„Oppidum” változatai közötti eltérés

▲Az itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévő ''oppidum latinum,'' illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani köteles ''oppidum foederatum'' telepüéseket. Az i. e. 89–88-as polgárháborút követően az ''oppidum'' kifejezés a Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.<ref>MNL XIV. 2002:175.</ref>

▲A történettudomány szakterminológiája az ''oppidum'' kifejezést – a korabeli latin szóhasználattól eltérően – elsősorban az Európa kontinentális részén, a késő vaskor folyamán kialakult, főként a keltákhoz köthető városias településekre használja. Az i. e. 3–2. század folyamán megjelenő oppidumok kézműipari-kereskedelmi, ritkán regionális politikai központként funkcionáltak. Fennállásuk és gazdasági virágzásuk időtartamát rövidre szabta az i. e. 1. századtól folyamatosan terjeszkedő Római Birodalom: a meghódított területek oppidumai az i. sz. 1. század közepéig bezáróan elnéptelenedtek vagy helyükön romanizált jellegű városok alakultak ki.

▲A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása a régészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos temetkezésre. Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre került leletek igazítanak el.<ref>Arnold & Gibson 1995:88.</ref>

▲A vaskor kései korszakában, a kelta La Tène-kultúra i. e. 3–2. századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas, bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de a változások érintették az üvegművességet, a fazekasságot, a kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is. Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében. A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A korábbi falvakat művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban kiosztott házhelyek szétterülő, nyílt településszerkezetet eredményeztek. A kézművesek megjelenésével a településen belül előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők fertálya. Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a pénzrendszer megerősödéséhez is.<ref>Arnold & Gibson 1995:88, 90.; Morteani & Northover 1995:261–262.</ref>

▲Az i. e. 2–1. századra oppidumok hálózták be Európának a Római Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a mai Észak-Spanyolország, Franciaország, Észak-Olaszország, Svájc, Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia, Dél-Lengyelország, Csehország, Dél-Németország, Hollandia, Belgium és Délkelet-Anglia területén. E települések java részének nem ismerjük kelta elnevezését, s ezeket a később rájuk települt római város nevén vagy mai nevükön említik a történeti munkák. Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi vezetők többnyire jól védhető, elhagyottabb helyen, kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A legjelentősebb kelta oppidumok a bajorországi Manching közelében részben feltárt település, valamint a burgundiai Bibracte volt, amelyek lakossága elérte az 5-10 ezer főt is.<ref>Arnold & Gibson 1995:89–90.; Morteani & Northover 1995:262–263.; Allen 2007:75.</ref>

▲Élénk gazdasági életüknek köszönhetően az oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették. Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a bajorországi Kelheim melletti Alkimoennis oppidum védőfala például egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat feltételez.<ref>Arnold & Gibson 1995:88.</ref> A Hallstatt-kori magaslati erődökre jellemző védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az oppidumok esetében is felváltotta az ún. ''murus gallicus'' (’gall fal’), különösen a kelták nyugati szállásterületein. Ennek felépítése során először vízszintes helyzetű gerendákból felróttak egy zsaluzatszerű szerkezetet. A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel felfalazták.<ref>MNL XIV. 2002:175.; Allen 2007:76.</ref> Az oppidumok szerkezetét a településmagban a kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági tevékenységében és társadalmilag is elkülönülő településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól. Tudatos tervezés nyomai csak a jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek meg (pl. Bibracte), ahol a korabeli lakók a közterek és középületek (pl. szentélyek) kialakítására is figyelmet és fáradságot fordítottak. A fából vagy kőből épült lakóházak nemritkán kétszintesek voltak, de ez jobbára a tehetősebb kézműves-kereskedő rétegekre volt jellemző.<ref>Arnold & Gibson 1995:89.; Koch 2006:1399.; Allen 2007:76.</ref>

▲Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként a galliai kelták oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti, Julius Caesar vezette hadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a történelem térképéről, mígnem az utolsó britanniai oppidumok is elpusztultak az i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai nagyvárosok bölcsője lett (pl. Budapest!!!, Párizs, Milánó, Genf, Salamanca).<ref>Allen 2007:75, 80.</ref>

▲A korai kelta oppidumokat az i. e. 2. században élt görög történetíró, [[Polübiosz (történetíró)|Polübiosz]] poliszokként említette.<ref>Allen 2007:75.</ref> Julius Caesar i. e. 1. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban erődített kelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s emlékirataiban a latin ''oppidum'' szó jelentése kifejezetten ’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól.<ref>Arnold & Gibson 1995:90.; Morteani & Northover 1995:262.</ref> Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket, amelyek nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági központjai voltak.<ref>Morteani & Northover 1995:262.; MNL XIV. 2002:175.</ref>