„Grósz–Ceaușescu-találkozó” változatai közötti eltérés

Bár a korábbi tapasztalatok alapján a Ceaușescuval folytatott tárgyalások haszontalanok voltak, mert a román fél nem tartotta magát a megállapodásokhoz, mégis fontos volt a mélyponton lévő viszony rendezése. Magyarország és Románia is szocialista ország volt és a [[Varsói Szerződés]] tagja, tehát katonai szövetségesek is. Magyarország azonban 1956 óta szovjet katonai megszállás alatt volt: szovjet [[Déli Hadseregcsoport]] 100 000 katonája állomásozott az ország területén. Magyarországra szovjet nyomás is nehezedett a viszony rendezésére ([[Nyikolaj Ivanovics Rizskov|Nyikolaj Rizskov]], a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke július 7-én, a [[Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa|KGST]] prágai értekezletén így nyilatkozott: „A problémát a két ország kell megoldja, és álláspontunk szerint meg kell oldaniuk. A helyzet nem normális.”), így mikor Ceaușescu ultimátumszerű meghívása megérkezett, arra nehéz lett volna nemet mondani: Augusztus 25-én, csütörtökön, a külpolitikai kérdések szovjet szóvivője így nyilatkozott: „A helységek modernizálására vonatkozó román terveket mi a magyar-román kapcsolatok problémájának tekintjük. Reméljük, hogy tárgyalásokra kerül sor a két ország között, és hogy ezek a tárgyalások mindkét fél számára elfogadható eredményre vezetnek.” S különös módon aznap a román fél magas szintű találkozót javasolt a hétvégére. Ez a diplomáciában szokatlanul rövid, ultimátum szerű határidő, aminek halasztását a magyar fél nyugodtan kérhette volna.

A külügyi és titkos szolgálatok alaposan ellátákellátták Grószt információval, mindazonáltal Grósznak javasolták a diplomáciától idegen, „berendelés”, illetve „ultimátum”-szerű meghívás időpontjának legalább egy héttel történő elhalasztását, de ezt valamiért Grósz nem tette meg. Így rohamtempóban kellett a találkozóra felkészülni, és elmulasztották például a találkozó napirendjének egyeztetését is.

Az [[MSZMP Politikai Bizottsága]] a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása.

Grósznak – a szűk határidőt leszámítva, aminek módosítását teljesen jogosan kérhette volna – minden adott volt, hogy sikerre vigye a találkozó: Ceaușescu ekkorra már mind a keleti blokkon belül, mind nyugaton elszigetelődött, kiváló bukaresti nagykövet és magyar külügyi és titkosszolgálati segítség állt a felkészüléshez rendelkezésére (szemben Grósz állításával, hogy nem készítették fel), ráadásul a határon túli magyarok elnyomása és a falurombolás olyan téma volt, amiben közös platformon állt a aformálódóformálódó ellenzék, az állampártban hatalomra jutó reformer kommunisták és a külföld túlnyomó része. A diplomáciai kudarc egyértelműen Grósz Károlyt terheli, ami különösen szembeötlő addigi sikeres külpolitikája fényében.