„Jakab Ödön (költő)” változatai közötti eltérés

A Wikioédia nem idézetgyűjtemény, különösen nem teljes nekrológok formázatlan beillesztésének a helye
(Infoboxban, amit lehet wikidatából. A már nem használatos keresztek törlése. A szülei részhez szükségtelen beírni, hogy kinek a szülei, hiszen egyértelmű, hogy kié. Jegyzetek és források sorrendjének cseréje.)
(A Wikioédia nem idézetgyűjtemény, különösen nem teljes nekrológok formázatlan beillesztésének a helye)
Megcsalni csak a föld nem fog soha!}}
 
Főképp hazafias hangvételű verseket, elbeszéléseket és regényeket írt, de a nevéhez fűződik számos, nagy sikerrel bemutatott színmű és dráma is. Lírai költészetére és balladáira a legnagyobb hatást [[Arany János (költő)|Arany János]], [[Petőfi Sándor]], valamint marosvásárhelyi tanára, [[Tolnai Lajos (író)|Tolnai Lajos]] gyakorolták, elbeszélései pedig [[Mikszáth Kálmán (író)|Mikszáth Kálmán]] hatásáról vallanak. Népszerűsége a 19. század végén, a századforduló táján érte el a csúcsát, ''[[Árgírus|Argirus]]'' című elbeszélő költeményéért 1894-ben elnyerte az Akadémia Nádasdy-díját. Életműve azonban nem bizonyult maradandó értékűnek. Még életében, a ''[[Nyugat (folyóirat)|Nyugat]]'' első nemzedékének színre léptekor avultnak minősítették művészetét, s műveit önálló kötetben halála óta nem adták ki Magyarországon.
Irodalomtörténészként folyóiratok lapjain több megemlékezést, életműelemzést adott közre irodalmi példaképeiről, [[Kazinczy Ferenc|Kazinczyról]], [[Arany János (költő)|Aranyról]], [[Petőfi Sándor|Petőfiről]] és [[Tolnai Lajos (író)|Tolnairól]].
 
=== Társasági tagságai és elismerései ===
Mint korának elismert és közkedvelt irodalmára, 1883-tól a [[Petőfi Társaság]], 1895-től a [[Kisfaludy Társaság]] rendes tagja volt, s 1924-ben a [[Magyar Tudományos Akadémia]] is levelező tagjai közé választotta. 1920-ban életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.
 
Pékár Gyula. Író Magyar országgyűlési képviselő megemlékezése Jakab Ödön ravatalánál. — 1931. március 8-án. „Magyarország oszlopa, a magyar hit a magyar remény, a magyar halhatatlanság ékes szavú poéta-apostola, ím hol Te is elhagysz minket és épp abban a viharos percben, midőn a létében fenyegetett, csonkán vérző hazának legnagyobb szüksége lenne ily meg nem alkuvó, meg nem hajlítható szittya jellemderekakra, ily hő és hű székely magyar szívekre, melyek az ezeréves és át nem értékelt nemzeti hagyományok ihletett és ihlető ereklyetartói. Jakab Ödön, te is elmégy és engem midőn most a M. Tudományos Akadémia, Petőfi- és Kisfaludy Társaság nevében a még le nem szegezett koporsóban nyugvó, földi szemnek utolszor látható orcád elé lépek, engem a búcsú e fájó percében elfog a nagy magyar bánat, mert úgy érzem, a magyar erő oltártüzének egy lángja most utolsót lobban s a Te költői léleklángod elsuhanásával csak annál sötétebb lesz körülöttünk a rémes álmú trianoni éjszaka. Hűlő kezed kisiklik tartóztató ujjaim közül... hosszú harminc éven át barátian enyém volt Jakab Ödön férfiasán nemes jobbja s valahányszor megszorítottam, mindig úgy éreztem: jobbá és magyarabbá leszek a kozmopolita hivalkodású magyar főváros Bábelében. Jakab Ödön szeméből a messze székely tájak attilai napsütése sugárzott felém s poéta-ajkának ihletett szavából a marostordiai, vadasdi vadvirágok illata áradt rám, újabb és újabb magyar törhetetlenségre üdítve, lelkesítve engemet. Erdély, Marostorda, Vadasd. Ó ti, hosszú ezer éven át magyar napsütésben tavaszodé tájak, beh messze is vagytok ma ettől a koporsótól, melynek száműzött el némult lakója napsütéstek káprázatát immár a lét más rejtelmes dimenzióiba viszi el most magával. Erdély, Marostorda, Vadasd .., hej, ti most nem magyarul, nem magyarnak tavaszodtok, tán Jakab Ödön honi várágai is már más nyelven társalognak, — s én úgy érzem mégis, - olt messze a keleti csonka határon túl, de a Szent Istváni őrbérceken fájóan innen,’ ott most e percben nagyot dobban a föld szíve: e szív, a föld szíve, nem múló évadidőknek és évadnemzeteknek, nem bitorló idényuralmaknak fogad szót; a föld, azok a makacs, nehéz székely hegyek székelyek maradnak s szent az a misztikus szerződés, mely az emberi ahhoz a röghöz s a rögöt ahhoz az emberhez köti, amely rögön az ember született, amelyen életét ahhoz a röghöz kötő napvilágon meglátta. Honszeretet, honhűség, hon- kötelem, honáldozat, hontudat... ti legihlettebb forrásai minden szépnek, igaznak és jónak, minden legnagyobbnak e földön, ti mind a rög s a születő ember ama misztikus szerződéséből fakadtok és van-e Hálátoknál nagyobb erő e glóbuson? Hisz a világtörténet harcai se mások, mint véges végig ez erők harcai... és Jakab Ödön nemesen zengő poézisa is csak a ti székely-magyar kasztíliai vizetekből fakadt! Fennkölten üde, tiszta poézis ez, mely nem a Nadír anyagias érzékiségébe taszít, hanem a Zenith fennkölt eszményei felé üdíti a magasba a lelket. Jakab Ödön a marosvásárhelyi s a kolozsvári iskolák puritán szellemének tanítványa s e szellem a pestbudai Bábelben se hagyja el őt. Tanárként jön fel a fővárosba és sikerekkel dús irodalmi pályája az országos népszerűség jegyében itt szélesedik diadallá a magyar glóbus szélrózsájának minden irányában, ötven éven át dalol s művei: „Hangok az ifjúságból“, a „Nyár“, a „Tetemrehívás“. „Szilágyi és Hajmási“, de mindenekfelett mély érzésű,. Róza“-dalai a nemes szenvedelem, a nemes szerelem el nem homályosuló gyöngyszemei. .„Őszi virágait“ a M. T. Akadémia az Ormódy-dijjal, „Árgirus“-át pedig a Nádasdy-jutalommal hintette ki. Szép élet, szép pálya, mint a napsugár, oly egyenes, éltető, derűs, nemes. E derűt csak most tizenhárom éve homályosítja el a forradalmak borúja. A nemzetköziség vörös villáma szívén találja a hazafiság hősét, Jakab Ödönt, s Szűkebb székely hazájának gálád elszakítássá komor-sötét felhőkbe fullasztja élte napjának lemenetelét. És legnagyob bánata az lett, hogy az idegen rombolókhoz még hűtelen honi magyar Írók s költők is csatlakoztak, kik csákánnyal estek neki a szent nemzeti hagyományok rombolásának. Ez fájt neki legjobban. De csitt! A perc int: a homokóra, a nemes eszmények, nemes hagyományok nemesen zengő költőjének homok órája Lejárt. Drága barátom, midőn a M. T. Akadémia, a Petőfi- s a Kisfaludy-Társaság elismerésének virágait meginduló koporsód útjára hintem, csak egyet szeretnék kívánni neked addig is, míg újból magyarul illatozó vadasdi virágok pompázhatnak majd otthoni hantodon, legyen Neked könnyű itt, Csonka Kis Magyarhonban a föld! Magyarság oszlopa, a magyar hit, magyar remény, magyar halhatatlanság ékes szavú poéta-apostola, Jakab Ödön, Isten veled!”<ref>Jakab Ödön. Pékár Gyula. Író Magyar országgyűlési képviselő. Jakab Ödön ravatalánál. — 1931. március 8-án. Kisfaludi Társaság. Évi. 58. k. 343—345. 1.</ref>
=== Főbb művei ===
'''Lírai és prózai művei'''