„Hermeneutika (Arisztotelész)” változatai közötti eltérés

:''„Először is határozzuk meg, hogy mi a névszó és mi az ige, aztán meg, hogy mi a tagadás és az állítás, a kijelentés és a mondat. [...…] Ezek tisztázása után vizsgáljuk meg, hogyan viszonyulnak egymáshoz a ''lehetséges'' és ''nem lehetséges,'' az ''esetleges'' és ''nem esetleges,'' meg a ''lehetetlen'' és ''szükségszerű'' tagadásai és állításai. Mert bizony vannak itt nehézségek.”''

* '''Az önálló jelentéssel bíró szavak'''nak (melyek „önmagukban is kifejeznek valamit”), azaz Arisztotelész kifejezésével a [[névszók]]nak ^{[[Herméneutika#Névszók|(A névszók Arisztotelész szerint...szerint…)]]} és [[ige (szófaj)|igéknek]] ^{[[Herméneutika#Igék|(Az igék Arisztotelész szerint...szerint…)]]}, van jelentésük, de nincs ''igazságérték''ük (azaz önmagukban kimondva se nem igazak, se nem hamisak). Vagyis nem kijelentések.

* Az '''összekapcsolással '''(συμπλοκή)''' jön létre a mondat''' (λόγος): „olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek különválasztott részei [ti. a névszók] is jelentenek valamit, de nem mint állítás [hanem mint kifejezés].” ^{[[Herméneutika#Mondat|(5. idézet...idézet…)]]} A mondat jelentéssel bíró elemei, a névszók és/vagy igék '''[[atom]]'''szerűen viselkednek a jelentésre nézve, azaz ők maguknak van jelentésük, de ha tovább osztjuk őket részekre, a részeknek általában már nincs jelentésük <sup>[[Herméneutika#A név mint atomi jelentésű jel: A terminus|(magyarázat...magyarázat…)]].

Világos, hogy ezek kizárják egymást (még üres alany esetében is, mert a második kijelentés mindig hamis ilyenekre), és valójában az is belátható, hogy tagadásai egymásnak. Ugyanis az egy ember sem fehér állítás tényleg azt mondja, hogy nincs olyan ember, aki fehér, vagyis hogy nem igaz az, hogy némely ember fehér, tehát hogy nem igaz az, hogy némely ember fehér. De ha ez nem elég, ellenőrizhető az is, hogy a két kijelentés egyszerre hamis sem lehet. Ha hamis, hogy egy ember sem fehér, akkor "valaki fehér", és ha hamis, hogy némely ember fehér, akkor meg "senki sem fehér", és a két idézőjeles állítás tényleg kizárja egymást. Mint Arisztotelész összefoglalja: az egyetemes állítás tagadása nem az egyetemes tagadás (mert ezek csak ellentétesek), hanem a részleges tagadás, és ugyanúgy a részleges állítás tagadása sem a részleges tagadás (ezek még csak nem is ellentétesek), hanem az egyetemes tagadás; „ellentmondóan tehát az az állítás áll szemben a tagadással, amely ugyanarról jelent ki valamit egyetemesen, amiről a tagadás azt jelenti ki, hogy az nem egyetemes [...…]. S ''ellentétben'' áll az egyetemes állítás és az egyetemes tagadás [...…]; ezért ezek ''nem lehetnek egyszerre'' igazak, a ''velük szembenállók viszont igazak lehetnek egyszerre ugyanarra a dologra nézve'' [...…]” (az utolsó tagmondat világosan mutatja, hogy Arisztotelész tényleg úgy ellenőrizte, hogy tagadása-e két állítás egymásnak, hogy megnézte, kizárják-e egymást, és hogy tagadásaik is kizárják-e egymást, s ha nem így volt, és lehettek egyszerre igazak, akkor legfeljebb ellentétről lehetett szó).

: Viszont azoknak az egyedi dolgoknak az esetében, melyek a jövőben lesznek, nem ugyanúgy van. Mert ha minden állítás vagy tagadás vagy igaz, vagy téves, akkor minden szükségszerűen van, vagy szükségszerűen nincs. Mert ha az egyik azt mondja, hogy lesz valami, a másik pedig azt, hogy nem lesz az a valami, akkor világos, hogy e kijelentések egyike feltétlenül igaz (ha ti. minden állítás vagy igaz vagy téves). Mert mindkét eset nem állhat fönnt egyszerre ilyen kijelentéseknél. Ugyanis ha igaz az a kijerlentés, hogy valami fehér, vagy az, hogy nem fehér, akkor az szükségszerűáen fehér vagy nem fehér, ha pedig az fehér vagy nem fehér, akkor igaz volt vagy az állítás, vagy a tagadás. Ha pedig nem úgy van a valóságban, akkor téves a kijelentés, és ha téves a kijelentés, akkor nem úgy van. Tehát vagy az állítás, vagy a tagadás szükségszerűen igaz. Tehát semmi nincs és nem is lesz véletlenül, meg esetlegesen, és semmi sem olyan, hogy vagy lesz, vagy nem léesz, hanem minden szükségszerűen, nem pedig esetleg van (mert annak van igaza, aki állít, vagy annak, aki tagad). Hiszen máskülönben éppúgy lehetett volna, hogy létrejön, meg az is, hogy nem jön létre; hiszen ami esetleges, az semmivel sem inkább van vagy lesz így, mint úgy. Aztán meg: ha fehér valami, akkor helyesen mondottuk az előbb, hogy fehér lesz; tehát mindig helyesen mondottuk akármiről, ami létre fog jönni, hogy lesz. Ha pedig mindig helyesen mondottuk, hogy van, vagy hogy lesz, akkor az nem képes nem lenni vagy nem létrejönni. Ami pedig nem képes nem létrejönni, az lehetetlen, hogy ne jöjjön létre. Ami pedig lehetetlen nem létrejönni, az szükségképpen létrejön. Tehát minden, ami lesz, szükségképpen jön létre. Tehát semmi sem lesz esetleg vagy véletlenül...”véletlenül…”

:„Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok; s ama dolgok, melyekről e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok. Ezzel azonban ''A lélekről'' c. munkám már foglalkozott, mert más tárgykörbe tartozik.” ^{[[Herméneutika#A lelki tartalmak|ld. még itt...itt…]]} ''(1. fejezet)''

:„ [...…] Mert a ''van'' és a ''nincs'' nem a dolgot fejezi ki, akkor sem, ha csupán annyit mondunk, hogy <small>>></small>van<small><<</small>; ez ugyanis nem valami, hanem csak egy kapcsolatot fejez ki, amelyet elképzelni sem lehet a kapcsolatban lévők nélkül.” (3. fej.)

:„ [...…] Hiszen az ''ember'' szó jelentése, ha nem tesszük hozzá azt, hogy ''van,'' vagy ''volt,'' vagy ''lesz,'' vagy valami ilyesmit, egyáltalán nem '''kijelentés''' [...…]. A névszó és ige legyen csupán '''kifejezés''', mert azt nem mondhatjuk, hogy ha valaki így fejez ki valamit hanggal [értsd: pusztán összekapcsolás és állítmány nélküli szavakat kimondva], már ki is jelent valamit, akár kérdezi őt valaki, akár pedig magától kezd el beszélni. ” ''(5. fej.)''

:„Maguk az igék önmagukban kimondva névszók, és kifejeznek valamit – hiszen aki kimondja őket, az rögzíti a gondolatot, s aki hallja, az megnyugszik ennél – de még nem fejezik ki azt, hogy van-e a dolog, vagy nincs ...… ” (3. fej.)

:„ ...… Azonban minden kijelentés föltétlenül tartalmaz igét vagy igealakot. Hiszen az ''ember'' szó jelentése, ha nem tesszük hozzá, hogy ''van,'' vagy ''volt,'' vagy ''lesz,'' vagy valami ilyesmit, egyáltalán nem kijelentés. [...…]” ''(5. fej.)''

:„Elsősorban az állítás olyan, ami ''egy,'' aztán a tagadás. A többi mind kapcsolás révén egy. [...…] Hogy miért ''egy'' és nem ''több'' a ''kétlábú szárazföldi állat'' – hiszen nem azért egy, mert egyszerre mondjuk ki – ezt egy másik tanulmány mondja el.

: Az a kijelentés egy, amely vagy egy dolgot, vagy egy tényt fejez ki, vagy kapcsolás révén egy; több a kijelentés akkor, ha több, nem pedig egy dolgot fejez ki, vagy pedig ha nincs összekapcsolva. [...…] '''A kijelentések részben egyszerűek, mint pl. a valamit valamiről állító, vagy a valamit valamiről tagadó mondat, részben összetettek, mint pl. egy bizonyos összetett mondat. Az egyszerű kijelentés olyan mondat, amely valamiről azt fejezi ki, hogy különböző időkben vonatkozik vagy nem vonatkozik rá valami. ''' ” ''(5. fej.).''

:„Elsősorban az állítás olyan, ami egy, aztán a tagadás. A többi mind kapcsolás révén egy. Azonban minden kijelentés tartalmaz vagy igét, vagy igealakot. Hiszen az ''ember'' szó jelentése – ha nem tesszük hozzá a ''van''t, a ''volt''ot vagy a ''lesz''t, vagy ilyesmit – egyáltalán nem kijelentés [...…].” ''(5. fej.)''

:„Az állítás pedig olyan kijelentés, amelyvalamit valaminek tulajdonít [...…]”. ''(6. fej.)''

(ld. ''Met.'' Z, 12 és H, 6: a meghatározások egységet alkotnak, de más tekintetben, mint a kijelentések. Ld. még a 8. fejezetet, ennek teljes szövege: „Ha azonban két olyanra, amik nem alkotnak egy dolgot, egy szó van [->homonímia és -> szinonímia], akkor nem ''egy'' az állítás. Pl. ha valaki köpenynek nevezné a lovat és az embert, akkor az a kijelentés, hogy ''A köpeny fehér,'' nem ''egy'' állítás lenne [...…]” – itt ugyanis szubsztanciálisan különböző dolgokról van szó, míg a deskripciók egy szubsztanciát írnak le. „[...…] és tagadása sem ''egy'' lenne. Mert ez semmi más, mintha azt mondanánk, hogy ''A ló és az ember fehér,'' ez pedig semmi más, mintha azt mondanánk, ''A ló fehér, és az ember fehér.'' Ha tehát e két utóbbi dolog több dolgot fejez ki és több kijelentés, akkor világos, hogy az első kijelentés is vagy többet vagy semmit sem fejez ki – hiszen egyetlen ember sem ló. Tehát ezeknél sem feltétlenül igaz az egyik ellentmondás és téves a másik.”)

Mellesleg a [[filológusok]] évezredek óta vitatkoznak arról, hogy a lelki tartalmak interszubjektivitására vonatkozó, az ''A lélekről'' c. munkára utaló megjegyzés („...„… de mindenről ''A lélekről'' c. munkám már bővebben foglalkozott ...”…”) valójában az utóbbi mű melyik részére is hivatkozik, erről a kérdésről ugyanis ott semmi részletesebb nem található. ''H. Maier (Arch. Gesch. d. Philos., XIII., 23-71. 1.)'' nyomán az a felfogás terjedt el, hogy ez az utalás a két mondattal ez után következő részre vonatkozik: „...az„…az igazság és a tévedés a kapcsoláson és a szétválasztáson múlik ...”…”, mert erről az arisztotelészi lélektan részeként ''(De Anima III.6.)'' tényleg esik szó. Az ''A lélekről'' c. munkában található az egyszerű mondatok alanyra (szubjektum) és állítmányra (predikátum) osztása is.

Arisztotelésznél a(z egyszerű) névszó (⁺<big>¸</sup></sup></big>ονόματα) olyan, közmegegyezés szerinti jelentésű szavakat jelent, melyek önmagukban kifejeznek valamit, azaz van jelentésük (bár nem megítélhetőek, azaz igazágértékük nincs); továbbá bármely részük vagy jelentés nélküli, vagy ha van jelentése, akkor az „véletlenszerű”, vagyis [[homonim]], és a rész és egész jelentésének semmi köze egymáshoz ^{[[Herméneutika#Névszók|(Idézet...Idézet…)]]} (illetve ha van, akkor összetett a névszó, de ezekkel Arisztotelész külön nem foglalkozik, hisz egyszerű névszókból állnak elő) ^{([[Herméneutika#A név mint atomi jelentésű jel: A terminus|ld. még itt]])}.

Tágabb értelemben véve az igék (ρ⁺<big><big>˛</big></big></sup></sup>ήματα) is névszók tehát, ezek a "valódi", szűkebb értelemben vett névszóktól abban különböznek, hogy az időt is kifejezik. Szűkebb értelemben (és Arisztotelész névszódefiníciója szerint) a névszók olyan közmegegyezés szerinti jelentésű nevek, melyek egy része sem jelent már önállóan semmit, és az időt sem fejezi ki ^{[[Herméneutika#Igék|(Idézet...Idézet…)]]}.

:''„ Ezt úgy értem, hogy pl. az ''ember'' is kifejez valamit, de nem fejezi ki azt, hogy ''van,'' sem azt, hogy ''nincs'' [...…]. Az ''ember'' egy szótagja sem fejez ki azonban már semmit, meg az ''egér''ben a >>''gé''<< nem fejez ki semmit, hanem csupán hang. Az összetett szavak esetében viszont a rész is kifejez valamit, csak persze – mint már mondottuk – nem önmagában.”''

Még egy más problémát is említ: amellett, hogy a kijelentés olyan, ami ''egy''séget jelent, ti. hogy bármely része már nem kijelentés, még az olyan több szóból álló, de egy valamire utaló meghatározások, [[deskripció]]k is, mint pl. ''kétlábú szárazföldi élőlény,'' habár nem kijelentések, szintén bizonyos értelemben „egyek” ''(5. fej.).'' De ezek más értelemben egyek, mint a kijelentések. Nemcsak a ''8. fejezet''ben ír még olyasmiről, aminek ehhez a problémához köze van, hanem mint mondja, „hogy miért egy és nem több [...…] – ezt egy másik tanulmány mondja el” – itt a ''Metafizika'' egyes részeire ^{(Z, 12 és H, 6)} céloz.