„Énekhang” változatai közötti eltérés

Énekhang kihozatalára legalkalmasabbak a magánhangzók, míg a mássalhangzók kevésbé, mert az énekhang természetes folyását minduntalan megakasztják. Énekhangra legalkalmasabb azért az olyan nyelv, melyben minél több magánhangzó fordul elő, és ezért az olasz nyelvet illeti az elsőség, habár más művelt nyelvekben is lehet úgy elhelyezni a magánhangzókat, hogy az énekhangnak kellően megfeleljenek. A szó erőteljes, énekbeli áthozatalára legalkalmasabbak az á, é, ó és ú magánhangzók, mert szabadabb nyílását engedik meg a száj- és az ajkaknak. Kevésbé alkalmasak az ő, é, ű és az ékezetlen e magánhangzó, melyek természetellenes állását vonják maguk után az ajkaknak, a szájpadlásnak, sőt még a fej tartásának is. Az oly nyelvek, melyekben minduntalan hangtorlaszos szók fordulnak elő minél kevesebb magánhangzóval váltakozva, énekhangok kihozatalára a legalkalmatlanabbak s az éneket darabossá, nehézkessé és eufoniátlanná teszik. Az európai nyelvek közt ilyenek kiváltképpen a szláv nyelv több alfajai. Az énekhang igen rokon a beszédhanggal és voltaképpen nem is egyéb, mint ennek valamely magánhangzói meghosszabbítása. Az É. minden irányban a dinamika követelmei szerint fel vagy lefordítható. Az énekhangok nem és kor szerint különböző fajokra oszlanak, úgy mint gyermek-, nő- és férfihangokra. E hangfajok mindenike magasság, mélység, intenzivitás és terjedelem tekintetében különböznek egymástól. A női hangok eloszlanak [[szoprán]], [[Mezzoszoprán|mezzo-szopránmezzoszoprán]], [[alt]] és kontra-altkontraalt; a férfi hangok pedig [[tenor]], [[bariton]], [[Basszbariton|bassz-baritonbasszbariton]] és [[basszus]] hangfajokra. Újabb időben, főleg négy szólamú vegyes énekkaroknál, csak a négy főénekhang vétetik tekintetbe, úgy mint a női szoprán és alt, továbbá a férfitenor és basszus. A mezzoszoprán, a kontra-alt s a bariton és bassz-bariton énekkari műveknél nem jönnek külön kombinációba.