„Rocketdyne J–2” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→J–2S: ref |
→Fejlesztése: link jav |
||
60. sor:
A hajtómű táplálását – sok más, korábbi hajtóműdizájnhoz hasonlóan – turbószivattyúk látták el. A tervezők különválasztották a cseppfolyós oxigén és hidrogén szivattyúrendszerét és a két egységet a hajtómű két átellenes oldalán helyezték el. Ezzel a megoldással elkerülták a korábbi, kompromisszumokra kényszerítő megoldást, amellyel azonos tengelyen helyezték el a szivattyúkat. A két külön szivattyúrendszer kialakításában is különbözött. A LOX szivattyú centrifugál szivattyú volt, amely kb. 6000 fordulat/perc sebességgel működött. Ezzel szemben a hidrogén szivattyú, axiális egység volt, amely 25000 fordulat/perc sebességgel dolgozott. A két rendszer megfelelő kalibrálásával elérhető volt a megfelelő gázkeverék arány. A turbina táplálásáért – és egyben indításkori felpörgéséért – a gázgenerátor volt felelős. A korábbi hajtóműveknél a gázgenerátor indításához elegendő volt a tüzelő és oxidálóanyagtartály szelepeinek kinyitása és a nyomás beindította a berendezést, ám ezúttal ez kevésnek bizonyult. A megfelelő indításhoz beszereltek egy gömb alakú indítótartályt, amelyben 0,1 köbméternyi nagynyomású hidrogént helyeztek el és ez felelt az indításért, amíg a főtartályból megérkezett a megfelelő nyomású és mennyiségű gáz.<ref name="StS_5"/>
A fejlesztés 1963 májusáig tartott, amikor megkezdődött a hajtóművek gyártása, annak ellenére, hogy a fejlesztési program még mind a Rocketdyne-nál, mind a Marshall Űrközpontban tovább zajlott. Az első gyártmányokat próbapadi tesztekre szánták, így az első példány 1964 áprilisában érkezett meg az S–IVB-t gyártó [[Douglas Aircraft Company|Douglas repülőgépgyár]] [[Sacramento (Kalifornia) |Sacramento]] melletti telepére. A fokozatba való beszerelését követően 1964 decemberében került sor az első tesztre, amelyen rögtön egy teljes működési időtartamú (410 másodperces) gyújtást végeztek el vele. Később a tesztelés egészen 1966 januárjáig folytatódott, amely tesztsorozatban 30 alkalommal indították be a hajtóművet, benne összesen t olyan próbával, amikor 470 másodpercre emelve a teljes működési időt, teljes idejű tesztindítást szimuláltak. A tesztek során összesen 3774 másodpercnyi működést regisztráltak, amely kb. nyolcszorosan haladta meg a szükségesként előírt élettartamot. A sikeres tesztek végén a hajtómű készen állt az első repülési tesztre az [[AS–201]]-en, amelyet 1966 elejére terveztek egy [[Saturn IB]] felbocsátásával (amelynek második, [[S-IVB]] fokozatában szerepelt a J–2). A tesztek során egyetlen egyszer történt meghibásodás, 1965 júliusa során az egyik hajtóműindítás során a pneumatikus tartóegységek egyikének hibája során idő előtt állt le a hajtómű. A hibát már a következő hónapra kijavították és a következő próba során tökéletesen működött a J–2.<ref name="StS_5"/>
A repülési engedélyt a hajtómű 1966 elején kapta meg és az AS–201-gyel sikeres repülést tudott bemutatni a [[NASA]]. A siker nyomán 1966. júliusában a NASA megerősítette a Rocketdyne-nak kötött gyártási szerződését egészen 1968-ig kitolva azt és összesen 155 J–2-t rendeltek meg.<ref name="StS_5"/>
| |||