„Puchner Antal Szaniszló” változatai közötti eltérés

Báró '''Puchner Antal Szaniszló''' ([[Selmecbánya]], [[1779]]. – [[Bécs]], [[1852]]. [[december 28.]].) császári és királyi lovassági tábornok, az [[1848–49-es forradalom és szabadságharc|1848–49-es szabadságharcban]] [[erdély]]i főhadparancsnok.

[[Pozsony]]ban végezett jogi tanulmányok után lépett a hadseregbe. 1799 és 1801 között hadnagyként szolgált a nemesi testőrségben. Egy könnyűlovas ezred főhadnagyaként részt vett a [[napóleoni háborúk]]ban. A háború után az [[Itália|Itáliában]] szolgált, 1824-től ezredesi, 1832-től vezérőrnagyi rangban. 1834 és 1840 között ő volt a [[Pápai Állam]]ot megszálló osztrák csapatok parancsnoka. 1840-től altábornagyként a bécsi [[Udvari Haditanács]]nál szolgált, majd 1846-ban erdélyi főhadparancsnokká nevezték ki. E minőségében [[1848]]. [[május 29]].|május 29-én]] ő nyitotta meg az utolsó erdélyi országgyűlést, amely kimondta a Magyarországgal való uniót.

A Batthyány-kormány megalakulása után az erdélyi főhadparancsnokságot is a magyar hadügyminiszter alá rendelték, Puchner azonban magyar származása ellenére nem volt sem az unió, sem az alkotmány híve. A magyar minisztérium utasításait rendre figyelmen kívül hagyta és [[Theodor Baillet von Latour|Latour]] bécsi hadügyminiszter – többnyire titkos csatornákon eljutatott – utasításait követte. Az 1848. október 3-ai uralkodói manifesztum következményeként [[október 18]].|október 18-án]] nyíltan felmondta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek és ostromállapotot hirdetett ki. [[Nagyszeben]]i főhadiszállásáról irányította az erdélyi hadműveleteket, melyek következtében december közepéig – [[Háromszék]] kivételével – egész Erdély a császáriak kezére jutott.

Az erdélyi magyar csapatok élére [[december 8]].|december 8-án]] kinevezett [[Bem József|Bem]] tábornok sikerei után Puchner maga állt az erdélyi császári hadsereg élére. Az erdélyi [[Téli hadjárat (1848–49)|téli hadjárat]] kezdetben váltakozó sikerrel folyt. Puchner a január 17-ei [[gálfalvi ütközet]]et elvesztette, de Bem Nagyszeben ellen indított január 21-ei támadását sikerült visszavernie, majd február 4-én, a [[vízaknai ütközet]]ben csaknem döntő vereséget mért a magyar csapatokra. Az [[1849]]. [[február 9.|február 9-e]]-eii [[piski ütközet]]ben végül Bem csapatai győztek és rövidesen felszabadították Erdélyt. Puchner a megmaradt császári és cári csapatokkal [[Havasalföld]]re szorult ki. A szabadságharcban ezután már nem vett részt.

Rövidesen Bécsbe utazott, hogy vereségét igazolja. Mentségeit el is fogadták, mert Bem elleni január 21-ei nagyszebeni és február 4-ei vízaknai győzelmei jutalmául [[március 13]].|március 13-án]] lovassági tábornokká léptették elő, és megkapta a [[Katonai Mária Terézia Rend]] parancsnoki keresztjét. [[1849]] októberében Velence (azaz [[Veneto]] tartomány) kormányzója lett, de rövidesen, [[1850]]. [[július 22]].|július 22-én]] lemondott, betegsége miatt nyugalomba kellett vonulnia. [[Bikal]]i birtokán temették el.