„Szőnyegbombázás” változatai közötti eltérés

a
Visszaállítottam a lap korábbi változatát 2A01:36D:2800:429C:B481:9A2:A6BD:BD85 (vita) szerkesztéséről Dudva szerkesztésére
a (Visszaállítottam a lap korábbi változatát 2A01:36D:2800:429C:B481:9A2:A6BD:BD85 (vita) szerkesztéséről Dudva szerkesztésére)
Címke: Visszaállítás
 
[[Stanley Baldwin]] brit miniszterelnök már 1932-ben ezt mondta az alsóházban: „Az egyetlen védekezés a támadás, és ez azt jelenti, hogy több nőt és gyereket kell gyorsabban megölni, mint az ellenség, hogy megmentsük magunkat.” Ezért a brit fejlesztések elsődleges célja a bombázók lettek, mivel 1939-ig úgy tűnt, hogy a saját légtér védelme lehetetlen, hiszen a vadászok nem sokkal voltak gyorsabbak, mint a bombázók. Az utóbb bárói címet kapott Sir [[Arthur Harris]] (akit a háborúban „Bomber Harris” vagy „Butcher Harris” néven ismertek) 1947-ben jelentette ki, hogy „neuralgikus közlekedési csomópontokat a levegőből csak a környező házak lerombolásával lehet lezárni.”
 
A [[Brit Királyi Légierő]] (RAF) a második világháború során két légi eszközt fejlesztett: megkezdődött a vadászrepülők tökéletesítése, és a hadászati bombázók teherbírásának növelése. Az [[1930-as évek]] első felében a hadászati bombaháború pénzügyi okok miatt nem valósulhatott volna meg, ezért átmenetileg védelmi beruházásokra költöttek a német légifölényt észlelve, a [[radar]]hálózatra és a vadászokra. A RAF bombázóit gyenge célzókészülékekkel szerelték fel és éjjellátó eszközeik sem voltak. Ezért abban az időben, amikor még nem rendelkeztek Németország légterében légifölénnyel és csak éjszaka támadhattak, rengeteg téves bombakioldás történt. A pilóták sokszor csak körülbelül (vagy még úgy sem) tudták, hogy merre járnak, és a megadott időben úgy dobták le bombáikat, hogy a célpontot nem is látták. Olyan is előfordult, hogy a célt nem találták meg, de a bombaterhet mégis ledobták, különben nem lett volna elég az üzemanyaguk a hazatéréshez. Ezen akciók egy része nem szándékolt terrorbombázás volt. A tapasztalatok ellenére a RAF-nál sosem fordítottak nagyobb gondot a célzókészülékek fejlesztésére és a navigáció pontosítására. A navigációban még a háború késői szakaszaiban is a rádiókapcsolat nélküli, csillagászati módszer maradt az uralkodó, a későbbiekben a vakbombázást a radarirányítású X-eljárás segítette. Az X-készülék nagyjából 300 mjéteresméteres célzási pontosságot biztosított, így valóban nagy területet kellett lerombolni ahhoz, hogy a célpont is elpusztuljon. 1940-től az Y-eljárást is alkalmazták, amely 1-2 km-es pontosságot ért el. Mindemellett a második világháború teljes tartama alatt a brit hadvezetés a háborús siker zálogát a megfélemlítésben és demoralizálásban látta.
 
Az is igaz azonban, hogy a háború kezdetén a különbségtétel nélküli terrorháborúra létrehozott<ref>Max Hastings: ''Bomber Command'', 2. kiad. London, 1980. 48. old.</ref> RAF bombázóállománya pragmatikus okokból felülírta saját elvi szempontjait, és a szőnyegbombázások helyett ipari és katonai célpontokat keresett, mert nem akarták a brit városokra vonni [[Adolf Hitler]] megtorló csapásait. A bombázások pontatlansága azonban előbb-utóbb azt a látszatot keltette a németekben, hogy szándékosság állt fenn, ami válaszcsapást generált, az meg újabbat. Jellegzetes különbség látszik a ledobott bombák típusa alapján is. A német bombázóknál alig 7,7% volt a gyújtóbombák aránya, és ezt főleg célmegjelölésre használták. A RAF bombázói 60% fölött használtak gyújtóbombát, hogy a polgári célpontokat felgyújtsák. A bombaháború kezdetéről pedig [[James Molony Spaight]], aki 1940-ben a Légügyi Minisztérium államtitkára volt ezt nyilatkozta: „Az előtt kezdtünk el célpontokat bombázni a német szárazföldön, mielőtt a németek elkezdtek volna célpontokat bombázni a brit szárazföldön.” A közhiedelemmel ellentétben a bombaháborút nem Németország kezdte. 1940 júliusától a brit Bombázó Parancsnokság nagyarányú bombaháborúban gondolkodott, de ekkor még utasították a pilótákat, hogy ha a célpontot nem találják meg, hozzák vissza a bombákat.