„Mindennapi élet Izlandon a 13. és a 19. század között” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a →Vallás |
|||
168. sor:
Nagy gondja volt az étkezésnek a só hiánya; a vulkánikus izlandi földben só egyáltalán nem fordult elő, a tengervízből történő lepárlás pedig a gyenge napsütés és az egyéb energia hiánya miatt nem jöhetett szóba. Próbálkoztak a só kinyerésével a tengervízből fagyasztás révén, azaz ugyanazt a tengervíz-mennyiséget újra és újra hagyták megfagyni, leszedték róla a jeget, majd megint megfagyasztották. Így azonban nagyon nehézkesen és nagyon kevés sóhoz jutottak. Mindennaposabb volt az az eljárás, hogy magas sótartalmú hínárt égettek, és a hamuját szórták az ételre.{{refhely|Alda|98. o.}}
Só nélkül a tartósítás is más módokon történt. A halak esetében a szárítás volt az általános; a szárított hal ma is kedvelt étel Izlandon, bár a külföldiek nehezen viselik a szagát. Emellett a levegőtől elzárva – a földben, vagy tartályban – történő erjesztés gyakorlata is általános volt. Az az előnye is megvolt ennek az eljárásnak, hogy az alapanyag ehetővé tétele nem igényelte a hőkezelést, azaz az olyannyira szűkös fűtőanyagot.{{refhely|Alda|86. o.}} Ez a fajta, gyakorlatilag mesterségesen rothasztott hal- és egyéb hús szinte csak a helybéliek számára élvezhető, viszont az ő körükben ma is tradicionális ünnepi ételek készülnek ilyen módon. Hasonló fogások egyébként más skandináv országok konyhaművészetében is előfordulnak, tehát nem kizárólag a szélsőséges izlandi helyzet termékei. Az [[ókor]]i rómaiak által igencsak közkedvelt és drága [[garum]] mártás is a hal rothasztásával készült.
Megtalálták a bőségesen rendelkezésre álló tejtermékek tartósítási célú hasznosításának a módját is: a birkahúst, esetleg halat hordókban, savóban tették el, így évekig elállt.{{refhely|Alda|87. o.}}
| |||