„Történeti nyelvészet” változatai közötti eltérés

A történeti nyelvtanok túllépnek ezen a módszertani problémán, és úgy tesznek, mintha valóban hitelesen le tudnának írni egy nyelvállapotot ([[Franz Bopp]], a neves történeti nyelvész mesét is írt a rekonstruált ős-indoeurópai nyelven). A leírás módját tekintve pedig ugyanazt a hagyományos (görög-latin alapú) európai nyelvészeti mintát követik, mint a deskriptív nyelvtanok általában. Felosztják a nyelvet hangtanra, nyelvtanra (alaktanra, ill. mondattanra) és jelentéstanra, majd lépésről lépésre, taxonomikusan minden (nyelvemlékekben szereplő) nyelvi jelenségre magyarázatot adnak (mostanában felbukkannak olyan újabb diszciplínák is, mint a történeti szociolingvisztika és pragmatika, amelyek a nyelvhasználatra fektetik a hangsúlyt, noha ez a terület még az élő nyelvben sem egykönnyen feltárható). Ha tehát előveszünk egy akármilyen történeti nyelvtant, legyen az angol, francia vagy más, jól adatolt nyelvé, nagyjából ugyanazt fogjuk találni. (No persze újabb nyelvészeti paradigmák is begyűrűzhetnek, a generatív iskola pl.például alapvetően más eszközöket és terminológiát használ, mint a fentebb említett hagyományos nyelvészet, igaz, nem is igen műveli a történeti nyelvészetet.)

Miben különbözhetnek mégis ezek a történeti nyelvtanok egymástól? Az adott nyelv szerkezete, típusa végül is valamennyire megszabja, hogy milyen legyen leíró nyelvtanának a szerkezete. Egy izoláló típusú nyelvben, mint pl.például kínai, nyilván rövidebb lesz az alaktani fejezet (ha lesz egyáltalán), megnő viszont a terjedelme a szórendiséggel, a szintaxissal, az intonációval foglalkozó fejezeteknek. Az erősen [[flektáló nyelv|flektáló]] jellegű ógörögnek ezzel szemben rendkívül gazdag az alaktani változatossága, ezért a görög nyelvtanok javarészt alaktanból állnak, s a mondattan csak viszonylag csekély súllyal esik a latba. A szintén erős flektáló jellegel is bíró latinban pedig a mondattan a legterjedelmesebb s a legbonyolultabb. Úgy látszik, mintha egyszerű volna a dolog: magunk elé vesszük valamely nyelv szinkrón leíró nyelvtanát, és az abban szereplő összes jelenségre történeti magyarázatot adunk. Így kerül összhangba a diakrón és a szinkrón nyelvleírás. De van egy bökkenő. A nyelv korábbi állapotaiból gyakran olyan nyelvi jelenségek kerülnek elő, amelyeknek a későbbi nyelvben nincsen folytatásuk, így a leíró szinkrón leíró nyelvtanban nem szerepelhetnek. Például a mai angolban jóformán nincs sem ige- sem névszóragozás. Valószínű ezért, hogy a morfológiai fejezetek viszonylag szegényesek lesznek. Az angol nyelv őse azonban, az ősindoeurópai, vagy az ebből származó ősgermán, de még az óangol is bővelkedett inflekciós paradigmákban; az angol történeti nyelvtan tehát igenis terjedelmes alaktani fejezettel kell, hogy rendelkezzen (W.F. Bolton A Living Language: The History and Structure of English c. könyvének már a bevezetőjében leszögezi, hogy csakis azokat az óangol nyelvi jegyeket tárgyalja, amelyeknek a mai angolban folytatásuk van, s így pl.például az óangol melléknévragozást hanyagolni fogja, mivel az nyom nélkül eltűnt a nyelvből). A [[nyelvtipológia]] tanúsága szerint a nyelvtípus ([[agglutináló nyelv|agglutináló]], flektáló stb.) azon túl, hogy nem egyértelmű, nem is állandó, folytonos átalakulásban van. Megeshet ezért, hogy egy nyelv történeti nyelvtana egész másfajta nyelvet ír le, mint ugyanazon nyelv szinkrón nyelvtana.

Az első típusú nyelvtanok közé tartozik például Mayvald–Vayer–Mészáros Görög nyelvtana. Különlegességét az adja, hogy egy holt nyelvet ír le (olyan tehát, mint egy ősmagyar nyelvtan lenne, ha az ősmagyarnak is annyi szövegemléke és grammatikai irodalma maradt volna fenn, mint az ógörögnek). Első kiadása 1887-ben jelent meg, ezt Mayvald József írta egy korabeli német nyelvtani munka alapján. 1918-ban Vayer Lajos kiegészítette, s mai formáját 1939-ben Mészáros Ede adta meg. Az ógörög nyelv megnevezés egy kb. 1000 éves nyelvállapotot jelöl, s beletartozik Homérosz nyelve csakúgy Plutarkhoszé, noha egy évezred van közöttük. Ma a gimnazisták és egyetemisták történetével együtt tanulják az ógörögöt, ami egyfelől a tankönyv alapjában véve újgrammatikus felfogásának köszönhető, másfelől pedig valóban könnyebb megérteni pl.például az ablaut jelenségét, ha ismerjük az okát. A görögül tanulók a szigma tövű főnevek ragozásánál rögtön történetileg elemzik a paradigmát: a tő szigmája (azaz /s/-e) ragok előtt (pontosabban magánhangzók között) kiesik, a két magánhangzó pedig összevonódik. Így pl.például a genos ’nemzetség, nem’, melynek a töve genes- birtokos esetben: genes-os > gene-os > genous mivel e + o = ou az összevonás szabályai szerint. Vagy a k-tövű igéknél az igetőhöz járuló tőképző félhangzó j (amely, mivel már rég kihalt, az adatolt görögben nem létezik, az ábécében nem jelöli betű) hatására kj > tt (phylak- + j + ó > phylattó (ión phylassó). Ez olyan, mintha a magyar nyelvtant tanuló gimnazisták a bokor ~ bokr- váltakozásnál nyomban a Horger-törvényt (két nyílt szótagos tendenciát) is tanulnák, vagy a mező ~ mezeje váltakozásnál rögtön megtanulnák, hogy ezt egy olyan hang, a γ okozta (ill. ennek felszívódása), melyet igazán ki sem tudnak ejteni. (Szerintem talán nem volna baj így tanítani.) Egyébként Mayvald munkájával nagyjából egy időben, 1895-ben jelent meg Simonyi Zsigmond Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon c. munkája, amelynek (újgrammatikus) koncepciója közeli rokonságot mutat a Mayvald-féle görög nyelvtannal.