1 956
szerkesztés
„Apollo–1” változatai közötti eltérés
a
Typo
(Wikipédia:Javaslatok kiemelt szócikkekre/Apollo–1) |
a (Typo) |
||
|
A NASA átfogó baleseti kivizsgálásba kezdett, amelyhez felállították a Floyd F. Thompson vezette vizsgálóbizottságot. A vizsgálók megállapították, hogy a perdöntő hiba az volt, hogy az addig sikerrel alkalmazott tiszta [[oxigén]] kabinlégkört alkalmazták az űrhajónál – ráadásul túlnyomáson –, amely rendkívüli mértékben megnövelte a tűzveszélyt, karöltve a hibásan megválasztott, gyúlékony anyagokkal. Ezen kívül még egy tervezési hiba súlyosbította a helyzetet, a kabinajtó tervezésénél szakítottak a korábbi gyakorlattal, és egy befelé nyíló, három részből álló bonyolult szerkezetet építettek be. A [[tűz]] során megemelkedett belső [[nyomás]] olyan erővel préselte a befelé nyíló ajtót, hogy képtelenség volt kinyitni. A helyszínre érkező mentőcsapatnak is hosszú percekbe tellett kinyitni, amikor már késő volt, az űrhajósok életét nem sikerült megmenteni. Ezen felül számos gyártási hibát, pontatlanságot találtak mind a vizsgálat kedvéért teljesen szétszerelt űrhajóban, mind a folyamatokban, felvetve a gyártó North American felelősségét is. A vizsgálat megállapította, hogy az űrhajósok halálát nem a tűz okozta, hanem az átégett légzőcsöveken, vagy a szintén végzetesen megsérült űrruhákon keresztül beáramló mérgező [[gáz]]ok belélegzése.
A belső vizsgálat mellett – politikai oldalról – külső, [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|szenátusi]] vizsgálatok is folytak. Ezek nyomán mind a NASA-nál, mind a North Americannél szervezeti, személyi, gyártási folyamatbeli és az irányítási gyakorlaton belüli változások mentek végbe. Magát az űrhajót is átalakították. Más oxigén-nitrogén kabinlégkört alkalmaztak, a gyúlékony anyagokat száműzték a kabinból, lecserélték a kabinajtót is, illetve számos további változtatást eszközöltek. Megszüntették az űrhajó Block
== Személyzet ==
A NASA kidolgozta a program elméleti végrehajtásának módját. Előbb a Holdra szállás koncepcióját határozták meg. Legelőször egy egyszerű, ám gigantikus erőforrásokat igényló terv, az úgynevezett „direkt leszállás” koncepciója merült fel, amelyben egy gigantikus űrhajó repült volna a Holdra, ott leszállt volna, majd a tudományos feladat végeztével ismét felszállt volna a holdfelszínről és hazatért volna a [[Föld]]re. A koncepció több száz tonnányi űrhajó, hajtóanyag, felszerelés Holdra juttatásával számolt abban az időben, amikor a NASA még egy másfél tonnás [[Mercury-program|Mercury űrhajót]] sem tudott Föld körüli pályára állítani. A tervezők hamar ráébredtek, hogy a [[tömeg]] a kulcsa a sikernek, ezért olyan megoldást kerestek tovább, amely csökkentette a feljuttatandó eszközök tömegét. A második koncepció, az úgynevezett „randevú Föld körüli pályán” elképzelés az alap problémán nem változtatott, csak csomagokra bontotta a feljuttatandó tömeget, és ezeket az űrhajó részegységeket, üzemanyagtartályokat, felszerelés tartókat csomagonként bocsátotta volna fel Föld körüli pályára, ahol összedokkolták volna, majd a szerelvény így indulhatott volna útnak. A harmadik lépcsős elképzelés találta meg azt a megoldást, amely a feljuttatandó tömegre is megoldást adott, felismerve, hogy a mozgatandó tömeg kulcskérdése az üzemanyag. Az úgynevezett [[Hold körüli pályán végrehajtott randevú]] (vagy más néven LOR – Lunar Orbit Rendezvous) elképzelés szerint két [[űrhajó]]ra van szükség, az egyik megteszi a Föld és Hold közötti utat, a másiknak pedig csak a Holdon kell leszállni, majd onnan felszállni. Ezzel megtakarították az üzemanyag jelentős részét és az annak tárolásához szükséges űrhajószerkezet tömegét (ha nem az egész űrhajórendszert kell lejuttatni a holdfelszínre, csak egy kicsi, specializált részét, akkor azzal takarítható meg a le- és visszajuttatáshoz szükséges hajtóanyag tömege). Ennek a verziónak is voltak kockázatai, ám elfogadásával végül kijelölte az űrhajó- és rakétafejlesztés útját. Eszerint kellett egy nagy, de még a tervezhetőség és fejleszthetőség (valamint a finanszírozhatóság) korlátain belül levő [[hordozórakéta]], kellett egy nagyobb a Föld-Hold között oda-vissza közlekedő, majd a Földre visszatérni képes űrhajó és egy kicsi, a Holdra leszállni képes [[holdkomp]].<ref>{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch3-2.html|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Proposals: Before and after May 1961|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|publisher=NASA|accessdate=2020-01-17}}</ref><ref>{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch3-3.html|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – LOR Gains a NASA Adherent|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|publisher=NASA|accessdate=2020-01-17}}</ref>
A koncepció kiválasztását követően a NASA felállított egy követendő műveleti sorrendet, amellyel majd el akart jutni a Holdra. A műveleti sorrend [[Apollo-küldetéstípusok|küldetéstípusokba]] sorolta az egyes felszállásokat, és [[betű]]kkel jelölte az egymásra épülő előre haladásukat. Eszerint az A repülés lett volna a nagyobb, parancsnoki űrhajó személyzet nélküli kipróbálása, majd a B lett volna a holdkomp ugyanilyen, automata üzemmódban végzett próbarepülése. Amennyiben ezek sikerrel jártak, következhetett volna a C repülés, a parancsnoki és műszaki egység személyzettel való szűzrepülése. Az oroszokkal való versenyfutás miatt a NASA változtatott a C repülés forgatókönyvén, hogy időt nyerjen: az első próbán a Holdra szálláshoz szükséges képességekre nem volt szükség az anyaűrhajó esetében, illetve a nagy [[Saturn V|holdrakétára]] sem volt szükség egy Föld körüli pályán történő kipróbáláshoz, ezért úgy tervezték, hogy a parancsnoki űrhajót két gyártási sorozatba sorolják. Az első sorozat, az úgynevezett Block
=== Repülési tervek, előkészületek ===
A program kezdetén, mivel a NASA-nak nem voltak még erre vonatkozó tapasztalatai, viszonylag szövevényes és dinamikusan változó tervek álltak rendelkezésre, hogyan fogja az űrhivatal a koncepcióban szereplő, egymásra épülő repüléseket teljesíteni. Ezekre leginkább a legénységi jelölések szolgáltak útmutatásul. [[Donald Slayton|Deke Slayton]], a legénységekért felelő NASA igazgató három személyzetet jelölt meg az első próbákhoz. Egyet a Block
[[File:Apollo One CM arrival KSC.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|Az APOLLO EGY feliratú CSM–012 Block I parancsnoki űrhajó megérkezik Cape Canaveralre]]
A Cape Canaveralre leszállított és minden nagyobb módosításon sikerrel túlesett CSM–12-est beszállították a NASA magassági kamrájába, ahol [[1966]]. [[december 30.|december 30]]-án egy tesztre került sor [[vákuum]]os körülmények között. A legénység ezúttal a Schirra–Eisele–Cunningham trió volt. Ezzel a teszttel az eszköz űrbeli alkalmasságát ellenőrizték, ami a tömítések légmentességének ellenőrzése volt. A tesztet eredményesnek ítélték, és a legénység nem fogalmazott meg negatív véleményt az űrhajóval kapcsolatban, bár Schirra később visszaemlékezéseiben azt állította, hogy érzett valami kellemetlenséget, és erre figyelmeztette is Grissomot.<ref>{{cite web|url=https://history.nasa.gov/SP-4029/Apollo_01a_Summary.htm|title=Apollo by Numbers: A Statistical Reference – APOLLO 1 – The Fire – 27 January 1967|author=|publisher=AIP|accessdate=2020-01-27}}</ref>
A tesztet követően [[1967]]. [[január 3.|január 3]]-án az űrhajót kiszerelték a magassági kamra állványzatából, és átszállították a [[Kennedy Űrközpont 34-es indítóállás|34-es indítóállásba]], ahol felszerelték a [[Saturn IB]] rakétára az elkövetkezendő további tesztekhez és végső soron majd a későbbi starthoz. A soron következő nagyobb teszt az úgynevezett „csatlakozók ki” (plugs out) teszt volt, amelyben azt vizsgálták volna a mérnökök, hogy ha [[szimuláció|szimulálják]] azt a helyzetet, amikor az űrhajótól eltávolítják a külső energiaforrásokat, és csak
===Legénységválasztás===
A visszaszámlálás újraindítása után a kabinajtó zárása következett. Az ajtó három különálló részből állt: egy befelé nyíló belső ajtóból, egy zsanérokon nyíló küldő ajtóból, amely a kabin hőpajzsának is része volt és egy külső borítólemezből, amely pedig a rakéta külső védőborításának volt a része, amely az egész űrhajót védte a [[súrlódás]] által keltett hőtől a felbocsátás ideje alatt és amelyet a kellő magasságba érve leválasztottak. Ez utóbbi ideiglenesen volt csak felhelyezve és plusz kábelezéssel is ellátva, hogy szimulálni tudják a belső áramellátást. Miután az ajtót zárták, és a légmentességet biztosították, elkezdték a kabinlégkört 115 [[Pascal (mértékegység)|kPa]] (16,7 psi) nyomású tiszta oxigénre cserélni, 14 kPa-lal magasabb [[nyomás]]on, mint a külső [[légnyomás]].{{refhely|Report Apollo 204|V-21 melléklet|azonos=RA204-V-21}}<ref name="SP_4029"/>
A tesztet folyamatos kommunikációs problémák zavarták meg. Gus Grissom egy úgynevezett open-[[mikrofon]]t használt, azaz az irányítás minden hangot hallott, még akár azt is, amelyet az űrhajósok nem nekik szántak. A hibák miatti elégedetlenség nőttön-nőtt a kabinban, amelyet az űrhajósok mozgásának közvetett megfigyeléséből (amire például a növekvő oxigénfelhasználásból vagy akár az ominózus mikrofonon beszűrődő zajokból lehetett következtetni) azonosított az irányítás, és amely végül Grissom tisztán hallható mondatában csúcsosodott ki: ''„Jézusom! Hogy akarunk mi a Holdra jutni, ha már két-három épület között is gondot jelent a beszélgetés?”''<ref>{{cite web|url=https://www.bbc.com/future/article/20170125-the-fire-may-have-saved-the-apollo-programme|author=Richard Hollingham|title=The fire that may have saved the Apollo programme|language=angol|publisher=BBC|accessdate=2020-11-09}}</ref> (
=== A tragédia ===
[[Fájl:Apollo 1 fire.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|Az Apollo–1 kabinja a baleset után]]
A mentőcsapatnak a tűz csitulása után öt percbe tellett, mire végre sikerült kinyitni a kabinajtót. A belső, befelé nyíló ajtót csak félredobták oldalra – a normál metódus szerint a nyílás alatt a padlóra kellett volna tenni –, majd a füsttel teljesen megtelt kabinban a mentéssel meg kellett várni, míg az eloszlik, bár abból, hogy semmiféle mozgást nem tapasztaltak, a legrosszabbra lehetett már következtetni, amitől tartottak. Amikor a füst eloszlott, a mentőalakulat megtalálhatta a holttesteket is. Időközben az első magasabb rangú NASA vezető, Deke Slayton is a helyszínre érkezett. Slaytont teljesen lesújtotta a látvány. Egy későbbi meghallgatáson a következőket mondta Grissom és White testéről: ''„Nagyon nehéz lenne elmagyaráznom a két test helyzetét. Valahogy egymásba voltak gabalyodva, és nem tudtam megmondani melyik fej melyik testhez tartozik. Szerintem az egyetlen dolog, ami nyilvánvaló volt, hogy a mindkét test a kabinajtó alsó szélénél volt található. Nem voltak az üléseikben”''.<ref name="Slayton">{{cite book|url= https://history.nasa.gov/Apollo204/appendices/AppendixB.pdf|author=|title=Report of Apollo 204 Review Board to the Administrator National Aeronautics and Space Administration – Appendix B (Witness Statements & Releases)|format=PDF|publisher=NASA|language=angol|accessdate=2020-11-09|others=B-162. oldal}}</ref> A tanúk a baleseti kivizsgáláskor kissé másként összegezték a látottakat. Amikor a füst eloszlott, azt látták, hogy az űrhajósok testét nem lehet megmozdítani. Az űrruhájukból kiolvadt [[Poliamid|nylon]] odatapadt az űrhajó alkatrészeihez, és le kellett fejteni, hogy az űrruha viselőjét ki lehessen szabadítani, illetve az életfenntartó rendszer oxigén- és hűtőrendszerének csövei is az űrhajóhoz csatolták őket.
== Kivizsgálás ==
A NASA nem sokkal a baleset előtt dolgozta ki és változtatta meg saját korábbi baleset kivizsgálási procedúráját: a [[Gemini–8]] [[1966]]. [[március 17.|március 17]]-i szerencsés kimenetelű balesetét követően [[Robert Seamens]], a NASA helyettes főigazgatója bocsátotta ki az új szabályozást [[1966]]. [[április 14.|április 14]]-én. Az új szabályok szerint a korábbi, főként a repülőgépes balesetekre íródott szabályrendszerrel ellentétben a főigazgató-helyettes kapott jogot arra, hogy válasszon a belső, vagy a független vizsgálat között a nagyobb balesetek tekintetében (a kisebbek feletti felügyeleti és döntési jog továbbra is a felelős programirodáknál maradtak). Seamens ennek szellemében elrendelte az ''Apollo 204 Vizsgáló Bizottság'' azonnali felállítását, amelynek elnökéül [[Floyd F. Thompson]]t, a [[NASA Langley Kutatási Központ|Langley Kutatási Központ]] igazgatóját nevezte ki.{{refhely|Report Apollo 204|1-1. oldal|azonos=RA204-1-1}} A bizottság összetétele vegyes volt, szerepelt benne például [[Frank Borman]] űrhajós és [[Maxime Faget]] űrhajótervező (a Mercury és Gemini űrhajók főtervezője) a NASA-tól, de voltak jelen tagok az USAF-tól, illetve a tudományos élet területéről (pl. egyetemi
Az ügy politikai érzékenysége miatt [[James Webb]], a [[A NASA főigazgatóinak és helyetteseinek listája|NASA főigazgatója]] a vizsgálóbizottság felállításakor azonnal egyeztetett [[Lyndon B. Johnson]] elnökkel (amely pozíció az USA-ban hagyományosan a technológiai haladásért – közte kiemelten az űrprogramokért – felelő kormányhivatalnok volt), hogy megfelel-e a vegyes bizottság és a korábban felállított kivizsgálási metódus. Webb ígéretet tett, hogy a vizsgálat beható és igazságos lesz az okok és a felelősség tekintetében, és hogy az illetékes [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|kongresszusi]] képviselők is folyamatos tájékoztatást kapnak a fejleményekről.<ref>{{cite web|url=https://web.archive.org/web/20090425115407/https://history.nasa.gov/Biographies/webb.html|author=|title=JAMES E. WEBB|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-01-27}}</ref>
A tiszta oxigén légkört a NASA alkalmazta már a [[Mercury-program|Mercury]] és a [[Gemini űrhajó]]kon is, azaz ez már bevált megoldásnak számított. Az alkalmazott folyamat szerint a kabint a start előtt túltöltötték oxigénnel, hogy a felesleges nitrogén távozzon, illetve önműködően zárja a kifelé nyíló, lényegében dugóként működő kabinajtót. Majd később a start utáni emelkedés során a nyomás fokozatosan süllyedt volna egészen 34 kPa-ig, amely az űrhajósok számára még megfelelő légzést biztosított volna. Maga az Apollo–1 legénysége is sikerrel tesztelte ezt a megoldást korábban [[1966]]. [[október 18.|október 18]]-án és 19-én [[Kennedy Űrközpont|Cape Canaveral]] vákuumkamrájában két teszt során, majd [[1966]]. [[december 30.|december 30]]-án a [[Walter Schirra|Wally Schirra]] vezette tartalék legénység is sikeres tesztet végzett ugyanitt. A vizsgálóbizottság jelentésében rögzítette is, hogy ugyanilyen körülmények között 6 óra 15 percnyi sikeres tesztet végzett a két legénység összesítve.{{refhely|Report Apollo 204|4-2. oldal|azonos=RA204-4-2}}
A tiszta oxigén légkör, mint tervezési elv, egy már-már hagyományos űrhajóépítési elgondolás volt a NASA-nál. Még a kezdetekkor, a Mercury űrhajónál úgy kezdődött a tervezés, hogy vegyes nitrogén-oxigén légkört alkalmaznak, de ezt hamar elvetették. Először is azért, mert a csökkentett nyomású oxigén atmoszféra teljesen alkalmas az emberi légzésre, miközben drasztikusan lecsökkenti az űrhajó falaira nehezedő nyomást. Másodszor pedig azért, mert a légkörben jelenlevő nitrogén jelentősen növeli a búvároknál ismert dekompressziós betegség (más néven [[keszonbetegség]]) jelenségét. A döntést végképp alátámasztotta egy baleset, amelyet McDonnell egyik pilótája szenvedett el, amikor nitrogéndús gáz (levegő) jutott a szkafandere véletlen sérülése folytán a ruhába egy kísérlet során, és azt belélegezve alig élte túl a kísérletet. Még maga a North American is azt javasolta a NASA-nak, hogy alkalmazzanak egy nitrogén-oxigén légkört, ám az űrhivatal elutasította ezt, a tiszta oxigén légkör
Ez a biztonság azonban csak látszólagos volt, mivel a tiszta oxigénes légkörrel már számos baleset fordult elő. Először 1962-ben történt baleset, amikor Dean Smith az [[Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje|USAF]] ezredese egy kollégájával a Gemini űrruhát tesztelte a [[San Antonio (Texas)|San Antonió-i]] [[Brooks Légibázis]] magassági kamrájában, ahol ismeretlen okból tűz ütött ki, és Smith csak nagy szerencsével menekült meg. Ezt követte egy 1965-ös eset, amikor az amerikai haditengerészet két búvára egy barokamrateszt során halt meg, amikor véletlenül a kamra légkörébe tiszta oxigén jutott, és a légköri gázkeverék összetétele olyannyira eltolódott, hogy tűzveszélyessé vált, amely veszély valóra is vált. Ezután sorra következtek a balesetek – összesen öt –, amelyek ennek a megoldásnak a veszélyességére hívták fel a figyelmet.
====Kabinajtó====
A tragédiában inkább csak közvetett szerepe volt a kabinajtó kialakításának, amely végzetesen megnehezítette az űrhajósok mentését. Az Apollo-programra a tervezők megváltoztatták az űrhajó ajtajának kialakítását. Korábban kifelé nyíló, vészhelyzetben lerobbantható ajtót alkalmaztak. Ezt változtatták meg úgy, hogy az ajtó befelé
Eredetileg a gyártó [[North American Aviation|North American]] a hagyományoknak megfelelő, kifelé nyíló, kirobbantható ajtót szeretett volna, de a NASA éppen a Grissommal, a [[Mercury–Redstone–4]]-en szerzett tapasztalatok alapján – amikor a véletlenül kirobbant ajtón át betóduló víz elsüllyesztette
====Gyúlékony anyagok====
A vizsgálóbizottság egy sor gyúlékony anyagot azonosított az űrhajó belsejében – a hűtőrendszer folyadékától kezdve különböző műanyagokig –, köztük olyanokat is, amelyek csak
====Nem megfelelő vészhelyzeti felkészültség====
==Politikai hatások==
[[File:NASA Administration Before the Senate Regarding Apollo 1 - GPN-2002-000084.jpg|bélyegkép|jobbra| 250px|[[Robert Seamans|Seamans]] helyettes főigazgató, [[James
Az Apollo–1 katasztrófájának messze ható politikai hatásai is voltak, tekintettel arra, hogy az [[Apollo-program]] az amerikai nemzeti prioritások élén állt, és az állam jelentős anyagi forrásokat fektetett bele. Emiatt az [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|amerikai kongresszus]] mindkét háza vizsgálatot indított az ügyben. Ezek legjelentősebbike a Repülési és Űrtudományok Szenátusi Bizottságának vizsgálata volt, amelynek elnöke, Clinton P. Anderson a NASA és az Apollo–program legfelsőbb vezetőit is megidézte a meghallgatásokra. [[James Webb]], a NASA főigazgatója, [[Robert Seamens]], a helyettes, [[George Mueller]], az emberes űrrepülésekért felelős igazgató és [[Samuel Philips]] tábornok, az Apollo–program igazgatója sorra járultak a kongresszusi bizottság elé és próbálták menteni a menthetőt. A tét nagy volt, a legrosszabb eset nemcsak a holdra szállást, de akár az egész NASA létét fenyegette.<ref name="AS204_AR"/>
A vizsgálat során két korábbi (állítólagos) jelentésről folyt a vita,
A másik jelentés az úgynevezett [[Baron-jelentés]] volt. Thomas Baron, a North American korábbi alkalmazottja minőségellenőr volt különböző, de elsősorban a cég űripari részlegén végzett feladataihoz kapcsolódóan. Baron aggódott a cégnél végzett nem megfelelő minőségű munka miatt, és önszorgalomból készített egy 169 oldalas dokumentumot, amely a munkák során vétett hibákat részletezte, majd ezt kiszivárogtatta a sajtó felé. Erre válaszul a munkáltatója elbocsátotta. Amikor megtörtént a baleset, Baron 257 oldalasra hizlalta a jelentését, és eljuttatta Olin E. Teague képviselőnek, aki részt vett a kivizsgálásban Cape Canaveralen. Teague meg is hallgatta Baront, amelyről jegyzőkönyv is készült, ám végül úgy ítélték meg, hogy csak egy hírnévre vágyó, túlbuzgó ember munkájáról van szó, és nem tulajdonítottak neki több figyelmet. Baron hat nappal később egy balesetben családjával együtt meghalt.<ref>{{cite web|url=https://history.nasa.gov/Apollo204/barron.html|author=Steve Garber|title=Baron Report (1965-1966)|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-01-28}}</ref><ref>{{cite web|url=http://www.clavius.org/baron-test.html|title=Thomas Baron's Testimony – INVESTIGATION INTO APOLLO 204 ACCIDENT Hearings held before the House Subcommittee on NASA Oversight|language=angol|publisher=Clavius|accessdate=2020-01-28}}</ref>
A két jelentés együttvéve különösen rossz fénybe helyezte a North Americant, ahol a munka minősége kívánni valót hagyott maga után. A beszállítót végül maga Webb védte meg egy [[1967]]. [[május 11.|május 11]]-én kiadott dokumentumban, amelyben a gyártó 1961-es kiválasztása mellé állt, amelyet később Seamens egészített ki egy további emlékeztetővel, amelyben végigvezette a kiválasztási folyamatot. A szenátusi bizottság végül úgy zárta le a vizsgálatot, hogy a Philips-jelentés nem tett hozzá jelentős információkat, és az abban foglaltak nem járultak hozzá a katasztrófához, ezzel felmentve magát a North Americant is. Ellenzéki képviselők azonban kiegészítéseket fűztek a jelentéshez, amelyben a NASA-t hibáztatták, hogy a Philips-jelentést nem hozták korábban a szenátus tudomására. A leghangosabb kritikus Mondale egyenesen „köntörfalazással, az őszinteség hiányával, a kongresszus felé tanúsított leereszkedő stílussal és félválaszok adásával” vádolta meg az űrügynökséget. A NASA szerencséje ebben a légkörben az volt, hogy egy komoly támogatót tudhattak maguk mögött, [[Lyndon B. Johnson]] elnököt, aki a NASA feltétlen híve volt, és erőn felül támogatta Kennedy álmát, a Holdra szállást (amelyet még alelnök és a technikai haladásért felelős kormánytisztviselő korában ő maga ajánlott az elnök figyelmébe). Az elnök latba vetette valamennyi szenátusi befolyását, hogy a program folytatódhasson, és a NASA visszatérhessen a munkájához.<ref name="AS204_AR">{{cite web|url=https://web.archive.org/web/20141220043317/http://klabs.org/richcontent/Reports/Failure_Reports/as-204/senate_956/index.htm|author=Clinton P. Anderson, Brooke, Percy és Walter Mondale|title=APOLLO 204 ACCIDENT REPORT OF THE COMMITTEE ON AERONAUTICAL AND SPACE SCIENCES UNITED STATES SENATE WITH ADDITIONAL VIEWS APOLLO 204 ACCIDEN|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-01-28}}</ref>
A vizsgálat megállapításai alapján szükségesnek látszott az űrhajó kisebb mértékű (főként a kabinbelsőre vonatkozó) újratervezése. Emellett a North American is kapott iránymutatásokat az összeszerelési folyamatokra vonatkozóan (az összeszerelési minőség gyatra mivoltáról szóló hol erősebb, hol gyengébb szóbeszéd abban csúcsosodott ki, hogy találtak például egy bennfelejtett csőkulcsot az űrhajóban. A változtatások mégis elsősorban a kiderült hibák és azok megoldása köré csoportosultak:<ref name="CfA_ch9_4">{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch9-4.html|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – The Slow Recovery|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-01-30}}</ref>
* '''A kabinlégkör cseréje''': a kabinban alkalmazott gázkeveréket a tiszta oxigén helyett 60% oxigén és 40% nitrogén keverékére cserélték, mégpedig a tengerszinti 101 kPa nyomás mellett. A start során az emelkedés közben aztán különböző szelepeken ezt a nyomást egészen a harmadáig, 34 kPa értékig engedték süllyedni. Itt a létfenntartó rendszer megállította a nyomás süllyedését, és ezt az értéket tartotta a továbbiakban, majd lassan elkezdődött a gázkeverék tiszta oxigénre cserélése (az űr felé való kiáramlás megmaradt, de ezt a létfenntartó rendszer már tiszta oxigénnel pótolta, amíg a teljes kabinlégkör nem cserélődött oxigénre). Ezzel a metódussal kielégítően lehetett csökkenteni a tűzveszélyt és biztosítani az űrhajósok biztonságát is.<ref name="CfA_ch9_4"/>
* '''Az űrruhákon belüli légkör
* '''Az űrruhák anyagának lecserélése''': az addig alkalmazott, még a Gemini-programból örökölt (néha [[Gemini űrruha|Block I]] néven említett) űrruhák anyagát is áttervezték. A korábbi űrruhák számos része [[Poliamid|nylonból]] készült, ezt az anyagot az új ([[Apollo/Skylab A7L űrruha|Block II]]) űrruhákon úgynevezett [[Beta cloth]]-ra cserélték, amelynek alapanyaga a [[Műselyem|műszál]] helyett az [[Üvegszál (textilipar)|üvegszál]] volt, ezért nem volt gyúlékony, és az olvadásnak is ellenállt. Az üvegszálat ezen felül [[Poli(tetrafluoretilén)|teflonnal]] is borították, így növelve tovább az ellenállóságát.<ref name="CfA_ch9_4"/>
* '''A kabinajtó újratervezése''': az új űrhajó egy vadonatúj kabinajtót is kapott, amelynek tervezési alapelve az volt, hogy kifelé nyíljon, és öt másodperc alatt nyitható legyen. A robbanózsinóros megoldást (amely a Mercury űrhajókon véletlen balesetet is okozott, ezért aggodalom övezte) lecserélték egy balesetbiztosabb megoldásra, amelyben egy nyomás alatt levő nitrogéntöltetű patron hozta működésbe a nyitómechanizmust.<ref name="CfA_ch9_4"/>
{{fő|Szojuz–1}}
A [[Szojuz–1]] útja és sorsa furcsa, tragikus párhuzamot vont a két ellenlábas nagyhatalom űrprogramjai közé. A szovjetek ugyanazt az utat járták be, mint az amerikaiak, mivel titokban ők is a Hold elérését célozták meg. Előbb [[Szergej Pavlovics Koroljov|Szergej Koroljov]], majd annak 1966-os halála után [[Vaszilij Pavlovics Misin|Vaszilij Misin]] vezetésével az [[RKK Enyergija|OKB–1]] tervezőiroda egy óriásrakétát kezdett tervezni [[N1]] néven, hogy elérhessék a Holdat, majd egy többszemélyes manőverező űrhajó a [[Szojuz (űrhajó)|Szojuz]] fejlesztésébe is belefogott az OKB–1, amelyben elméletileg három űrhajós utazhatott volna a Holdhoz. Mivel a korábbi űrhajóval, a [[Voszhod-program|Voszhoddal]] vakvágányra futottak az oroszok a fejlesztést illetően, létfontosságú volt, hogy minél hamarabb rendelkezzenek egy új űrhajótípussal, amely képes elrepülni a Holdig és vissza (a Holdra szálláshoz lényegében az amerikaiakéval azonos koncepciót választották). Ez a rohamléptekkel fejlesztett űrhajó volt a [[Szojuz 7K–OK]], és ennek berepülése volt a legfontosabb feladat. Az emberrel végzett első repülést három ember nélküli kísérlet is megelőzte ([[Koszmosz–133]], [[Koszmosz–140A]] és [[Koszmosz–140]]), ám ezek egyike sem volt sikeres.<ref name="Astr_Soyuz1">{{cite web|url=http://www.astronautix.com/s/soyuz1.html|author=Mark Wade|title=Soyuz 1|language=angol|publisher=Astronautix.com|accessdate=2020-01-30}}</ref><ref name="Index">{{cite web|url=https://index.hu/tudomany/tortenelem/2017/04/24/komarov_50/|author=NAGY ATTILA KÁROLY|title=Tudta, hogy meghal, mégis beszállt az átkozott Szojuzba|language=magyar|publisher=Index.hu|accessdate=2020-01-30}}</ref>
A szovjetek az új űrhajótípussal egy szimultán repülést terveztek, egyszerre repült volna a Szojuz–1 és a Szojuz–2, előbbi egy, utóbbi három utassal, majd fenn az űrben egy űrséta során ketten átszálltak volna az egyik űrhajóból a másikba (mivel összekapcsolódásra és belső átszállásra nem volt alkalmas a konstrukció), majd így szálltak volna le. A kísérletre [[1967]]. [[április 23.|április 23]]-át jelölték ki, amikor a Szojuz–1 sikeresen el is startolt [[Bajkonur]]ból, fedélzetén [[Vlagyimir Mihajlovics Komarov|Vlagyimir Komarov]] űrhajóssal. A problémák rögtön a pályára állás után megkezdődtek, az egyik [[napelem]]tábla nem nyílt ki, így csak a szükséges energia fele állt rendelkezésre, majd közel nyolc órán át nem volt rádiókapcsolat az irányítás és az űrhajó között. Amikor ki akarták próbálni a hajó manőverező képességet, ismét kudarcba ütköztek. Ezért lefújták a Szojuz–2 startját, és az űrhajó visszahozatala mellett döntöttek. A visszatérés a 18. keringésben 1 nap 2 óra 47 perc múltán történt meg, ám az ereszkedés közben végzetes hiba történt, a főernyő beszorult az ernyőházba, és nem nyílt ki megfelelően. Az űrkabin fékezés nélkül zuhant a földre [[Orenburg]] közelében, Komarov szörnyethalt.<ref name="Astr_Soyuz1"/><ref name="Index"/>
Siker esetén a szovjetek ismét előnyre tettek volna szert az űrversenyben, ehelyett azonban
==Az Apollo–1 emlékezete==
A három űrhajós katonai tiszteletadás melletti dísztemetést kapott, sírjaik nemzeti emlékhelynek számítanak Amerikában. Grissomot és Chaffet az [[Arlingtoni Nemzeti Temető]]ben <ref>{{cite web|url=https://www.findagrave.com/memorial/422/gus-grissom|author= |title=Gus Grissom|language=angol|publisher=FINDAGRAVE|accessdate=2020-01-30}}</ref><ref>{{cite web|url=https://www.findagrave.com/memorial/186/roger-bruce-chaffee|author= |title=LCDR Roger Bruce Chaffee|language=angol|publisher=FINDAGRAVE|accessdate=2020-01-30}}</ref> helyezték örök nyugalomra más, katonai hősök mellett. Ed White
Grissomot posztumusz tüntette ki [[Jimmy Carter]] elnök [[1978]]. [[október 1.|október 1]]-jén az [[Kongresszusi Űr Becsületrend]]del, majd [[Bill Clinton]] adományozta ugyanezt a kitüntetést [[1997]]. [[december 17.|december 17]]-én White-nak és Chaffee-nek.<ref>{{cite web|url=https://history.nasa.gov/spacemedal.htm|author= |title=Congressional Space Medal of Honor|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-01-30}}</ref>
[[File:Apollo 1 hatch.jpg|bélyegkép|jobbra|Az Apollo–1 kabinajtaja, kiállítva a [[Kennedy Űrközpont]]ban]]
Az Apollo–1 balesetet szenvedett parancsnoki egysége a mai napig megvan, ám soha nem állították ki. A baleset után leszerelték az indítóállványról (és a Saturn
[[2017]]. [[január 27.|január 27]]-én, a katasztrófa 50. évfordulóján a NASA a kabinajtót kiállította a Saturn V Rakéta Központban a [[Kennedy Űrközpont]] Látogató Központján belül, a [[Challenger űrrepülőgép|Challenger]] és a [[Columbia űrrepülőgép|Columbia]] szintén kiállított maradványai mellett.<ref>{{cite web|url=https://thehornnews.com/50-years-later-nasa-displays-fatal-apollo-capsule/|author=|title=50 years later, NASA displays fatal Apollo capsule|language=angol|publisher=The Horn News|accessdate=2020-01-30}}</ref>
| |||