„Familiaritás” változatai közötti eltérés

a
a (tömör.)
 
A '''familiaritás''' a hűbéri függés [[magyarország]]i változataként a 13. században alakult ki, és lényeges pontokban eltért a Nyugat-Európában létrejött hűbériségtől. Az úr-familiáris viszony nem feltétlenül járt birtokadománnyal, az úr (latinul ''dominus'') főként pénzben vagy természetben jutalmazta meg a neki szolgálatot tevő familiárist. Ezen kívül a hűbérúr és vazallus kapcsolata a legtöbb esetben örök életre szólt, míg Magyarországon a familiáris bármikor felbonthatta az úrral az érdekeinek már nem megfelelő egyezséget. Ez a társadalmi átalakulás szorosan illeszkedett abba a folyamatba, amely a királyi [[vármegye|megye]] fölbomlásával és a nemesi megye kialakulásával függött össze. A világi földesuraság megerősödésével csökkent a királyi birtok szerepe és egy alulról szerveződő önigazgatási szándék bontakozott ki a megyékben.
 
== Az Árpád-korban ==
 
[[II. András magyar király|II. András]] birtokadományozásai mélyreható változásokat idéztek elő a magyarországi birtokrendszer felépítésében. Az olykor egész megyéket eladományozó király elsősorban a királyi monopóliumokból, regálékból kívánta biztosítani jövedelmeit. Szinte nem maradt olyan megye, amelyben a királyi birtok aránya túlsúlyban lett volna. Ezáltal a világi birtok szerepe visszavonhatatlanul megnőtt. Utódja, [[IV. Béla magyar király|IV. Béla]] uralkodása elején visszavett számos birtokot, hogy a királyi birtokrendszer ismét szilárd alapokon nyugodjon, de a [[tatárjárás]] után folytatta apja politikáját. Rájött, hogy a külső veszedelem elhárításában szüksége van a főurak támogatására, és nagyarányú vár- és városépítésbe kezdett. [[IV. Béla magyar király|IV. Béla]] és [[V. István magyar király|V. István]] uralkodása idején kezdtek kibontakozni a tartományuraság csírái. [[Gutkeled nembeli Joachim]] Hunyad, Temes és Zemplén megyében gyűjtögette birtokait. [[Ákos nembeli Ernye]] Borsodban, [[Geregye nembeli Pál (országbíró)|Geregye Pál]] Biharban alakított ki magának egy hatalmas birtoktestet. A példák sorát lehetne folytatni, és a folyamat odáig vezetett, hogy [[IV. László magyar király|IV. László]] már az önálló kormányzásra sem volt képes, [[I. Károly magyar király|Károly Róbert]] pedig évtizedes harcot vívott [[Csák Máté (trencséni tartományúr)|Csák Máté]]val, [[Aba Amadé]]val, [[Kőszegi Henrik]]kel, [[Borsa Kopasz|Borsa Kopasszal]] és több más [[tartományúr|kiskirállyal]].
 
A serviensi, majd familiárisi viszony általános az egész magyar jogterületen, és több társadalmi réteget érintett. Dominus nemcsak világi földesúr lehetett, hanem a király is, akinek a familiárisai az udvartartást irányították, vagyis különböző hivatalokat töltöttek be. Familiárisokkal rendelkezhettek egyházi személyek is. A főpapok az immunitás birtokában a világi famíliák mintájára kis tartományokat alapítottak maguknak, amelyeknek az igazgatására vagy saját védelmükre szintén igénybe kellett venniük alacsonyabb jogállású személyeket. Klerikus ugyan nem irányíthatott egy megyét, de kivételek persze mindig akadtak. Az [[esztergomi érsek]] mindenkori joga volt saját megyéjét irányítani, oda a [[király]] nem ültethette saját [[ispán]]ját. Az egyházi nemesek viszont annyiban különböztek a világi familiárisoktól, hogy náluk kevésbé érvényesült a familiaritás személyes jellege, vagyis függő viszonyukat örökíthették utódaikra.
 
A nagyúr szolgálatába való lépéssel megnőtt az esélye annak, hogy az adott nemes vagy jobbágy fölemelkedjen a társadalmi ranglétrán. De nemcsak a társadalmi fölemelkedés lehetősége nyílt meg, hanem a birtokszerzésé is. A szerencsések az udvarral bejárhatták az országot vagy akár külföldre is eljuthattak. Az udvari nemesség ebben a tekintetben előnybe került a megyei nemességgel szemben. A magyar történelemből számos olyan példa ismeretes, hogy egy-egy jelentősebb személy a familiárisi ranglétrán lépegetett föl egészen a főurak sorába. A [[Bihar vármegye|Bihar vármegyéből]] származó [[Toldi Miklós (nemes)|Toldi Miklós]] előbb [[Medgyesi Simon]] szolgálatába állt, aki megtette őt a távoli Pozsony vármegye alispánjának. Majd az esztergomi [[érsek]] lovagja lett, ezután elkísérte [[I. Lajos magyar király|I. Lajos]] királyt itáliai hadjárataiba. Innen zsoldosvezérként tért vissza Magyarországra, majd elnyerve a főispáni címet a bárók közé emelkedett. A Hont vármegyéből érkező [[Thuróczi János]] kezdetben az országbírói ítélőmester jegyzője volt, majd az országbíró menesztése következtében visszatért szülőföldjére, ahol a [[sági konvent]] jegyzője lett. Végül [[Hássághy István]], majd [[Drághy]] Tamás pártfogása alatt bekerült a királyi udvarba. Az Ugocsa megyei [[Werbőczy István]] nagybátyja segítségével került az udvarhoz, aki [[Báthory István erdélyi fejedelem|Báthory István]] akkori országbíró és erdélyi vajda familiárisa volt. Az ifjú Werbőczy levéltárosként és jegyzőként dolgozott. Később Szentgyörgyi Péter ítélőmestere, majd [[I. János magyar király|Szapolyai János]] személynöke lett, és nemsokára ő maga is a barones réteg között tudhatta magát. Vagyis „falujok szűkre szabott határai közül a familiárisi kapcsolat szabadítá ki” ezeket a neves személyiségeket.
 
Mint fentebb olvasható a familiárisokat két területen alkalmazták. Egyrészt a vár védelmében vettek részt vagy uruk bandériumában vonultak hadba. A király katonáskodó familiárisait aulae milites-nek, míg az egyházi vezetők védelmére hadba vonulókat praediales-nak nevezték. Másik réteget alkottak a földesúri tisztek, akiknek az összefoglaló elnevezése officiales. A várnagy volt a legfontosabb tisztviselő: ő foglalkozott a vár ellátásával, intézte ügyeit. Ugyanígy az officiales réteghez tartoztak a kamarások, a kulcsárok, a pincemesterek, a konyhamesterek, az udvarbírák, az íródeákok, a számadók, az adószedők, az erdőtisztek; akik különböző területre szakosodtak.