„A walkür” változatai közötti eltérés

Hatalmas vihar tombol. Tetőpontján egy végletekig kimerült vándor, az üldözői elől menekülő Siegmund érkezik a tölgyfa köré épített egyszerű erdei kunyhóhoz. Megsebesült, fegyvereit elveszítette. A ház ajtaja kinyílik és egy ifjú asszony siet a megtépázott külsejű idegen megsegítésére. Sieglinde az, Hunding felesége. Friss vizet és mézsört kínál az ismeretlennek. A férfi felfrissülve, néhány szavas köszönet után tovább akar indulni, hogy az őt kísérő balsors ne sújtsa a segítséget nyújtót. Ő azonban megállásra készteti: nem kell oda balsors – mondja –, ahol balsors lakozik. Siegmund elfogadja a marasztalást. Csakhamar hazaérkezik a ház ura, az állig felfegyverzett Hunding. Bizalmatlanul méregeti a jövevényt és a nevét kérdezi. Siegmund ''Wehwalt''-nak, a fájdalom emberének mondja magát. Valamikor boldogan élt szüleivel és ikertestvérével. Egy alkalommal apjával, Wolfe-fal vadászni indult. Amikor hazaértek, otthonukat feldúlva találták. Anyját megölték, húgát elhurcolták. Üldöztetésük azután is folytatódott, a sorsukra irigy emberek valóságos hajtóvadászatot folytattak ellenük. Egy összecsapást követően atyja is eltűnt mellőle, neki magának is alig sikerült elmenekülnie. Elmeséli továbbá, hogy útja során védelmébe vett egy fiatal lányt, akit családja akarata ellenére akart férjhez adni. Párharcban megölte a lány testvéreit, de a túlerő, az egyre újabb és újabb családtagok elől megint menekülnie kellett. Az üldözés során halálos sebet kapott a lány is. Hunding most már eleget tud. Hallott Wolfe nemzetségéről és maga is a védelmezett lány szélesebb családjához tartozik. Ő (Hunding) is ott volt aza üldözőkvédelmezők között, de ellenfelük egérutat nyert. Most azonban itt áll előtte, a kezei közé került. Éjjel nem tehet semmit, hisz az ismeretlent védi a vendégjog: szállást kért és befogadták. Ám reggel meg kell majd vívnia vele. Megparancsolja asszonyának, hogy készítse el számára az esti italt, majd mindketten aludni térnek. Lefekszik vendégük is, s egyszer csak atyját szólítja a sötétségben de azon a néven, amelyet gondosan elhallgatott szállásadói előtt. ''Wälse! Wälse!'' -hívja. Eszébe jut, hogy apja egykor egy kardról beszélt neki, amely valahol, elrejtve rá vár. Ez fogja segíteni – jövendölte –, ha bajba kerül. Ahogy aztán egy pillanatra fellángol a már pislákoló zsarátnok fénye, megakad a tekintete egy hatalmas kardon, amely csaknem markolatig döfve pihen a ház vázát képező tölgyfa törzsében. Ez lenne a varázserejű ősi kard? Az éjszaka csendjében a háziasszony visszalopózik vendégéhez. Altatót tett férje italába, így egyelőre nem kell tartaniuk haragjától. Ismeri a kard történetét. Rákényszerített násza napján egy komor arcú, ősz hajú ember tűnt föl a vendégek között. Hívatlanul érkezett. Ő döfte bele a fába. Megjósolta, hogy csak a legerősebb embernek sikerül majd kihúznia, majd amily titokzatosan érkezett, úgy távozott is. Ő, Sieglinde mindig remélte, hogy egyszer megjelenik jogos birtokosa és a karddal együtt őt is megszabadítja durva, gyűlölt urától. Amikor megpillantotta az idegent, benne vélte felfedezni a régóta várt hőst. Kitárul az ajtó és a holdfényes éjszaka, meg a tavasz varázsos illatai felébresztik a szerelmet kettejük szívében. Az asszony, mintha az egykori ősz hajú férfi szemének sugárzását látná viszont az idegen tekintetében. Siegmundnak is ismerősnek tűnik az asszony hangja. Olyannyira, hogy elárulja apja valódi nevét. Maga pedig Siegmund, Wälse fia, aki most végre átveheti jogos örökségét. Sieglinde rádöbben, rég elveszettnek hitt ikertestvére áll előtte. Siegmund most kimondja az annak idején apjától hallott szót, a kard nevét és a Nothung név említésére a penge engedelmesen követi karja mozdulatát. A testvérek boldog szerelmesekként simulnak össze, átengedve magukat a mámoros éjszaka boldogságának.