„Higanymérgezés” változatai közötti eltérés

Nemcsak a higanyvegyületekre, de más egyéb mérgezésekre is igaz, hogy a méreg vízoldékonysága rendkívül fontos tényező a mérgezés folyamatában. Toxikológiai szempontból az eltérő vízoldékonyságuk miatt más megítélés alá esnek a higany(I) és a higany(II) vegyületek.<ref>Klaassen C. D.: ''Casarett and Doull’s Toxicology. The basic science of poisons.'' McGraw-Hill, Medical Publishing Division, 2008, 7. kiadás, 948. oldal. ISBN 0-07-147051-4</ref>

A vízben jól oldódó [[higany(II)-klorid]]ot (HgCl₂), ismertebb nevén szublimátot erős baktériumölő ([[baktericid]]) hatása miatt hosszú ideig széles kőrben használták megbízható fertőtlenítőként, de [[terápiás szélesség]]e olyan csekély, miközben a mérgezés veszélye oly nagy, hogy használatukat ma már teljesen elhagyták.<ref>Straub F. Brunó: ''Általános és szervetlen kémia orvostanhallgatók számára.'' Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1967. 6. kiadás, 256. oldal.</ref> Ugyancsak hosszú ideig volt használatban világszerte a vízben nehezen oldódó higany(II)-amido-klorid (HgNH₂Cl), amelyet kenőcsök formájában helyi fertőtlenítésre használtak, és amely az ellenőrizetlen használat során sokszor vált mérgezés forrásává.<ref name="IS">Issekutz B., Issekutz L.: ''Gyógyszerrendelés''. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1979. 638. oldal. ISBN 963 240 641 9</ref> A 18–19. századi kalapgyártó [[manufaktúra|manufaktúrák]] előszeretettel használtak higanysókat a nemezkalapok gyártása során, mely technológia egészen a [[20. század]] közepéig fennmaradt. A gyártást követő szárítási folyamatban keletkező por, a rosszul szellőztetett helyiségekben gyakran okozott mérgezést a dolgozók körében. A vízben gyakorlatilag oldhatatlan, a tápcsatornából nem felszívódó merkurokloridot (Hg₂Cl₂), ismertebb nevén, [[Higany(I)-klorid|kalomelt]] már az 1800-as években is használták enyhe hashajtóként, a csatatereken sebfertőtlenítőként.<ref name="IS"/>

Bár a látható, intenzív és meglehetősen ijesztő mérgezési tüneteket nem szabad alábecsülni, de ezek nem nevezhetők kivédhetetlennek és életveszélyesnek, ha az elvesztett folyadékot infúzióban adott [[fiziológiás oldat]]tal azonnal pótolják a páciensnél. A mérgezés igazi veszélye a tápcsatornából felszívódott higanyionok vesekárosító hatása, melynek tünetei a hányást és hasmenést követően csak órákkal később jelentkeznek.<ref>Dieguez-Acuna F.J., Polk W.W., Ellis M.E.: ''Nuclear factor κB activity determines the sensitivity of kidney epithelial cells to apoptosis: Implications for mercury-induced renal failure.'' Toxicol. Sci. 2004. 82: 114–123.</ref> A mérgezés bevezető szakaszában a higanyionok a vese tubulusaiban a víz visszaszívódását (reabszorbció) gátolják, ezért úgynevezett bővizelés (''poliurea'') lép fel, ami a hányás után a szervezet további vízvesztését jelenti. A mérgezés későbbi szakaszában a vese kanyarulatos csatornáinak hámsejtjei megduzzadnak, működésképtelenné válnak, majd elhalnak. Ez a folyamat a korábbival ellentétben a vizelet mennyiségének csökkenését, a normális vesefunkció teljes leállását eredményezi, ami kezelés nélkül a beteg halálát okozhatja.<ref>Szekeres László: ''Orvosi gyógyszertan''. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 367. oldal ISBN 963-240-111-5</ref>

A higany(II)-klorid (HgCl₂) kinetikai vizsgálatai azt mutatják, hogy a higany nagyobb hányada a tápcsatorna nyálkahártyájához kötődik és alig 10%-a szívódik fel a bélből. A felszívódott higany(II)-sóknak a szervekben való eloszlása nem egyenletes. A legnagyobb koncentrációt a vese proximális tubulussejtjeiben éri el. A mérgezést követően a Hg²⁺ ionok a széklettel és a vizelettel ürülve hagyják el a szervezetet, mely folyamat [[eliminációs félidő|eliminációs félidfélideje]]eje körülbelül 60 nap.<ref name="BRUNTON"/>