„III. Napóleon francia császár” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Andorra társhercegei kategória hozzáadva (a HotCattel) |
→Elnökből császár: Vagy Bonaparte-ot, vagy Bonapartét. Címkék: Mobilról szerkesztett Mobil web szerkesztés Haladó mobilszerkesztés |
||
53. sor:
A herceg-elnök következetesen képviselte azt a politikát, amire saját megfogalmazása szerint neve kötelezte: ''„(A Bonaparte név) a belügyekben tekintélyt, vallást, jólétet jelent, a külügyekben nemzeti méltóságot”.'' Eleinte hangsúlyozta, hogy a nemzetgyűléssel szorosan együttműködik, de már [[1849]] októberében annak véleménye ellenére saját híveiből alakított kormányt. A vidéki körútjai révén egyre népszerűbb elnök adósságokat halmozott fel, és tudta, leköszönése után (nem indulhatott újra a választáson) az adósok börtöne várja. A nemzetgyűlés is vizsgálatokkal fenyegette, így felmerült az eshetőség, hogy élete is veszélyben forog. Csak egyetlen lehetősége maradt, melyet meg is ragadott: az [[államcsíny]]. Ezt ügyesebben tervezte meg és hajtotta végre, mint nagybátyja: a rendőrség és a hadsereg vezetését saját hívei közül jelölte ki, belügyminisztere pedig féltestvére, Morny lett. Az [[austerlitzi csata]] évfordulóján, [[1851]]. [[december 2.|december 2-án]] a hadsereg megszállta Párizst, feloszlatták a nemzetgyűlést, aktívabb tagjait pedig le is tartóztatták.
Az elnök a demokrácia megmentőjének szerepében tetszelgett, kihasználva a nemzetgyűlés egy baklövését, amikor [[1850]]-ben korlátozta a választójogot. Puccsa napján még népszavazást is kiírt arról, hogy reformjait szükségesnek tartják-e a franciák, amin elsöprő többséggel az „igen” győzött. Nem is csoda, hogy az államcsíny napján a republikánusok Párizsban alig 300 embert tudtak mozgósítani, akiket könnyűszerrel levertek. A déli megyékben viszont már nagyobb republikánus zavargások voltak. {{szám|26000}} személyt letartóztattak, kb. {{szám|10000}} főt [[Algéria|Algériába]], 240-et pedig [[Francia Guyana|Guyanába]] deportáltak. Mintegy 5000 személy került rendőri felügyelet alá. Az események emléke korabeli források szerint élete végéig nyomasztotta a valójában békés természetű
A franciák többsége mindennek ellenére támogatta a köztársasági elnöki mandátum 10 évvel való meghosszabbítását [[december 21.|december 21-én]], sőt [[1852]] novemberében a császárság restaurációját is. Az új rendszert, a Második Császárságot szintén [[december 2.|december 2-án]] hirdették ki, az új császár pedig III. Napóleon néven került trónra. A koronázásról lemondott, és dinasztikus kapcsolatok kiépítésére sem törekedett: szerelmi házasságot kötött, amikor egy spanyol nemes lányát, [[Eugénia francia császárné|Eugenia de Montijót]] vette feleségül [[1853]]-ban, akitől [[1856]]-ban megszületett egyetlen fia, [[Napóleon Lajos francia császári herceg|Napoléon Eugène Louis]], akit halála után a bonapartisták IV. Napóleon néven császárrá kiáltottak ki, noha sohasem uralkodott. Feleségében méltó társra lelt: a művelt, intelligens Eugéniával többször megtárgyalt politikai kérdéseket, és távollétében három alkalommal régenssé nevezte ki ([[1859]]; [[1865]]; [[1870]]).
| |||