„Felségjogok az Egyesült Királyságban” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
{{Az Egyesült Királyság politikai élete}}
A '''felségjogok''' vagy '''királyi előjogok''' alatt az Egyesült Királyság kodifikálatlan alkotmánya alapján mindazon joghatóságot, előjogotkíváltságot, privilégiumot és mentelmi jogot értjük, amely a brit uralkodóhoz ("souvereign") kapcsolódik. Az uralkodó önmagában abszolút autoritást képvisel, és a brit kormány végrehajtó hatalmának a forrása.
 
Az előjogokat korábban az uralkodó gyakorolta saját kezdeményezésére. A 19. századtól kezdve szokásjog alapján a miniszterelnök vagy a kabinet javaslatára volt szükség, akik e döntésértdöntéseikért a parlamentnek voltak felelősek, hogy az uralkodó előjogával éljen. Az uralkodó alkotmány szempontjából megtartotta annak jogát, hogy a kormányfő javaslatát figyelmen kívül hagyja, de gyakorlatban csak rendkívülrendkívüli helyzetben döntött így, vagy ahol nem volt elég precedensértékű körülmény.
 
Ma a felségjogok az Egyesült Királyság politikájában a kül-külügyi, védelmi, valamint nemzetbiztonsági ügyekben jelennek meg. Az uralkodónak jelentős az alkotmányos súlya ezekben az ügyekben, de döntési szabadsága meglehetősen korlátozott, ugyanis e jogkörök valójában a miniszterelnök és más miniszterek vagy kormányzati tisztségviselők kezében vannak.
 
== Felségjogok ==
=== Felségjogok a törvényhozásban ===
[[Fájl:William_IV.jpg|jobbra|bélyegkép|338x338px| [[IV. Vilmos brit király|IV. Vilmos]], az utolsó uralkodó, aki felségjog alapján önkényesen feloszlatta a Parlamentet]]
Az uralkodó egyik történelmi előjoga a Parlament feloszlatása volt, amely talán aaz legfontosabb fennmaradóa előjogajogkör volt, amitamelyet az uralkodó önmaga belátása szerint gyakorolhatott, és amely a legnagyobb vitapontot jelentette az alkotmány értelmezésénél.<ref>Barnett (2009) p. 106</ref> Ezt az előjogot általában a Parlament és a miniszterelnök kérésére gyakorolta, saját belátása szerint vagy [[Bizalmatlansági indítvány|bizalmatlansági indítvány nyomán]] következtében. Az alkotmányelméleti szakemberek véleménye eltérő volt arról, hogy lehetséges-e a Parlament egyoldalú feloszlatása ma;manapság. Sir Ivor Jennings azt írta, hogy a feloszlatás magában foglalja a "miniszterek beleegyezését", és mint ilyen,ennélfogva az uralkodó nem oszthatja fel a Parlamentet miniszteri beleegyezés nélkül;. "haHa a miniszterek nem hajlandók ilyen tanácsokat adni, akkor nem tehet többet, mint elbocsátja őket". A.V. Dicey azonban úgy vélte, hogy bizonyos szélsőséges körülmények között az uralkodó egyedül is feloszlathatja a Parlamentet, azzal a feltétellel, hogyha "olyan alkalom adódott, amelyreamikor méltányos okoka van az uralkodónak feltételezni, hogy a Ház véleményeParlament nem a választókválasztókat véleményeképviseli".<ref>Barnett (2009) p. 107</ref>
 
Az uralkodó másik fontos előjoga a törvények szentesítése (Royal Assent), ami a törvények hatálybalépésének utolsó mozzanata. [[Anna brit királynő]] volt az utolsó, aki megtagadta egy Parlament által elfogadott törvény szentesítését, azaz élt vétójogával. Az uralkodó gyakorlatban nem akadályozza a törvényhozási folyamatot.
 
=== Felségjogok a végrehajtó hatalom terén ===
A miniszterelnök kinevezését elméletileg szintén a királyi előjog szabályozza. Elvileg az uralkodó kinevezhet miniszterelnöknek bárkit, de a gyakorlatban az a személy kerül kinevezésre, aki a legalkalmasabbnak bizonyul az alsóház többségének irányítására. Általában ez annak a politikai pártnak a vezetője, amelyet a parlamenti választások után többségbenúgy választanak be a Parlamentbe, hogy parlamenti többsége van. Nehézségek adódhatnak azzal a parlamenttel, amelyben egyetlen pártnak sincsen többségi támogatása, ahogy legutóbb [[2017-es brit parlamenti választás|2017-ben]] fordult elő.
 
Ebben a helyzetben alkotmányos konvenció szerint az előző hivatalban lévőnek első joga van koalíciós kormányt alakítani és kinevezést kérni.<ref>Barnett (2009) p. 114</ref> Ha a miniszterelnök a parlamenti ülés közepén nyugdíjazása mellett dönt, akkor ha nincs egyértelmű "várakozó miniszterelnök" (pl. [[Neville Chamberlain]] 1937-ben vagy [[Robert Anthony Eden|Anthony Eden]] 1955-ben) az uralkodónak elvileg utódot kell választania (miután megfelelő tanácsokat vett, nem feltétlenül a leköszönő miniszterelnöktől), de az utolsó uralkodó, aki aktívan részt vett egy ilyen folyamatban, V. György volt, aki Stanley Baldwint nevezte ki [[George Nathaniel Curzon|Lord Curzon]] helyett 1923-ban. A modernebb időkben az uralkodó az érintett politikusokra bízta, hogy privát konzultációk útján válasszanak utódot ([[Winston Churchill (miniszterelnök)|Winston Churchill]] 1940 májusában, [[Harold Macmillan]] 1957 januárjában, [[Alec Douglas-Home]] 1963 októberében). Manapság az uralkodónak nincs mérlegelési jogköre, mivel a kormánypárt új vezetőt választ, akit majdnem automatikusan kineveznek, amikor az alsóház többségének támogatását bírja (legutóbb [[Theresa May]] 2016-ban vagy [[Boris Johnson]] 2019-ben).<ref>Barnett (2009) p. 115</ref>
 
A végrehajtó hatalomhoz tartozó felségjog továbbá a nemzetközi törvények ratifikálása, amelyet a 2010-es alkotmányreform megszüntetett, valamint ezekhez tartozik máig a hadiállapot kinyilvánítása. Ezeket a jogköröket az uralkodó kizárólag a miniszterelnök vagy a kabinet javaslatára gyakorolta.
 
=== Felségjogok a bírói hatalom terén ===
AzA bírói hatalmat leginkább érintő felségjog a kegyelem joga, amelynek két eleme van: a kegyelem és a ''nolle prosequi'' megadása. A kegyelmek kiküszöbölhetik a "fájdalmakat, büntetéseket" a büntetőítéletből, bár maguk nem távolítják el az ítéleteket. Ezt a hatáskört általában a belügyminiszter tanácsára gyakorolják; az uralkodónak nincs közvetlen szerepe a használatában. A ''nolle prosequi'' megadását Anglia és Wales legfőbb ügyésze (vagy annak megfelelője Skóciában vagy Észak-Írországban) végzi a korona nevében, hogy az egyén ellen bírósági eljárást leállítson. Ezt a bíróságok nem vizsgálhatják felül, amint az egyik ilyen eset megerősítette, és ez nem számít felmentésnek; az alperest később ugyanazon vád alapján bíróság elé állíthatják. <ref>Barnett (2009) p. 117</ref>
 
== Hivatkozások ==