, a Kongresszus felülbírálta az elnök vétóját és 1936 januárjában elfogadta a bónusztörvényt.
==== Második New Deal (1934-35) ====
[[Fájl:Signing Of The Social Security Act.jpg|bélyegkép|Roosevelt aláírja a társadalombiztosítási törvényt 1935. augusztus 14-én]]
Roosevelt arra számított, hogy pártja az 1934-es kongresszusi választásokon rosszul fog szerepelni, ám a demokraták a Kongresszus mindkét házában helyet szereztek. A 74. kongresszus időszakában az elnök napirendjének első pontja egy társadalombiztosítási program létrehozása volt. Ezzel a törvénnyel megszületett a [[Társadalombiztosítás#Az%20amerikai%20Social%20Security%20Act|társadalombiztosítás]], amely támogatást nyújtott az időseknek, a szegényeknek és a betegeknek. A nyugat-európai országok szociális biztonsági rendszereivel összehasonlítva az 1935-ös szociális biztonsági törvény meglehetősen konzervatív volt. Ez az első olyan alkalom, hogy a szövetségi kormány vállalta a felelősséget a munkanélküliek, az eltartott gyermekek és fogyatékkal élők támogatásához. Roosevelt szándéka ellenére a törvény csak a munkaerő kb. 60%-ára vonatkozott, mivel a mezőgazdasági termelőket, a háztartási alkalmazottakat és egyéb más csoportokat kizártak.
Roosevelt konszolidálta a különféle segélyszervezeteket. Miután elnyerte a kongresszusi engedélyt a segélyek további finanszírozására, létrehozta a Works Progress Administration-t (WPA). Harry Hopkins vezetése alatt a WPA fennállásának első évében több mint hárommillió embert alkalmazott. A WPA számos építési munkát vállalt és támogatást nyújtott az Országos Ifjúsági Hivatal és számos más művészeti szervezetek számára.
[[Fájl:FDRfiresidechat2.jpg|balra|bélyegkép|Roosevelt gyakran rádiókon keresztül mutatta be programjait az amerikaiaknak]]
[[Robert F. Wagner|Robert Wagner]] szenátor írta meg az Országos Munkaügyi Kapcsolatok Törvényét, amely biztosította a munkavállalók számára a kollektív tárgyalások jogát az általuk választott szakszervezeteken keresztül. A törvény létrehozta az Országos Munkaügyi Kapcsolatok Tanácsát (NLRB), hogy megkönnyítse a bérmegállapodásokat és elnyomja az ismétlődő munkaügyi zavarokat. A Wagner-törvény nem kötelezte a munkáltatókat arra, hogy megállapodásra jussanak alkalmazottjaikkal, de lehetőséget nyitott az amerikai munkaerő számára. Az eredmény a szakszervezeteken belüli tagság óriási növekedése volt, különösen a tömegtermelési ágazatban. Amikor a Flint ülősztrájk veszélyeztette a [[General Motors]] gyártását, Roosevelt szakított a korábbi elnökök által felállított precedenssel és nem volt hajlandó beavatkozni, a sztrájk végül a General Motors és az amerikai autóipar riválisai egyesítéséhez vezetett.
Míg az Első New Deal a legtöbb ágazattól széles körű támogatást kapott, a Második New Deal kihívást jelentett az üzleti közösség számára. Az Al Smith vezette konzervatív demokraták visszavágtak az Amerikai Szabadság Ligájával, vadul támadták Rooseveltet és egyenlővé tették őt [[Karl Marx|Marxszal]] és [[Vlagyimir Iljics Lenin|Leninnel]]. De Smith túljátszotta a kezét és féktelen, dühös retorikája hatására lehetővé tette Roosevelt számára, hogy elszigetelje ellenfeleit és azonosíthassa őket a New Deal-t ellenző gazdag érdekekkel. Ezzel szemben a Wagner-törvény által felvillanyozott szakszervezetek több millió új tagot szerződtettek, akik Roosevelt újraválasztásainak fő támogatói lettek.
James M. Burns életrajzíró szerint Roosevelt politikai döntéseit inkább a [[pragmatizmus]] vezérelte és „olyan volt, mint egy gerillahadsereg tábornoka”. Roosevelt úgy vélte, hogy egy véletlenszerű módszertanra van szükség. „Az ország nehéz helyzetben van, és ha nem tévesztem össze az indulatjait, az ország merész, kitartó kísérleteket követel” – írta. „Ide józan ész kell, hogy válasszon egy módszert és kipróbálja, ha ez megbukik, akkor ismerje el őszintén és próbáljon meg egy másikat. De mindenképpen próbáljon meg valamit.”
==== 1936-os újraválasztása ====
[[Fájl:ElectoralCollege1936.svg|bélyegkép|280x280px|Az 1936-os elnökválasztás eredményei]]
1936-ban ugyan nyolcmillióan maradtak munkanélküliek, a gazdaság 1932 óta sokat fejlődött, és Roosevelt széles körben népszerű volt. [[Huey Long]] louisianai szenátor és támogatói kísérlete a [[Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|Demokrata Párt]] baloldali alternatívájának megszervezésére Long 1935-ös meggyilkolása után összeomlott. Roosevelt az 1936-os Demokrata Nemzeti Konvención kevés ellenállással nyerte el a párt újbóli jelölését, míg szövetségesei elfojtották a déli ellenállálást úgy, hogy eltörölték azt a régóta érvényben lévő szabályt, amely a demokrata elnökjelöltnek a küldöttek kétharmadának szavazatát követelte meg. A republikánusok a kansasi kormányzót, Alf Landon-t jelölték, egy kösztiszteletben álló, meghitt jelöltet, akinek esélyeit tovább rontotta a még mindig népszerűtlen [[Herbert Hoover]] újbóli felbukkanása. Míg Roosevelt a [[New Deal]] programjaival kampányolt és továbbra is Hoovert támadta, Landon olyan szavazókat akart megnyerni, akik jóváhagyták a New Deal céljait, de nem értettek egyet annak végrehajtásával.
Az elnökválasztást Landon és egy harmadik jelölt ellen végül Roosevelt nyerte meg a szavazatok 60,8%-ával és [[Maine]], illetve [[Vermont]] kivételével minden államot magával vitt. A demokraták a Kongresszuson is kibővítették többségüket, megnyerve az egyes házak több mint háromnegyedének ellenőrzését. A választások során a New Deal koalíció is megszilárdult, míg a demokraták elvesztették szövetségeseik egy részét a nagyvállalkozásokban, helyüket olyan csoportok vették át, mint a szervezett munkaerő és az afroamerikaiak, akiket a polgárháború óta először választottak demokratának. Roosevelt ugyan elvesztette a magas jövedelmű szavazókat, különösen az üzletembereket és a szakembereket, de jelentős nyereséget ért el a szegények és a kisebbségek körében. A zsidó szavazatok 86%-át, a katolikusok 81%-át, a szakszervezeti tagok 80%-át, a déliek 76%-át, az északi városokban a feketét 76%-át, illetve a segélyben részt vett emberek 75%-át nyerte le. Az elnökre az ország 106 városából 102 szavazott rá.
==== A Legfelsőbb Bíróság harca és a második ciklus jogszabályai ====
A második ciklus során Roosevelt elsődleges belpolitikai fókusza a [[Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága|Legfelsőbb Bíróság]] lett, mivel az számos programját megdöntötte, köztük a NIRA-t is. A bíróság konzervatívabb tagjai betartották a Lochner-korszak alapelveit, mely szerint több gazdasági szabályozást is eltöröltek. Roosevelt 1937-es bírósági eljárások reformjáról szóló törvényjavaslata lehetővé tette volna számára, hogy minden 70 év feletti hivatalban lévő bíró számára további bírókat nevezzen ki, 1937-ben hat 70 év feletti legfelsőbb bírósági bíró volt. A Bíróság kilenc tagból állt az 1869-es igazságszolgáltatási törvény elfogadása óta és az amerikai történelem folyamán a Kongresszus még hat alkalommal módosította a bírák számát. Roosevelt javaslata heves politikai ellenállásba ütközött saját pártja részéről, Garner alelnök vezetésével, mivel ez felborította volna a hatalmi ágak szétválasztását. Mind a liberálisok, mind a konzervatívok ellenezték a törvényjavaslatot, Charles E. Hughes főbíró pedig szakított azzal a példával, mely szerint támogatná a javaslat ellenzését. A törvényjavaslat elfogadásának esélye [[Joseph Taylor Robinson|Joseph T. Robinson]] szenátusi frakcióvezető 1937 júliusi halálával ért végett.
A Legfelsőbb Bíróság az 1937-es ''West Coast Hotel Co. v. Parrish'' nevű határozatával már kedvezőbben kezdte szemlélni a gazdasági szabályzásokat. Roosevelt ugyanebben az évben nevezett ki először bírót és 1941-re a kilenc bíróból hetet ő nevezett ki. A Parish után a Bíróság a gazdasági szabályozások bírósági felülvizsgálatára fókuszált a polgári szabadságjogok védelme érdekében. Roosevelt által kinevezett négy bíró, Felix Frankfurter, Robert H. Jackson, [[Hugo Black]] és William O. Douglas különösen nagy hatással voltak a Bíróság ítélkezési joggyakorlatának átalakítására.
Roosevelt 1937-es bírósági eljárási reformról szóló törvényjavaslatának kudarcát követően a konzervatív demokraták a republikánusokkal csatlakoztak a New Deal további programjainak végrehajtásának megakadályozásához. Rooseveltnek sikerült elfogadnia még néhány jogszabályt, köztük az 1937-es lakásügyi, a második mezőgazdasági szabályozási törvényeket és az 1938-as Tisztességes Munkaerői Életszínvonal Törvényét (FLSA), amely a New Deal-törvények utolsó jelentős része volt. A FLSA betiltotta a gyermekmunkát, szövetségi minimálbért alapított meg és előírta, hogy a heti negyven órát meghaladó munkavégzők számára túlórát vezetnek be. Az 1939-es átszervezési törvény elfogadását is elnyerte, majd létrehozta az Elnöki Végrehajtó Hivatalt, amely „a szövetségi közigazgatási rendszer idegközpontja” lett. Amikor a gazdaság 1937 végén ismét romlani kezdett, Roosevelt 5 milliárd dollárt kért a Kongresszustól a segélyezések és a közmunkák finanszírozására. Ez végül 1938-ra 3,3 millió WPA-munkahelyet tudott létre hozni. A WPA keretében megvalósított programok az új szövetségi bíróságoktól és postáktól a nemzeti parkok, hidak és egyéb infrastruktúrák létesítményeiig, valamint építészeti felmérésekig és régészeti ásatásokig terjedtek – a létesítmények építésére és a fontos erőforrások megőrzésére irányuló beruházásokig. Ezen túl Roosevelt azt javasolta, hogy egy különleges kongresszusi ülést csak egy állandó országos mezőgazdasági törvény és egy közigazgatási átszervezés biztosíthatja. Burns szerint ez a kísérlet azt illusztrálta, hogy az elnök képtelen volt dönteni egy alapvető gazdasági programmól.
Annak érdekében, hogy elfojtsa a konzervatív demokraták ellenállását a Kongresszusban, Roosevelt részt vett az 1938-as demokrata előválasztásokon, aktívan kampányolt a kihívókért, akik jobban támogatták a New Deal reformjait. Az elnök súlyos kudarcot vallott, csak egy new yorki konzervatív demokratát sikerült legyőznie. Az 1938 novemberi választásokon a demokraták hat szenátusi és 71 képviselőházi mandátumot vesztettek el. Amikor a Kongresszus 1939-ben újra összeült, [[Robert A. Taft]] szenátor vezetésével a republikánusok konzervatív koalíciót hoztak létre a déli demokratákkal, amely gyakorlatilag véget vetett Roosevelt azon képességének, hogy megvalósítsa a hazai javaslatait. Annak ellenére, hogy ellenezték belpolitikáját, számos konzervatív kongresszusi képviselő döntő támogatást nyújtott Roosevelt külpolitikájának a második világháború előtt és alatt is.
==== Roosevelt és a Természetvédelem ====
Roosevelt egész életében érdeklődött a környezet és a természetvédelem iránt, kezdve a családi birtoka erdészeti érdeklődésével. Aktívan tevékenykedett a Nemzeti Parkok és az erdészeti rendszerek bővítésében, finanszírozásában és népszerűsítésében. Elnöksége alatt népszerűségük nagyot szárnyalt, az évtized elején évente hárommillió látogatóról 1939-ben 15,5 millióra emelkedett. A Polgári Természetvédelmi Testület 3,4 millió fiatalt vont be és 21 000 kilométernyi ösvényt alakított ki, kétmilliárd fát ültetett és 125 000 mérföld (201 000 kilométer) földutakat korszerűsített. Minden államnak megvolt a saját nemzeti parkja és Roosevelt gondoskodott arról, hogy a WPA és a CCC programokat hozzanak létre fejlesztésükre.
==== GNP és a munkanélküliség aránya ====
A kormányzati kiadások a [[Bruttó nemzeti termék|Bruttó nemzeti termékre]] (GNP) a Hoover idejéni 8%-ról 1936-ra 10,2%-ra nőttek. Az [[államadósság]] 1933 elején a GNP 16%-ról 40%-ra nőtt. 1941 őszén már közel 40%-os szinten állt, majd a háború alatt gyorsan növekedett. A GNP 1936-ban 34%-al, 1932-ben 58%-al, 1940-ben pedig a háború előestéjén 58%-al volt magasabb. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság 1932-1940 között 58%-al, míg a háború idején 1940-1945 között 56%-al nőtt. A munkanélküliség Roosevelt első ciklusa alatt csökkent, 1938-ban újra növekedett, de 1938 után folyamatosan csökkent. Hivatali ideje alatt a teljes foglalkoztatottság 18,31 millió munkahellyel bővülhetett, az átlagos évi növekedése 5,3% volt.
==== Külpolitikája (1933-41) ====
[[Fájl:Vargas e Roosevelt.jpg|bélyegkép|Roosevelt Getúlio Vargas brazil elnökkel és más előkelőkkel Brazíliában (1936)]]
Roosevelt első ciklusának fő külpolitikai kezdeményezése a jószomszéd politika, amely az Amerikai Egyesült Államok [[Latin-Amerika|Latin-Amerikával]] kapcsolatos politikájának átszervezése volt. Az USA az 1823-as [[Monroe-elv]] kihirdetését követően gyakran beavatkozott Latin-Amerika politikájába és több latin-amerikai országot is megszállt az 1898-as [[Spanyol–amerikai háború|spanyol-amerikai háború]] után vívott [[banánháborúk]] során. Miután Roosevelt hivatalba lépett, kivonta csapatait [[Haiti|Haitiből]] és új szerződéseket kötött [[Kuba|Kubával]] és [[Panama|Panamával]], végett vetve az amerikai [[Protektorátus|protektorátusnak]]. 1933 decemberében írta alá az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló [[Montevideói egyezmény|montevideói egyezményt]], amelyben lemondott arról a jogáról, hogy egyoldalúan beavatkozzon a latin-amerikai országok ügyeibe. Roosevelt emellett normalizálta a [[Szovjetunió|Szovjetunióval]] való kapcsolatokat is, amire az Egyesült Államok az 1920-as évek óta nem volt hajlandó. Az elnök azt remélte, hogy újra tárgyalhatja az orosz adósságot az első világháborúból és nyitott kereskedelmi kapcsolatot létesíthet vele, de egyik kérdésben sem történt előrelépés és „mindkét ország hamarosan kiábrándult a megállapodásból”.
[[Fájl:FDR-George-VI-Potomac-June-9-1939-2-detail-crop.jpg|bélyegkép|Roosevelt és felesége [[VI. György brit király|VI. György brit királlyal]] és [[Bowes-Lyon Erzsébet brit királyné|Erzsébet királynéval]] az USS ''Potomac'' fedélzetén (1939 június)]]
A [[versailles-i békeszerződés]] 1919-1920-as elutasítása az amerikai külpolitikában az elszigetelődés dominanciáját jelentette. Roosevelt wilsoni háttere ellenére ő és [[Cordell Hull]] külügyminiszter nagy gondot fordítottak annak érdekében, hogy ne keltsenek elszigetelődési érzelmeket az emberekben. Az [[Izolacionizmus|izolacionista]] mozgalmat az 1930-as évek elején és közepén [[Gerald P. Nye|Gerald Nye]] szenátor és társai erősítették meg, akiknek sikerült megakadályozniuk, hogy az Egyesült Államokban a „halál kereskedői” fegyvereket adjanak el külföldön. Ez az erőfeszítés a semlegességi törvények létrehozását jelentette és az elnök azt szerette volna elérni, hogy fegyvereket adhasson el az agresszió áldozatainak, ám ezt elutasították. A belpolitikára összpontosító Roosevelt nagyrészt beletörődött a Kongresszus nem intervenciós politikájába. Időközben [[Benito Mussolini]] vezetésével a [[Fasizmus|fasiszta]] [[Olasz Királyság|Olaszország]] legyőzte [[Etiópia|Etiópiát]], az olaszok pedig csatlakoztak az [[Adolf Hitler]] vezette [[Harmadik Birodalom|náci Németországhoz]], hogy támogassák a [[Spanyol polgárháború|spanyol polgárháborúban]] a [[Nacionalizmus|nacionalisták]] vezetőjét, [[Francisco Franco]] tábornokot. Ez a konfliktus 1939 elején zárult le és ezután Roosevelt sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem segítette meg a spanyol republikánusokat. Amikor [[Japán]] 1937-ben [[Második kínai–japán háború|megtámadta]] [[Kína|Kínát]], az elszigetelődés korlátozta Roosevelt azon képességét, hogy megsegíthesse Kínát az olyan atrocitások ellen, mint például a [[nankingi mészárlás]].
[[Fájl:FDR foreign trips.svg|bélyegkép|Roosevelt külföldi útjai elnöksége alatt (ahol egyre sötétebb, ott annál többször járt)]]
Németország 1938-ban [[Anschluss|annektálta Ausztriát]] és Hitler hamarosan keleti szomszédjaira fordította tekintetét. Roosevelt egyértelművé tette, hogy a [[Csehszlovákia]] elleni német agresszió esetén az USA semleges marad. A [[Müncheni egyezmény|müncheni konferencia]] befejezése és a [[Kristályéjszaka|kristályéjszakának]] elnevezett zsidók elleni tömegmészárlás után az amerikai közvélemény Németország ellen fordult. A déli demokraták és a republikánusok intervenciós politikai koalíciójára támaszkodva Roosevelt felügyelte az [[Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje|amerikai légierő]] és a háborús termelési kapacitás bővítését.
Amikor 1939 szeptemberében kezdetét vette a [[második világháború]] Németország [[Lengyelországi hadjárat|Lengyelország elleni inváziójával]], [[Egyesült Királyság|Nagy-Britannia]] és [[Franciaország]] németországi hadüzenete után Roosevelt kereste annak módját, hogyan segíthetné meg katonailag a briteket és a franciákat a háborúban. Az izolacionista vezetők, mint [[Charles Lindbergh]] és [[William Borah]] szenátor sikeresen mozgósították az ellenzéket Roosevelt semlegességi törvényének hatályon kívül helyezésére és az elnök elnyerte a Kongresszus jóváhagyását a fegyvereladáshoz a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségeseknek]]. Roosevelt szeptemberben kezdett el rendszeres titkos levelezéseket váltani Nagy-Britannia első lordjával, [[Winston Churchill (miniszterelnök)|Winston Churchill-el]] és ezeknek a leveleknek és táviratoknak a száma elérte az 1700-at. Az elnök szoros, személyes kapcsolatot ápolt Churchill-el, aki 1940 májusában lett az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
[[Franciaországi hadjárat|Franciaország bukása]] 1940 júniusában sokkolta az amerikai közvéleményt és az izolacionista hangulatok csökkenni kezdtek. Roosevelt két intervenciós republikánus vezetőt, Henry L. Stimson-t hadügyminiszterré és Frank Knox-t haditengerészeti titkárrá nevezte ki. Mindketten támogatták az amerikai hadsereg gyors felépítésére vonatkozó terveit, de az izolacionisták figyelmeztették, hogy Roosevelt szükségtelen háborúba juttatja országát Németországgal. Júliusban a kongresszusi képviselők egy csoportja bevezette azt a törvényjavaslatot, amely engedélyezi az ország első békeidőben megszövegező tervezetét és a Roosevelt-kormány támogatásával az 1940-es szelektív képzései és szolgáltatási törvényt szeptemberben fogadták el. A hadsereg létszáma 1939 végén 189 000 főről 1941 közepére 1,4 millióra nőtt. 1940 szeptemberében az elnök nyíltan szembe szállt a Semlegességi Törvényekkel, amikor is elérte, hogy a Brit-Karib-szigetek katonai bázisjogaiért cserébe 50 második világháborús amerikai [[Romboló|rombolót]] adott Nagy-Britanniának.
=== 1940-es elnökválasztás: A hagyomány megtörése ===
Az 1940 júliusi Demokrata Nemzeti Konvenciót megelőző hónapokban sok találgatások voltak arról, hogy Roosevelt indul -e harmadik ciklusért, amit még egy elnök sem töltött be. Azt a törvényt, mely szerint egy elnök nem indulhat harmadik terminusért – bár ez még nem szerepelt az [[Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya|alkotmányban]] – [[George Washington]] leköszönésekor vált hagyománnyá, mikor is nem volt hajlandó indulni egy harmadik időszakért az 1796-os elnökválasztáson. Roosevelt nem adott végleges nyilatkozatott arról, hogy újra jelöltetné magát és még néhány nagy demokratának, például James Farley, a Postahivatal vezetőjének is jelezte, hogy nem indul harmadik terminusért és hogy pályázhatnak a demokrata jelölésre. 1940 közepén azonban Németország végig söpört Nyugat-Európán és nagy fenyegetést jelentett Nagy-Britannia számára, Roosevelt úgy gondolta, hogy csak ő rendelkezik a szükséges tapasztalattal és készséggel ahhoz, hogy a nemzetet biztonságban tarthassa a náci fenyegetés elől. A párt politikai vezetői segítették, akik attól tartottak, hogy Roosevelten kívül egyetlen demokrata sem tudja legyőzni Wendell Willkie-t, a republikánusok népszerű jelöltjét.
[[Fájl:ElectoralCollege1940.svg|balra|bélyegkép|280x280px|Az 1940-es elnökválasztás eredményei]]
A júliusi demokrata nemzeti konvención Roosevelt könnyedén félresöpörte Farley-t és Garner alelnököt, akik liberális gazdaság- és szociálpolitikája miatt a második ciklusában Roosevelt ellen fordultak. Garner helyére az Iowa-i Henry Wallace mezőgazdasági miniszterhez fordult, aki erősen támogatta a New Deal-t és népszerű volt a mezőgazdasági államokban. A választást a párt számos konzervatívja határozottan ellenezte, akik úgy érezték, hogy Wallace túl radikális és „különc” ahhoz, hogy hatékony futótárs legyen. De Roosevelt továbbra is ő hozzá ragaszkodott és Wallace megnyerte az alelnöki jelölést, legyőzve William B. Bankhead házelnököt és más jelölteket.
Egy Gallup nevű vállalat az augusztus végi közvélemény-kutatás során megállapította, hogy a verseny lényegében döntetlen, ám Roosevelt népszerűsége szeptemberben nagyot nőtt, mikor bejelentett egy megállapodást, mely szerint az Egyesült Államok több rombolót is átadott a Brit Királyi Haditengerészetnek. Willkie támogatta a New Deal nagy részét, valamint az újra fegyverzést és a nagy-britanniai segélyeket, de figyelmeztette a lakosságot, hogy Roosevelt egy újabb európai háborúba fogja belerángatni az országot. Willkie támadásaira reagálva Roosevelt megígérte, hogy távol tartja az országot a háborútól. Az elnökválasztást végül Roosevelt nyerte meg a szavazatok 54,7%-ával és a 48 tagállamból összesen 38 szavazatával.
=== Harmadik és negyedik terminusa ===
Roosevelt figyelmét a világháború uralta, sokkal több időt szentelt a világ ügyeire, mint valaha. A belpolitikáját és a Kongresszussal való kapcsolatát nagyrészt az ország gazdasági, pénzügyi és intézményi erejét a háborús erőfeszítésekhez való teljes mozgósítására irányuló erőfeszítései alakították. Roosevelt fontos, személyes ellenőrzést tartott minden fontos diplomáciai és katonai döntés felett, szorosan együttműködött tábornokaival és admirálisaival, a hadi- és haditengerészeti részlegekkel, a britekkel, sőt még a Szovjetunióval is. A diplomáciával kapcsolatos fő tanácsadói Harry Hopkins (aki a Fehér Házban volt), Sumner Welles (a Külügyminisztériumban) és Henry Morgenthau (a Pénzügyminisztériumban). A katonai ügyekben az elnökkel legszorosabban együttműködött Henry L. Stimson hadügyminiszter, [[George C. Marshall]], a hadsereg vezérkari főnöke és William D. Leahy admirális.
==== A háborúba való csatlakozás ====
[[Fájl:Prince of Wales-5.jpg|balra|bélyegkép|Roosevelt és Churchill a HMS Prince of Wales fedélzetén az 1941 évi atlanti charta találkozón]]
1940 végére az újra fegyverzés, a [[Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete|haditengerészet]] és a [[Az Amerikai Egyesült Államok hadereje|hadsereg]] bővítése gyors ütemben haladt és a „Demokrácia Arzenáljává” vált Nagy-Britannia és más országok. Az 1941 januárjában mondott, híres négy szabadságjog néven elterjedt beszédével felvázolta a szövetséges harc ügyét az alapvető jogokért világszerte. Willkie segítségével Roosevelt elnyerte a [[Kölcsönbérleti törvény]] kongresszusi jóváhagyását, amely hatalmas katonai és gazdasági segélyeket irányított Nagy-Britanniának és Kínának. Az első világháború hiteleivel éles ellentétben a háború után nem történt visszafizetés. Ahogy az elnök egyre határozottabban lépett fel Japánnal, Németországgal és Olaszországgal szemben, az amerikai izolacionisták, mint [[Charles Lindbergh]] hevesen támadták Rooseveltet, mint felelőtlen háborúpártit. Amikor 1941 júniusában Németország megszállta a Szovjetunió jelentős részét, az elnök beleegyezett, hogy kiterjeszti a szovjetekre is a Kölcsönbérleti Törvényt, így az USA-t a [[Szövetséges hatalmak a második világháborúban|szövetségesek]] oldalára kötelezte. 1941 júliusában Roosevelt engedélyezte az Amerika Közötti Ügyek Koordinátorának Hivatalának (OCIAA) létrehozását, hogy ellensúlyozza a németországi és olaszországi propaganda-erőfeszítéseket Latin-Amerikában.
1941 augusztusában Roosevelt és Churchill egy szigorúan titkos találkozót tartottak, ahol kidolgozták az [[Atlanti charta|Atlanti Chartát]], amely a globális háborús és a háború utáni célokat vázolta fel. Ez volt az első a háborús konferenciák közül, ugyanis Churchill és Roosevelt még tízszer találkoztak személyesen. Churchill egy amerikai hadüzenetre törekedett Németország ellen, ám Roosevelt úgy vélte, hogy a Kongresszus elutasít minden olyan kísérletet, ami az Egyesült Államok háborúba való belépésére irányul. Szeptemberben egy német tengeralattjáró elsüllyesztett egy Greer nevű amerikai rombolót és az elnök kijelentette, hogy az amerikai haditengerészet kísérőszerepet vállal az Atlanti-óceánon lévő szövetséges [[Konvoj|konvojokban]], egészen Nagy-Britanniáig és a [[Kriegsmarine]] német hajóira tüzelne, ha azok belépnének az amerikaiak zónájába. Ez a politika gyakorlatilag hadiháborút kezdett Németországgal és az amerikaiak 2:1 arányban előnyben részesítették.
==== Pearl Harbor és a hadüzenetek ====
[[Fájl:Franklin Roosevelt signing declaration of war against Japan.jpg|balra|bélyegkép|251x251px|Roosevelt aláírja a Japán elleni hadüzenetet 1941. december 8-án]]
Lengyelország német megszállása után Roosevelt és a legfelsőbb katonai állománya elsődleges célja az európai háború volt, de Japán külpolitikai kihívásokat is jelentett. A Japánnal való kapcsolatok folyamatosan romlottak 1932-es mandzsúriai inváziója óta és tovább rontották a Roosevelt Kínának nyújtott támogatásai. Mivel az európai háború a nagy gyarmati hatalmak figyelmét is felkeltette, a japán vezetők olyan sebezhető gyarmatokra figyeltek fel, mint a [[holland Kelet-India]], a francia Indokína és a brit Malaya. Miután az elnök bejelentette, hogy 100 millió dolláros kölcsönt nyújtott Kínának, válaszul Japán megszállta Indokínát és aláírta a [[Háromhatalmi egyezmény|háromhatalmi egyezményt]] a németekkel és az olaszokkal. A paktum minden tagországot arra kötelezett, hogy védelmet nyújtson a többi tagállamnak a támadásokkal szemben és Németország, Japán és Olaszország [[Tengelyhatalmak|tengelyhatalmakként]] vált ismertté. A japán hadsereg főparancsnoksága sikeresen támogatta [[Délkelet-Ázsia]] meghódítását, hogy biztosítsák a nyersanyagokhoz való folyamatos hozzáférésüket. 1941 júliusában – miután Japán elfoglalta a francia Indokína maradékát – Roosevelt megszakította az olaj eladását a japánoknak, megfosztva ezzel őket az olajellátásának 95 százalékától. A [[A Fülöp-szigetek hadereje|Fülöp-szigeteki hadsereget]] amerikai parancsnokság alá vonta és [[Douglas MacArthur]] tábornokot aktív szolgálatba helyezte, hogy az amerikai erők parancsnokaként szolgáljon a Fülöp-szigeteken.
[[Fájl:Franklin Roosevelt signing declaration of war against Germany.jpg|bélyegkép|252x252px|Roosevelt aláírja a Németország elleni hadüzenetet 1941. december 11-én]]
A japánokat felháborította az amerikaiak [[Embargó|embargója]] és a japán vezetők elhatározták, hogy megtámadják az Egyesült Államokat, hacsak nem oldják fel. A Roosevelt-kormány nem volt hajlandó visszafordítani a politikáját és Hull külügyminiszter megakadályozta Roosevelt és [[Konoe Fumimaro]] miniszterelnök közötti esetleges csúcstalálkozót. Miután az embargó megszüntetésére irányuló diplomáciai erőfeszítések kudarcot vallottak, a Japán Titkos Tanács engedélyt adott az Egyesült Államok elleni támadásra. A japánok úgy vélték, hogy az USA a Fülöp-szigeteken állomásozó ázsiai flottájának és a [[Hawaii|Hawaii-i]] Pearl Harborban állomásozó csendes-óceáni flottájának megsemmisítése létfontosságú Délkelet-Ázsia meghódításához. 1941. december 7-én, reggel a japánok a meglepetésszerű [[Pearl Harbor-i támadás|Pearl Harbor elleni támadásukkal]] sújtották az amerikai haditengerészet bázisát, elsüllyesztették a fő amerikai [[Csatahajó|csatahajók]] flottáját és megöltek 2403 amerikai katonát és civilt. Ugyanakkor a japán csapatok megtámadták még [[Thaiföld|Thaiföldet]], a Brit [[Hongkong|Hongkongot]], a Fülöp-szigeteket és más célpontokat. Az ezt követő napon Roosevelt a Kongresszushoz mondott, híres „gyalázat beszédében” háborúra szólította fel és a Kongresszus majdnem egyhangú szavazással hadat üzent Japánnak. Pearl Harbor után az Egyesült Államokban a háborúellenes hangulat nagyrészt elpárolgott, majd december 11-én Hitler és Mussolini is hadat üzent az amerikaiaknak, melyre az ország szintén hadüzenettel reagált.
A tudósok többsége elutasította azokat az összeesküvés-elméleteket, mely szerint Roosevelt vagy bármely más magas rangú kormányzati tisztviselő tudott már előre a Pearl Harbor-i japán támadásról. A japánok titkaikat szigorúan őrizték, a magas rangú amerikaiak pedig tisztában voltak azzal, hogy a háború küszöbén állnak, de nem gondoltak volna a Pearl Harbor-i támadásra. Roosevelt arra számított, hogy a japánok a holland Kelet-Indiát, vagy Thaiföldet támadják meg.
==== Háborús tervek ====
1941 decemberében Churchill és Roosevelt az arcadiai konferencián találkoztak, ahol közös stratégiát hoztak létre az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között Németország, majd Japán legyőzésére. A két szövetséges ország létrehozta az egyesített vezérkari főnökséget, hogy koordinálja a katonai politika és lőszer ellátás elosztását. Megállapodás született arról is, hogy létrehoznak egy központosított parancsnokságot a csendes-óceáni hadszíntéren, az [[ABDACOM|ABDA-t]], amelyet az amerikai-brit-holland-ausztrál erőkről neveztek el. 1942. január 1-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, a Szovjetunió és még huszonkét szövetséges hatalmakhoz tartozó ország kiadták az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát, amelyben minden nemzet ígéretet tett a tengelyhatalmak legyőzésére.
1942-ben Roosevelt egy új testületet hozott létre, a vezérkari főnökséget, akik mindig meghozták a végső döntéseket az amerikai katonai stratégiáról. Ernest J. King admirális volt a haditengerészet és a tengerészgyalogság parancsnoka, míg George C. Marshall tábornok vezette a hadsereget, a légierő pedig Hap Arnold tábornok irányítása alatt állt. A vezérkari főnökök elnöke William D. Leahy admirális, aki a hadsereg legmagasabb rangú tisztje volt. Roosevelt hagyta, hogy a legjobb katonatisztjei hozzák meg a legtöbb döntést, civil kinevezettjei kezelték a férfiak felfegyverzését és beszerzését, de egyetlen civilnek – még a hadügy vagy haditengerészeti titkároknak – sem volt beleszólása a hadászatba. Az elnök elkerülte a Külügyminisztériumot és magas szintű diplomáciát folytatott segédjein keresztül, különösen a nagy befolyást gyakorló Harry Hopkins-on.
==== Nukleáris program ====
1939 augusztusában [[Szilárd Leó]] és [[Albert Einstein]] egy [[Einstein–Szilárd-levél|levelet]] küldött Rooseveltnek, amely figyelmeztette őt [[Nukleáris fegyver|nukleáris fegyverek]] kifejlesztésére irányuló német projekt lehetőségére. Szilárd rájött, hogy a közelmúltban felfedezett [[Maghasadás|atommaghasadási]] folyamat felhasználható egy olyan [[nukleáris láncreakció]] létrehozására, amely [[Tömegpusztító fegyver|tömegpusztító fegyverként]] használható. Roosevelt tartott annak következményétől, hogy Németország kizárólagos birtokába veszi ezt a technológiát és engedélyezte a nukleáris fegyverek előzetes kutatását. A Pearl Harbor-i támadás után a Roosevelt-kormány biztosította a kutatás folytatásához szükséges forrásokat, és Leslie Groves tábornokot választotta a [[Manhattan terv|Manhattan projekt]] felügyeletére, amelynek feladata az első nukleáris fegyverek kifejlesztése volt. Roosevelt és Churchill megállapodtak abban, hogy közösen folytatják a projektet és az elnök nagy segítséget nyújtott annak biztosítása érdekében, hogy az amerikai tudósok együttműködjenek brit kollégáikkal.
==== Háborús konferenciák ====
[[Fájl:Cairo conference.jpg|bélyegkép|Csang Kaj-sek, Roosevelt és Churchill a kairói konferencián (1943 november)]]
Roosevelt alkotta meg a „Négy rendőr” kifejezést, hogy az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és Kína, mint a „Nagy Négyes” szövetséges hatalmára utaljon. Roosevelt, Churchill és [[Joszif Visszarionovics Sztálin|Joszif Sztálin]] szovjet diktátor „Nagy Hármas” nevű változata a kínai vezetővel, [[Csang Kaj-sek|Csang Kaj-sek-el]] együtt együttműködött egy olyan haditervben, amelyben az amerikai és a brit csapatok Nyugat-Európában koncentrálódtak, a szovjet csapatok harcoltak a keleti fronton és kínai, brit és amerikai csapatok pedig harcoltak Ázsiában és a Csendes-óceánon. Az USA továbbra is küldött támogatást a Kölcsönbérleti programon keresztül a Szovjetuniónak és más országoknak. 1942 májusában a szovjetek a német megszállás alatt álló Franciaország angol-amerikai invázióját sürgették, hogy német csapatokat térítsenek el a keleti frontról. Aggódva, hogy erőik még nem álltak készen a franciaországi invázióra, Churchill és Roosevelt úgy döntöttek, hogy legalább 1943-ig elhalasztják és ehelyett az észak-afrikai partraszállásra, az úgynevezett [[Torch hadművelet|Torch hadműveletre]] összpontosítottak.
[[Fájl:Yalta Conference (Churchill, Roosevelt, Stalin) (B&W).jpg|bélyegkép|Churchill, Roosevelt és Sztálin a jaltai konferencián (1945 február)]]
1943 novemberében a [[Teheráni konferencia|teheráni konferencián]] találkozott Roosevelt Churchill-el és ekkor először Sztálinnal, hogy megvitassák a stratégiai és a háború utáni terveket. A konferencián Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elkötelezte magát amellett, hogy 1944-ben egy második frontot nyit Németország ellen, míg Sztálin elkötelezte magát a meghatározatlan időpontú Japán elleni háború megkezdése mellett. Az ezt követő [[Bretton Woods-i konferencia|Bretton Woods-i]] és a [[Dumbarton Oaks-i konferencia|Dumbarton Oaks-i]] konferenciákon megalapozták a háború utáni nemzetközi monetáris rendszert és az [[Egyesült Nemzetek Szervezete|Egyesült Nemzetek Szervezetét]] (ENSZ), amely hasonlít a Wilson megbukott Nemzetek Szövetségéhez.
Roosevelt, Churchill és Sztálin másodszor az 1945-ös [[Jaltai konferencia|jaltai konferencián]] találkoztak, [[Krím|Krímben]]. Az európai háború végével Roosevelt elsősorban arra összpontosított, hogy meggyőzze Sztálint, hogy lépjen be a Japán elleni háborúba. A vezérkari főnökök becslése szerint Japán amerikai inváziója akár egymillió amerikai áldozattal is járhat. A Szovjetunió a Japán elleni háborúba való belépéséért cserébe ázsiai területeket akart az ellenőrzése alá vonni, mint például a [[Szahalin|Szahalin-szigetet]]. A három vezető 1945-ben megállapodott az ENSZ létrehozásáról és megalapították az [[Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa|ENSZ Biztonsági Tanácsát]], amelynek feladata a béke fenntartása és a konfliktusok mellőzése. Roosevelt nem szorgalmazta a szovjet katonák azonnali kivonását Lengyelországból, de elnyerte a Szabad Európa nyilatkozat kiadását, mely szabad választásokat ígért azokban az országokban, amelyeket Németország megszállt. Németországot nem feldarabolni szerették volna, hanem azt, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és a Szovjetunió közösen foglalja el. A szovjet nyomással szemben Roosevelt és Churchill nem járult hozzá ahhoz, hogy a háború után hatalmas jóvátétel fizetést írjanak elő Németországtól. Roosevelt szerepe a jaltai konferencián ellentmondásos volt, a kritikusok szerint naivan bízott a Szovjetunióban, hogy szabad választásokat engedélyez Kelet-Európában, míg a támogatói azzal érveltek, hogy az elnök nem sokat tehetett volna a kelet európai országokért, tekintettel a szovjet megszállásra és a Szovjetunióval való együttműködés szükségességére a háború alatt és után.
==== A háború menete ====
A szövetségesek 1942 novemberében megszállták a francia Észak-Afrikát és a partraszállás után néhány napon belül biztosították a [[Vichy-kormány|francia Vichy-erők]] átadását. Az 1943 januári [[Casablancai konferencia|casablancai konferencián]] Roosevelt és Churchill megállapodtak abban, hogy legyőzik az észak-afrikai tengelyhatalmak erőit, majd megtámadják Szicíliát és 1944-ben franciaországi támadást indítanak. A konferencián az elnök azt is bejelentette, hogy Németország, Japán és Olaszország csak a feltétel nélküli megadását fogadja el. 1943 februárjában a Szovjetunió nagy győzelmet aratott a [[Sztálingrádi csata|sztálingrádi csatában]] és májusban a szövetségesek több mint 250 000 német és olasz katona átadását biztosították Észak-Afrikában, véget vetve az észak-afrikai hadjáratnak. A szövetségesek júliusban [[Husky hadművelet|inváziót indítottak Szicíliában]] és a következő hónap végére el is foglalták a szigetet. Szeptemberben fegyverszünetet kötöttek [[Pietro Badoglio]] olasz miniszterelnökkel, de Németország gyorsan visszaállította Mussolinit a hatalomra. A szövetséges invázió szeptemberben vette kezdetét, de az [[Olaszországi hadjárat (második világháború)|olaszországi hadjárat]] egészen 1945-ig folytatódott, mivel a német és olasz csapatok ellen álltak a szövetséges előre nyomulásnak.
A francia invázió parancsnokaként Roosevelt [[Dwight D. Eisenhower]] tábornokot választotta, aki sikeresen vezetett egy multinacionális koalíciót Észak-Afrikában és Szicíliában. Június 6-án Eisenhower úgy döntött, hogy elindítja az Overlord hadműveletet. 12 000 repülőgép és a valaha összegyűlt legnagyobb haditengerészeti erő támogatásával a szövetségesek sikeresen [[Normandiai partraszállás|partra szálltak Normandiában]], majd nyomultak előre Franciaországban. Miután Franciaország nagy részét felszabadították a német megszállás alól, Roosevelt 1944 októberében hivatalosan is elismerte [[Charles de Gaulle]] ideiglenes kormányát, annak ellenére, hogy nem szívesen támogatta a meg nem választott kormányokat. A következő hónapokban a szövetségesek több területet szabadítottak fel a náci megszállás alól és megkezdték Németország megszállását. 1945 áprilisára a náci ellenállás összeomlott a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió előrehaladtával szemben.
A háború nyitóheteiben Japán meghódította a Fülöp-szigeteket, valamint a brit és holland gyarmatokat Délkelet-Ázsiában. A japán előre nyomulás 1942 júniusára érte el a maximumot, amikor az amerikai haditengerészet döntő győzelmet aratott a [[Midwayi csata|Midway-i csatában]]. Az amerikai és ausztrál erők ezután egy lassú és költséges stratégiát indítottak – amelyet szigetugrásnak is neveztek – a Csendes-óceán szigetein keresztül, azzal a céllal, hogy olyan bázisokat szerezzenek, amelyekből Japánt végleg megszállják. Hitlerrel ellentétben Roosevelt nem vett részt közvetlenül a taktikai hadműveletekben, bár jóváhagyta a stratégiai döntéseket. Roosevelt részben engedett a közvélemény és a Kongresszus azon kitartó követeléseinek, hogy tegyenek nagyobb erőfeszítéseket Japán ellen, de az elnök mindig Németország legyőzéséhez ragaszkodott elsősorban. A japán haditengerészet erejét megtizedelték a [[Tengeri csata a Leyte-öbölben|Leyte-öböli csatában]] és 1945 áprilisára a szövetségesek visszafoglalták elvesztett területeik nagy részét a Csendes-óceánon.
==== Hazai front ====
A háború ontotta a dinamikus társadalmi változásokat a hazai fronton, bár a hazai kérdések már nem Roosevelt legsürgetőbb politikai aggodalmai voltak. A katonai felépítés ösztönözte a gazdasági növekedést. A munkanélküliség 1940 tavaszán 7,7 millióról 1941 őszére 3,4 millióra csökkent, majd 1942 őszén ismét 1,5 millióra eset vissza. Ám viszont volt egy növekvő munkaerőhiány, a nagy migráció, mely során a déli afroamerikaiak mozgalmat indítottak a rossz gazdasági körülmények és a faji megkülönböztetés miatt. Az afroamerikaiak délről elmentek Kaliforniába és más nyugati parti államokba, új munkahelyek szerzésére. A megnövekedett kormányzati kiadások kifizetésére Roosevelt 1941-ben azt javasolta, hogy a Kongresszus 99,5%-os jövedelemadó mértéket alkalmazzon minden 100 000 USD feletti jövedelemre, amikor a javaslat kudarcot vallott, kiadott egy végrehajtási parancsot, amely 100%-os jövedelemadót vetett ki a 25 000 USD feletti jövedelemre, ám ezt a Kongresszus visszavonta. Az 1942-es bevételi törvény 94%-os felső adókulcsot vezetett be, jelentősen megnövelte az adóalapot és megalapozta az első szövetségi forrásadót.
1942-ben – amikor az Egyesült Államok háborúban állt – a háborús termelés sokat növekedett, de az elnök kitűzött céljai részben a munkaerőhiány miatt elmaradt. Az erőfeszítéseket számos sztrájk is hátráltatta, különösen a szénbányászatban és a vasúti iparban dolgozók körében, amelyek 1944-ig tartottak. Ennek ellenére 1941 és 1945 között az ország mintegy 2,4 millió teherautót, 300 000 katonai repülőgépet, 88 400 tankot és 40 milliárd lőszert gyártott. Az Egyesült Államok termelési kapacitása mellett a más országoké eltörpült, 1944-ben például az USA több katonai repülőgépet gyártott, mint Németország, Japán, Nagy-Britannia és a Szovjetunió együttesen. Roosevelt elnöksége alatt a [[Fehér Ház]] lett a munkaközvetítés, az egyeztetés és a választottbíráskodás végső helyszíne. Egy különleges harci esemény történt a Wallace alelnök vezette Gazdasági Hadviselési Tanács és a Jesse H. Jones vezette Újjáépítési Pénzügyi Vállalat között, mindkét ügynökség vállalta a felelősséget a gumiellátás beszerzéséért és konfliktus alakult ki közöttük a finanszírozás miatt is. Roosevelt úgy oldotta meg a vitát, hogy feloszlatta mind a két ügynökséget. 1943-ban az elnök megalapította a Hadügyi Hivatal Mozgósítását a hazai front felügyeletére, az ügynökséget [[James F. Byrnes]] vezette, aki befolyása miatt a „helyettes elnökként” vált ismertté.
Roosevelt az 1944-es ország helyzetéről szóló beszédében kijelentette, hogy minden amerikainak joga van a „megfelelő orvosi ellátáshoz”, a „jó oktatáshoz”, a „tisztességes otthonhoz”, valamint a „hasznos és a jövedelmező munkához”. Harmadik ciklusának legambiciózusabb hazai törvényjavaslatában, a G.I. Bill-ben hatalmas juttatási programot hozott létre a hazatérő katonák számára. A törvényben biztosította a középfokú oktatást, az orvosi ellátást, a munkahelyi tanácsadást és az alacsony költségű hiteleket az otthonok és a vállalkozások számára. A G.I. Bill-t a Kongresszus mindkét házában elfogadták és a törvényt 1944 júniusában írták alá. A második világháborúból hazatérő 15 millió amerikai közül több mint a fele részesülhetett a törvénynek.
==== Egészségének hanyatlása ====
Roosevelt egész felnőtt korában láncdohányos volt, egészsége 1940 óta állt hanyatlásban. 1944 márciusában, nem sokkal a 62. születésnapja után a Bethesda Kórházban kezelték és [[Magas vérnyomás|magas vérnyomást]], érelmeszesedést, [[angina pectoris]] okozó [[Koszorúér-betegség|koszorúér-betegséget]] és [[Szívelégtelenség|szívelégtelenséget]] állapítottak meg nála.
A kórházi orvosok megparancsolták Rooseveltnek, hogy pihenjen. Személyi orvosa, Ross McIntire olyan napi menetrendet hozott létre a számára, ami megtiltotta az üzleti vendégekkel való ebédelést és napi két óra pihenésre kötelezte. Az 1944-es újraválasztási kampány során McIntire többször is tagadta, hogy Roosevelt egészsége gyenge lett volna, október 12-én például bejelentette, hogy „az elnök egészsége teljesen rendben van. Egyáltalán nincsenek szerves nehézségei.” Roosevelt rájött, hogy hanyatló egészségi állapota végül lehetetlenné teheti számára, hogy elnök maradjon és 1945-ben azt mondta egy bizalmasának, hogy a háború végét követően lemondhat hivataláról.
==== 1944-es újraválasztása ====
[[Fájl:ElectoralCollege1944.svg|bélyegkép|280x280px|Az 1944-es elnökválasztás eredményei]]
Míg több demokrata is ellenezte Roosevelt jelölését 1940-ben, az elnöknek nem okozott nagy nehézséget az 1944-es demokrata nemzeti konvención való újra jelölés megszerzése. Egyértelművé tette, hogy egy újabb ciklusra törekszik és elnyerte a küldöttek nagy részének a szavazatát, bár a déli demokraták kisebbsége [[Harry F. Byrd, Sr.|Harry F. Byrd-ra]] szavazott. A pártvezetők meggyőzték Rooseveltet, hogy ejtse el Wallace alelnököt a jelöltségtől, arra gondolva, hogy ő egy választási felelősség és egy rossz lehetséges utód Roosevelt halála esetén. Roosevelt [[James F. Byrnes|James F. Byrnes-t]] részesítette előnyben Wallace utódjaként, de meg volt győződve arról, hogy támogatja [[Harry S. Truman]] missouri szenátort, aki a Truman Bizottság vezetőjeként a háborús termelés problémáinak megoldásában szerzett elismerést és elfogadható volt a párt különböző frakciói számára. A konvenció második alelnöki szavazásán Truman legyőzte Wallace-t és megnyerte az alelnöki jelölést.
A republikánusok Thomas E. Dewey, New York kormányzóját jelölték, aki liberálisként volt híres pártjában. Az ellenzék Rooseveltet és kormányát hazai korrupcióval, bürokratikus hatástalansággal, kommunizmusi toleranciával és katonai baklövésekkel vádolta. A háborúban gyorsan növekvő szakszervezetek teljes mértékben támogatták az elnököt. Roosevelt és Truman végül megnyerte az 1944-es választást, legyőzve Dewey-t és futótársát, [[John W. Bricker|John W. Bricker-t]] a szavazatok 53,4%-ával és 531-ből 432 elektori szavazattal. Az elnök az erős ENSZ mellett kampányolt, így győzelme az ország nemzetközi közösségében való jövőbeli részvételét szimbolizálta.
==== Utolsó hónapjai, halála és az azutáni idők ====
[[Fájl:FDR-April-11-1945.jpg|bélyegkép|Az utolsó fénykép Rooseveltről, 1945. április 11-én, a halála előtti napon készült]]
Amikor Roosevelt hazatért az Egyesült Államokba a [[Jaltai konferencia|jaltai konferenciáról]], sokan megdöbbenve látták, hogy milyen idős, vékony és törékeny. 1945 márciusában határozott üzeneteket küldött Sztálinnak azzal vádolva, hogy megszegte a jaltai kötelezettségvállalásait Lengyelország, Németország, a [[Hadifogoly|hadifogolyok]] és egyéb kérdések miatt. Amikor Sztálin azzal vádolta a nyugati szövetségeseket, hogy a háta mögött külön békét terveznek Hitlerrel, Roosevelt így válaszolt: „Nem tudom elkerülni a keserű haragot az ön informátoraival szemben – bárkik is legyenek – tetteim vagy megbízható beosztottjaim ilyen aljas félrevezetése miatt.” Március 29-én Roosevelt a georgiai Warm Springsben lévő kis fehér házába ment pihenni, mielőtt várhatóan megjelent volna az ENSZ alapító konferenciáján.
1945. április 12-én délután a georgiai Warm Springsben, miközben egy portrét készített, Roosevelt ezt mondta: „Félelmetes fejfájásom van”. Ezután eszméletlenül előreesett a székében és bevitték a hálószobájába. Az elnök jelenlévő kardiológusa, Dr. Howard Bruenn súlyos agyvérzést állapított meg nála. Aznap 15:35-kor Roosevelt 63 éves korában elhunyt.
[[Fájl:Franklin Roosevelt funeral procession 1945.jpg|balra|bélyegkép|Roosevelt temetési menetét Washingtonban mintegy 300 000-en követték figyelemmel (1945. április 14.)]]
Április 13-ának reggelén Roosevelt holttestét egy zászlóval borított koporsóba helyezték és az elnöki vonatra vitték, hogy visszautazzon Washingtonba. Az út mentén ezrek özönlöttek a sínekre, hogy leróják tiszteletüket. Temetését április 14-én a Fehér Házban tartották meg, ezt követően vonattal elszállították a Hyde Parkba. Az ő kívánsága alapján a Springwood birtokának Rózsakertjében temették el április 15-én.
Roosevelt hanyatló egészségét titokban tartották a nyilvánosság elől. Halála nagy fájdalmat és bánatot keltett mind az Egyesült Államokban, mind szerte a világon. Miután Németország a következő hónapban aláírta a kapitulációt, Truman elnök felesküdött Európa Győzelmének Napjára és annak ünnepségeire Roosevelt emlékére és a zászlókat az USA-ban fenntartatta a 30 napos gyászidőszak hátralévő részében, mondván, hogy az egyetlen kívánsága az volt, hogy „Franklin D. Roosevelt legyen tanúja ennek a napnak”. A második világháború végül a szeptemberi [[Japán kapitulációja|japán kapitulációval]] ért végett [[Hirosima és Nagaszaki bombázása]] és a nagyon későn megtörtént szovjet belépés után a japánok elleni háborúba. Truman elnökölt a háborús erőfeszítések leszerelése, valamint az ENSZ és más háború utáni intézmények létrehozása felett, amelyeket Roosevelt elnöksége alatt képzeltek el.
== Polgári jogok, internálás és a holokauszt ==
[[Fájl:(Mary McLeod Bethune), "Mrs. Eleanor Roosevelt and others at the opening of Midway Hall, one of two residence halls buil - NARA - 533032.jpg|bélyegkép|Eleanor Roosevelt és Mary McLeod Bethune, a roosevelti fekete kabinet tagja (a faji kapcsolatokkal foglalkozó kulcsfontosságú tanácsadó csoport)]]
Rooseveltet sok afroamerikai, katolikus és zsidó hősnek tekintette és nagyon sikeres volt abban, hogy e szavazók nagy többségét bevonja a New Deal koalíciójába. Erős támogatást kapott a kínai és a filippínó amerikaiaktól, de a japán amerikaiaktól nem, mivel a háború alatt koncentrációs táborokba internálta őket. Az afroamerikaiak jól teljesítettek két New Deal programban, a Polgári Természetvédelmi Testületben és az [[Indián Újraszervezési Határozat|Indián Újjászervezési Törvényben]]. A WPA az 1930-as években gazdasági alapot biztosított az egész fekete közösség számára, mind a mezőgazdasággal és a hazai szolgáltatással.
Roosevelt nem csatlakozott az [[National Association for the Advancement of Colored People|NAACP]] vezetőihez, hogy szövetségi [[lincselés]] elleni jogszabályokat szorgalmazzon, mivel úgy vélte, hogy egy ilyen jogszabályt nem valószínű, hogy elfogadják és hogy ennek támogatása elidegeníti a déli kongresszusi képviselőket. Ugyanakkor kinevezett egy afroamerikai tanácsadókból álló „fekete kabinetet”, amely tanácsot adott a faji kapcsolatok és az afroamerikai kérdések terén és nyilvánosan is elítélte a lincselést, mint „gyilkosságot”. A First Lady, Eleanor Roosevelt támogatta az afroamerikai közösség megsegítésére irányuló erőfeszítéseket, beleértve az Igazságos Munkaerői Színvonal Törvényét, amely segített a nemfehér munkások bérének növelésében délen. 1941-ben Roosevelt megalapította az Igazságos Foglalkoztatottsági Gyakorlatok Bizottságát (FEPC), amely megtiltotta a faji és vallási megkülönböztetést a foglalkoztatásban a vállalkozók körében. Az FEPC volt az első olyan program, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy új foglalkoztatási lehetőségeket nyisson meg a nemfehér munkavállalók számára. A második világháború alatt jelentősen nőtt a gyártási pozíciókban alkalmazott afroamerikai férfiak száma. Roosevelt politikájára reagálva az afroamerikaiak az 1930-as és az 1940-es években egyre inkább disszidáltak a Republikánus Párttól és számos északi államban fontos demokrata szavazócsoportokká váltak.
A Pearl Harbor elleni támadás aggodalmakat vetett fel a nyilvánosság előtt a japán amerikaiak szabotázsának lehetőségével kapcsolatban. Ezt a gyanút táplálta a japán bevándorlókkal szembeni régóta fennálló rasszizmus, valamint a Roberts Bizottság megállapításai, amelyek arra a következtetésre jutottak, hogy a Pearl Harbor elleni támadást japán kémek segítették meg. 1942. február 19-én Roosevelt elnök aláírta a 9066-os végrehajtó rendeletet, amely a japán-amerikai állampolgárok és bevándorlók százezreit helyezte át. Kénytelenek voltak felszámolni ingatlanaikat és vállalkozásaikat és épített táborokba internálták őket, belső, zord helyeken. A más kérdések elterelték Roosevelt internálási döntését és Stimson hadügyminiszterre bízta a dolgot, aki viszont John J. McCloy hadügyminiszter-helyettes ítéletére támaszkodott. Emellett még számos német és olasz állampolgárt letartóztattak vagy internáló táborokba helyeztek.
A Kristályéjszaka után 1938-ban Roosevelt segítette felgyorsítani a zsidó bevándorlást Németországból és Ausztriából és lehetővé tette a német állampolgárok számára, hogy határozatlan ideig tartózkodjanak az Egyesült Államokban. Az 1924-es bevándorlást korlátozó törvény és a szavazók körében az [[antiszemitizmus]] megakadályozta abban, hogy további zsidó bevándorlókat, gyakorlatilag menekülteket fogadjon be. Hitler úgy döntött, hogy 1942 januárjáig megvalósítja az európai zsidó lakosság kiirtását és az amerikai tisztviselők a következő hónapokban értesültek a náci megsemmisítő hadjárat mértékéről. A Külügyminisztérium ellen Roosevelt meggyőzte a többi szövetséges vezetőket, hogy közösen adják ki az ENSZ tagjainak együttes nyilatkozatát, amely elítélte a [[Holokauszt|holokausztot]] és az elkövetőket [[Háborús bűncselekmény|háborús bűnösöknek]] tekintik. 1944 januárjában Roosevelt megalapította a Háborús Menekültügyi Tanácsot, hogy megsegítse a zsidókat és a tengelyatrocitások más áldozatait. Eltekintve ezektől az intézkedésektől, Roosevelt úgy vélte, hogy a legjobb módja annak, hogy megsegítse az üldözött európai lakosságot, a háború minélelőbbi befejezése. A katonai vezetők és a hadügyminisztérium vezetői elutasítottak minden olyan hadjáratot, amely a megsemmisítő táborok vagy az oda vezető vasútvonalak bombázására irányult. Jean Edward Smith életrajzíró szerint nincs bizonyíték arra, hogy bárki is javasolt volna egy ilyen hadjáratot Rooseveltnek.
== Megítélése ==
=== Történelmi jelentősége ===
[[Fájl:FDR-Memorial-Grosvenor-Square.jpg|bélyegkép|Roosevelt szobra Londonban]]
Rooseveltet széles körben az Egyesült Államok történelmének egyik legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon, valamint a 20. század egyik legbefolyásosabb alakjának. A történészek és a politológusok Rooseveltet, [[George Washington|George Washingtont]] és [[Abraham Lincoln|Abraham Lincolnt]] a három legnagyobb elnök közé sorolják. Roosevelt elnöksége, „amely az Egyesült Államokat virágzó jövőjébe hozta a nagy gazdasági világválságon és a második világháborún keresztül” – írta Jean Edward Smith életrajzíró 2007-ben – „felemelte magát egy kerekesszékből, hogy térdre emelje a nemzetet.”
A Roosevelt idejéni kormányzati programok gyors terjedése újra definiálta a kormány szerepét az Egyesült Államokban és Roosevelt támogatása a társadalmi programokban fontos szerepet játszott a [[liberalizmus]] újra definiálásában az elkövetkező generációk számára. Roosevelt szilárdan megalapozta az Egyesült Államok vezető szerepét a világon, a második világháború alakításában és finanszírozásában való részt vételével. Az izolacionista kritikusai elhalványultak és még a republikánusok is csatlakoztak politikájához, és fokozatosan növelte az elnök hatalmát a Kongresszus felett.
[[Fájl:1 Dime (United States).jpg|bélyegkép|A [[Dime (Egyesült Államok)|Dime]]]]
Halála után özvegye, Eleanor továbbra is erőteljesen jelen volt az Egyesült Államokban és a világpolitikában, az ENSZ-t létrehozó konferencia küldöttjeként és általában a polgári jogok és a liberalizmus mellett állt. További három elnök, Truman, Kennedy és Johnson is mindegyike magáévá tette Roosevelt politikai örökségét.
Elnöksége alatt és az után is kisebb mértékben sok intenzív kritika érte Rooseveltet. A kritikusok nemcsak politikáját, álláspontját kérdőjelezték meg, hanem azért is, hogy szakítva a hagyománnyal indult harmadik ciklusért is. Jóval halála után új támadási vonalak kritizálták Roosevelt politikáját az európai zsidók megsegítésében, a japánok bebörtönzésében a nyugati parton és a lincselés elleni jogszabályok ellenzésében is.
=== Emlékművei ===
Roosevelt Hyde Parki otthona ma nemzeti történelmi helyszín és otthont ad az elnöki könyvtárának is. Washingtonban a legnagyobb, 3 hektáros Roosevelt-emlékmű a [[Thomas Jefferson-emlékmű|Jefferson-emlékmű]]<nowiki/>ez hasonlóan a Tidal-medence partján található. 1965-ben egy szerényebb emlékművet emeltek, egy márványtömböt a Nemzeti Levéltár épülete előtt, amelyet maga Roosevelt javasolt. A [[Dime (Egyesült Államok)|Dime]] nevű tízcentes érmén és több postabélegyen is szerepel.
[[Fájl:FDR video montage.ogv|bélyegkép|Videó Rooseveltről]]
== Magyarul megjelent művei ==
* ''Értekezlet a három Szövetséges Nagyhatalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagybritannia vezető államférfiai között a Krimben''; Konferencija v Krimu, [[Krím]], 1945
* ''Nyomtalanul eltűnt''; F. D. Roosevelt ötlete nyomán Rupert Hughes et al., előszó Fulton Oursler; Pantheon, Bp., 1946
* ''Amerika útja''; összeáll. Dagobert D. Runes; Athenaeum, Bp., 1947 (''Zsebkönyvtár'')
* ''Harc a máért''; ford. Ottlik Géza, tan. Kosáry Domokos; Studio, Bp., 1947
* ''XII. Pius pápa és Roosevelt F. D. levelezése 1939–1945''; előszó [[XII. Piusz pápa]], bev., jegyz. Myron C. Taylor, ford. [[Melocco János]]; Élet, Bp., 1947
== Források ==
* Andor László–Surányi Róbert: ''Roosevelt–Churchill: Történeti életrajzok.'' Budapest: Pannonica. 1999. ISBN 9639252018
* Andor László: ''Amerikai évszázada.'' [[Budapest]]: Aula Kiadó. 2002. ISBN 963-9345-61-X
* Andor László: ''Amerikai politika a 20. században: Változó Világ.'' Budapest: Útmutató Kiadó. 1998. ISBN 963 9001 26 0
* Hahner Péter: ''Az Egyesült Államok elnökei.'' Budapest: Maecenas Kiadó. 2006. ISBN 9632031512
* Sherwood, Robert E: ''Roosevelt és Hopkins I–II.'' Budapest: Magvető. 1989. ISBN 9631414337
* Életrajza a Fehér Ház honlapján
== További információk ==
* Ifj. Boér Elek: ''Roosevelt kísérlete''; Városi Ny., Szeged 1934 (''A m. kir. Ferencz József-Tudományegyetem Barátai Egyesületének jog- és államtudományi szakosztályában tartott előadások'')
* Cs. Szabó László: ''Franklin Delano Roosevelt''; Válasz, Bp., 1935
* Theiss Ede: ''Franklin D. Roosevelt gazdaságpolitikája''; Stádium Ny., Bp., 1938
* Emil Ludwig: ''Roosevelt''; ford. Sátori Béla; Athenaeum, Bp., 1938
* Virginio Gayda: ''Roosevelt félrevezette népét. Adatok az észak-amerikai bellicizmushoz''; Novissima, Roma 1941
* Georges du Breuil: ''Roosevelt felelőssége''; s.n., s.l., 1942
* Csalánffy: ''Jön a Roosevelt!''; Centrum Ny., Bp., 1942
* Elliott Roosevelt: ''Apám így látta''; ford. Kardos László; Dante, Bp., 1947
* N. N. Jakovlev: ''Franklin Delano Roosevelt''; ford. Nyilas Vera; Kossuth, Bp., 1967
* Robert E. Sherwood: ''Roosevelt és Hopkins''; életrajzok Békés Csaba, vál., utószó Vida István; ford. Rakovszky Zsuzsa; Magvető, Bp., 1989
* ''Roosevelt'' / ''Churchill. In memoriam. His life, his death, his wit and wisdom''; Pannonica, Bp., 1999 (''Fekete-fehér'')
* Jon Meacham: ''Franklin és Winston. Egy nagy ívű barátság bensőséges története''; ford. Sóskuthy György, Soproni András; Park, Bp., 2018
{{Az Amerikai Egyesült Államok elnöke|előző=[[Herbert Hoover]]|következő=[[Harry S. Truman]]|évek=1933-1945}}{{New York állam kormányzója|előző=Al Smith|következő=[[Herbert H. Lehman]]|évek=1929-1933}}{{USA-elnökök}}{{New York állam kormányzói}}{{Hidegháború}}{{Nemzetközi katalógusok}}{{Portál|Második világháború|3=Politika}}
{{DEFAULTSORT:Roosevelt Franklindelano}}
[[Kategória:Az USA elnökei]]
| |||