„Íj” változatai közötti eltérés

'''A nomád íjak''': A hagyományos merevszarvúmerev szarvú reflexíjak rendszerint három fő anyagféleség felhasználásával készülnek. A karok belső magja fa, ezt az íj hátán (tehát az íj cél felé néző oldalán) állati inakból, főként a [[ló]], a [[szarvasmarha]] és a [[szarvas (állat)|szarvas]] lábában található hosszú inakból készített réteg fedi. Ez az ínréteg jól viseli az íj megfeszítésekor fellépő húzó igénybevételt (nyúlás), a fánál megközelítőleg négyszer jobban. Az íjkarok belső (hasi) fedőrétege szaru, amit bizonyos szarvasmarhafajták (pl.: [[Magyar szürke szarvasmarha|magyar szürkemarha]]), vízibivaly, kecskefélék tülkéből nyernek. Ez a szaruréteg mintegy tízszer jobban ellenáll a hajlítás során a hasi oldalon jelentkező nyomó igénybevételnek (zömülés), mint a keményfa. A külső és belső fedőréteg halenyvvel van a farétegre felragasztva, amely deformáció hatására nem törik el, hanem képes az alakváltozásra. A halenyvet bizonyos tokfélék úszóhólyagjából nyerik.

A lovasnomád népek (hun, magyar, török, avar, mongol stb.) összetett íjainak átlagos lőtávolsága nagyobb az angol íj kb. 200 méteres lőtávjánál, ugyanis a reflexió eredményeképpen a nomád íjak gyorsabban lövik ki a nyílvesszőt, mint a botíjak. Egy mai, nem az eredeti "recept"„recept” alapján készült 40 fontos íjjal el lehet lőni 200 méterre. A nomád népek harci íjai (lásd a Nemzeti Múzeumban rekonstruált íjat) viszont néha még meg is haladták a 80 fontot és nem mellékes, hogy ezen íjak reflexiója jobban kiképzett volt, mint egy vadászíjé. Tehát egyáltalán nem tűnik túlzásnak, hogy a lovasnomád népek harci íjainak az átlagos lőtávja 300-400 méter körüli. A korabeli feljegyzések szerint, míg a honfoglalók nyilai arattak az ellenség soraiban, addig az európai íjászok nyílvesszői félúton földre estek. A nyíl átütőerejét mutatja, hogy a honfoglaló magyarok nyilai a páncélt is átvitték. A valaha dokumentált legnagyobb lőtávolságot egy török íjjal érték el, ez több mint 800 métert jelent (a [[Boszporusz]] átlövése).