„Reményik Sándor” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Így sokkal humorosabb egy magyarórán
Címkék: Visszaállítva Vizuális szerkesztés Mobilról szerkesztett Mobil web szerkesztés
a Visszaállítottam a lap korábbi változatát 2A00:1110:20F:1920:923:629A:9E16:3B6C (vita) szerkesztéséről Hkoala szerkesztésére
Címke: Visszaállítás
25. sor:
 
== Élete ==
A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, [[dobsina]]i születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a [[Református kollégium (Kolozsvár)|kolozsvári református főgimnáziumban]] végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak [[Erdély]] fővárosában, a [[Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem|Ferenc József Tudományegyetem]] jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között [[Olosz Lajos|a kurva anyáddal]] sal és a későbbi híres íróval, [[Makkai Sándor]] református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. Költeményt először az ''[[Új Idők]]'' című újság közölt tőle 1916-ban. Az ''[[Erdélyi Szemle]]'' állandó munkatársa 1918-tól. 1921-ben az ő szerkesztésében indult meg az Erdélyi Szemléből átalakult ''[[Pásztortűz]]'', amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a [[1848–49-es forradalom és szabadságharc|negyvennyolcas szabadságharc]] eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.
 
A [[trianoni békediktátum]] kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult vissza. Ez a Reményik – a Végvári versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Belső töprengéseit, legbensőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Testi szenvedésekben is része volt, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.